Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Hatakeyama Momo

Oldalak: 1 ... 8 9 [10]
136
Belváros / Re: Tsubakidai Vidámpark
« Dátum: 2015. Máj. 15, 21:57:05 »
Vidámparkos hókamóka *o*

Meleg tavaszvégi, majdhogynem nyári nap van. Ki akar ilyen ilyenkor a Tiszta Lelkek Városában tespedni?  Senkinek, vagy legalábbis nekem biztosan nem. Egy ilyen szép nap pontosan jó alkalom arra, hogy végre felfedezzem Karakurát. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy kaptam egy olyan kedves kis feladatot, mi szerint ki kell iktatni egy lidércet. Őszintén: nem volt túl nagy cucc, ezt pedig nem azért mondom, mert én olyan „hű de nagyon erős vagyok”, hanem azért, mert tényleg elég gyenge - és buta - egyed volt a drága. Szóval egészen hamar sikerült vele végezni, így most itt állok az utcán, emberek között egy gigai, vagy milyen testben. Igazából a várakozásaim ellenére a test nem kényelmetlen, sőt, igazából nem is érezni semmilyen változást a lélektesthez képest, azonban a ruhák… Nos, azt hiszem, hogy azokat még szoknom kell, ugyanis egyelőre kicsit kényelmetlenül érzem magam a farmershortomban, a fehér, mintás spagetti pántos toppomban és az edzőcipőmben. Valahogy a kimonó és a hagyományos shinigami viselet után olyan furcsa és nyitott ez az egész összeállítás.
Mindenesetre izgatottan, a pár perccel korábban vett válltáskám pántját szorongatva lépdelek a város utcáin egyik ámulatból a másikba esve, míg a távolban meg nem látok egy fél kereket, amin valami kis hordozó kosárkák vagy mik vannak. Pár pillanatig megrökönyödve bámulom a tárgyat, majd gyakorlatilag extázisban elindulok felé.
- Lövésem sincs mi az, de ki kell próbálnom - mondom hangosan, leginkább magamnak és a Jégmadárnak, aki dohog valamit a fejemben, ám az ő hangjában is érdeklődést vélek felfedezni, Szóval ez egy igen tőle is.
A mellékutcákon kanyarogva elég gyorsan érkezem meg a furcsa építményhez, vagy legalábbis annak a helynek a bejáratához, ahol elhelyezkedik. Itt plakátok és táblák hirdetik, hogy egy Vidámparknál vagyok. Oké, ez mind szép és jó, de mi is az a Vidámpark? Szívem szerint megkérdeznék valakit, de nem teszem, mert nagyon úgy fest, hogy az emberek tudják mit és hogyan kell csinálni. Mindenesetre jobb ötlet híján követek egy anyukát meg a kislányát, akik beállnak egy viszonylag hosszú sor végére, mely egy pénztár nevű helyhez vezet.  Már értem! Szóval belépőt kell fizetnem és akkor felülhetek arra a kerékre. Ez így teljesen korrekt. De vajon van rá elég pénzem?
~ Az első fizetésed fele nálad van átváltva emberi pénznembe, amit természetesen csak nekem köszönhetsz, mert te természetesen elfelejtkeztél az átváltatásról. Ha nem lennék... Mindenesetre igen, minden bizonnyal van pénzed egy ilyen belépőre vagy mire. ~
Hát, ha Kawasemi azt mondja, hogy van, akkor biztosan így van, én hiszek neki. Mindenesetre végül beállok két, kinézetre nálam pár évvel idősebb lány mögé. Az arcukat ugyan nem látom, de a ruhájukat igen és az egyik bizony yukatában van. Ez nem ér, én is sokkal szívesebben viselnék azt, ha tudom, hogy ilyet is lehet, akkor nem ezekben a szokatlan ruhában állok itt. Erre a gondolatra kicsit felfújom az arcomat és mérgemben puffogok egy kicsit, egészen addig, míg az előttem lévő lányok sorra nem kerülnek. Láthatóan minden simán megy, én már készítem is a pénztárcámat, hogy megvegyem a saját jegyem, mikor egy meglehetősen ideges férfihangra kapom fel a fejem. Először nem tudom hová tenni a jelenetet, így jobbra-balra forgatom a fejem egészen addig, míg meg nem látom a pénztáros kezében a bankjegyet. Szent zanpakutou! Az tényleg az, aminek innen látszik!? Komolyan Souly Society pénzneme!?
~ Valószínűleg, nem hiszem, hogy az emberek világában poénból ilyeneket gyártanak ~
Tényleg? Ha nem mondja, akkor valószínűleg sosem találom ki! Azért ennyire nem kéne a kardomnak ennyire idiótának néznie. Mindenesetre mikor meglátom, hogy két, bizalomgerjesztőnek még jóindulattal sem mondható ember jelenik meg a lányok előtt egy pillanatig sem tétovázom tovább.
- Én kifizetem a jegyüket - lépek a pénztároshoz, aki az unalom és az érdeklődés lehetetlennek tűnő keverékével pillant rám. - Meg a sajátomat is, szóval három lesz - adom le a „rendelést”, mire elém tesz egy jegyet, lévén a lányoké náluk van, majd mondja az összeget. Hát, mit ne mondjak nem túl olcsó ez a három papírdarab, de azért odaadom a két kellő bankjegyet, majd megvárom a visszajáró aprót. Azt hiszem, hogy a pénztáros dünnyög valami olyasmit, hogy jó szórakozást, mire rávágom, hogy köszönjük, majd már ott sem vagyok. Inkább két lányhoz lépek, majd feléjük nyújtom az el nem fogadott bakjegyüket, melyet visszajáróval együtt hoztam el.
- Tessék, azt hiszem, hogy ez a tietek - mosolygok rájuk kedvesen. - Egyébként ti már voltatok ezen a helyen? Ha igen, akkor meg tudjátok mondani, hogy az micsoda? - mutatok a kerék irányába, mely idevonzott. Valószínű, hogy a történtek fényében azt kéne megkérdeznem, hogy kik ők és a többi hülyeség, ami ilyenkor megfordulhat egy fejben. De hogy őszinte legyek: nem érdekel, most szórakozni akarok, teljesen mindegy, hogy egy shinigamival, egy emberrel vagy egyedül. Egyébként sem azért vagyok itt, hogy Columbot játsszak. - Ó, ha már kifizettem a jegyeteket és így összeismerkedtünk, azt hiszem, illene bemutatkoznom. A nevem Hatakeyama Momo, szólítsatok ahogy tetszik. És bennetek kit tisztelhetek?

137
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2015. Máj. 10, 20:09:26 »
Itt vagyok, ragyogok... avagy szolgálatra jelentkezem :D

Ha nem iszákos, akkor mi? Részeges? Mert én nagyon nem tudok más szinonimát az iszákos szóra. Mindenesetre azt hiszem, hogy jobb annyiban hagyni a dolgot, elvégre: ha valóban részeges is a főkapitány, Nao - meg úgy körülbelül senki - sem mondhat róla semmi rosszat, elvégre ő ennek az egésznek a vezetője. Mind ezen felül, ha személyesen, szemtől szembe nem is fogok vele találkozni, távolról csak látom majd párszor, és mint tudva levő: a részegeket nem olyan nehéz kiszúrni.
Mint kiderült: az origami lótuszokat nem a papírmunka helyett adjuk, hanem csak figyelem elterelésnek, hogy legyen időnk menekülni, amiért nem tudtuk azt megcsinálni. Rendben, így már minden tiszta. Figyelemelterelés, ez egy teljesen korrekt megoldás.
- Ó értem, tehát te ezért vagy ilyen gyors? - kérdezem gyermeki ártatlansággal és csillogó szemekkel. Igazából már a tanulmányaim alatt is felnéztem azokra a tanáraimra és társaimra, akiknek igazán jól ment a villámtánc. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én magam is szeretem a shunpo-t, bár nem vagyok belőle igazán kiemelkedő. Megy, pont annyira, amennyire egy átlagos halálistennek kell.
- Szóval azért termesztetek zöldségeket, hogy utána játszatok velük? - csodálkozom, mert ez teljesen szembe megy azzal a belém nevelt elvvel, mi szerint az étellel nem játszunk, sem az asztalnál, sem máshol. Persze… most nem otthon vagyok, vagyis de, ugyan úgy otthon vagyok, mint ott, elvégre a tizedik osztag egy család, legalábbis Nao ezt mondta. - Rendben, a karalábét, a karfiolt és a kelbimbót úgy sem szeretem.
~ Ha már felsorolást tartasz, akkor a spárgát se hagyd ki.~
- Valóban, a spárgát sem szeretem! Ezeket majd elküldöm - ígérem meg lelkesen, elvégre ha Nao abban leli örömét, hogy ezekkel csatázhat, akkor miért ne. És ki tudja, lehet, hogy ha kipróbálom, akkor nekem is tetszeni fog ez a fajta játék, bár akárhogy an is lesz, otthon nem fogom hangoztatni, hogy itt ilyen is van. Anya teljesen kiakadna >.<.
- Köszönöm, én is nagyon örültem neki. Egyébként neked is sikerült kibékülnöd azzal, akivel összevesztél? - kíváncsiskodom. Szívem szerint megkérdezném azt is, hogy ki volt az a valaki, de nem teszem, ha szeretné, akkor elmondja, ha nem, akkor nem. - Ó rendben, de… szóval… na… - próbálom meg kinyögni a kérdésemet - Ha kitisztulnak az emlékeid, majd mesélsz pár dolgot magáról az emberek világáról *o*? Tudod eddig csak pár alkalommal voltam ott, mikor a kötelező gyakorlati feladatokat csináltuk és olyan érdekesnek tűnt. Persze, csak akkor, ha nem jelent neked kellemetlenséget a dolog - teszem hozzá egyből, nehogy tolakodónak, esetleg bántónak érezze a kérdésemet, mert még véletlenül sem szeretném egyiket sem. Én egyszerűen csak érdeklődni szeretnék az emberek világáról, mert az a hely számomra annyira… annyira megfoghatatlan. Ha hasonlítanom kéne, akkor azt mondanám olyan, mint a tükörkép. Láttam már távolról, de még sosem érintettem meg és sosem néztem meg igazán. Hupszi, akkor a tükörkép mégse olyan jó példa, elvégre azt mindig rendesen megnézem, de üsse kő, a lényeg érthető volt, legalábbis azt hiszem.
- Tényleg? Megengeded, hogy hazamenjek, ha szeretnék? - nézek hatalmasra tágult szemekkel Naora. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Azt hittem, hogy a kapitányoknak, meg úgy az egész Gotei 13-nak az a fontos, hogy mi itt legyünk az év szinte összes napján. Persze, kivételek mindig adódhatnak - például, ha az ember nemes és lakhat otthon, esetleg születésnap, névnap, haláleset -, de sosem hittem volna, hogy a kapitányom ilyet fog mondani nekem. - Köszönöm, nagyon szépen köszönöm - ölelem meg a hálám jeléül Naot, talán kissé váratlanul. Azt pedig magamban elhatározom, hogy még véletlenül sem fogok ezzel visszaélni, csak és szigorúan akkor megyek haza, ha nagyon muszáj. Vagyis havonta egyszer. Annyiszor illik, nem?
Kissé szomorkásan elmosolyodom, mikor azt kérdezi, hogy összevesztünk-e. Bár úgy lenne. Mondjuk nem ér annyira váratlanul a kérdése, azt hiszem, hogy egy részem számított rá, talán még várta is. Hogy miért? Én magam se tudom…
~ Dehogy nem tudod, ugyan olyan jól tudod, mint én, csak nem akarod bevallani magadnak. Miért kell nekem folyton élő lelkiismeretet játszanom, nem ezért vagyok! De egyébként azért akartad, mert el akarod mondani, mert addig is emlékszel rá és úgy hiszed, hogy amíg az emlékeidben él, addig valamilyen szinten veled van. Nem?~
A francba már… de. Pontosan úgy van, ahogy a Jégmadár mondja. A tagadhatatlanul szarkasztikus stílusa ellenére igaza van. Úgy hiszem, hogy amíg beszélek róla, amíg valamilyen formában gondolok rá, addig is itt van velem.
- Nem veszem tolakodásnak - válaszolok először direkt a mondandójának a második felére. - Azt hiszem, hogy teljesen meg tudlak érteni, sőt még egyet is értek veled. Ami pedig Saitot, a bátyámat illeti: meghalt öt évvel ezelőtt, mikor másodikos voltam az akadémián. Részleteket nem tudok a dologról. Egy ideig csak azért akartam a Gotei 13 tagja lenni, hogy megválaszoljam a hogyanokat és a miérteket, azonban ez mára megváltozott. Most már nem érdekel, hogy mi történt akkor. Mi lenne ha megtudnám? Semmi, a múlton nem változtatna, Saito ugyanúgy halott marad - vonom meg a vállam. A furcsa az, hogy most már komolyan ezt gondolom, tényleg nem érdekel, hogy mi és hogyan történt. Vége. Elmúlt. Pont.
A Társalgóban a többiek nagyon kedvesek és segítőkészek, próbálnak instrukciókat adni, hogy hogyan hajtogassak nyuszira hasonlító nyuszit, ám ez nem nagyon akar összejönni. Igazából eddig is tudtam, hogy a kézügyességem sehol sincs, és erre most se cáfolok rá. Minden segítő szándék ellenére mikor befejezem a művemet, mindenre hasonlít csak arra nem, amire kéne. Én személy szerint valami földöntúli teremtménynek mondanám, de azért viccesen néz ki és hé, én csináltam igen is büszke vagyok rá. Mialatt én a nyulammal szenvedtem Nao legyártott pár, pontosabban hét békát, melyekre fél szemmel figyelek, miközben azt hallgatom, ahogy az egyik osztagtársam, valami történetet mesél nekem. Azt hiszem, hogy rémtörténetnek konferálta fel, ám vissza kell fognom magam, hogy el ne mosolyodjak rajta.
- De jó, ilyet majd én is szeretnék csinálni *o*! - mondom mikor meglátom, hogy a békék ugranak is.
~ Persze, a te kézügyességeddel… ezer év múlva se!~ gonoszkodik velem Kawasemi, de sajnos ezt kell mondanom igaza van, ha én nekiállok ilyet csinálni, az biztosan nem fog olyan szépen ugrani, mint Nao-é. Miket beszélek? Még ugrani se fog. Az már sikernek fogom elkönyvelni, ha hasonlítani fog arra az állatra, aminek szánom. Mondjuk ezt a projektet el kell napolnom, ugyanis folytatjuk az osztag felderítését, következik a kert és a cseresznyefák *.*. Mikor sikerül elköszönni mindenkitől, megtudom, hogy a kert sötétedés után is ki van világítva, legalábbis egy része. Így mondjuk érthető, hogy miért kell sietnünk, hiszen ha az egészet meg akarja mutatni, akkor világosban kell elkezdeni a nézelődést.
Miközben a folyosókon sétálunk, kapok egy kis instrukciót azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen minden épület a kertre nyílik, így egészen könnyű idetalálni, bár magamat ismerve szinte biztos vagyok benne, hogy el tudnék tévedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok! Persze, ez nem akarás kérdése, de na >.<.
Az osztag kertje hatalmas, Nao felsorolja, hogy mik is találhatók itt, minek hatására az államat a földről kapargatom össze. Őszintén: mikor azt mondta, hogy „kert” én valami kis veteményesre gondoltam pár kisebb cseresznyefával, nem egy ekkora területre. Ez valami hatalmas és gyönyörű. Igazából nincs időm teljesen kicsodálkozni magam. Mivel Nao megragadja a kezemet, majd odahúz az említett fákhoz, melyeket a már szintin említett kerítés vesz körül.
- De, csodaszépek - válaszolok Nao kérdésére. - Egyébként én is szeretem a tavaszt, bár nem csak a cseresznyefák miatt, hanem azért is mert ilyenkor minden újjáéled és olyan vidám minden - mondom mosolyogva.
~ De azért a tél a kedvenced, a hóval, meg a fehérséggel, meg a csodálatos, csontig hatoló hideggel ugye?! ~
Persze, persze. Maradjunk annyiban, hogy holtversenyben vannak és akkor békességben élünk. Hihetetlen, hogy a Jégmadár még egy ilyen pillanatot is el tud rontani. Néha komolyan nem értem, hogy a lelkem melyik részéből született. 

138
10. osztag / Re:Nyilvántartó iroda
« Dátum: 2015. Máj. 09, 21:46:24 »
Név: Hatakeyama Momo
Rang: nincs
Előtörténet linkje: http://bleach.frpg.hu/index.php/topic,730.0.html
Adatlap linkje: http://bleach.frpg.hu/index.php?action=profile;u=259
Wikia linkje: nincs (még xD)
Segítesz-e iratokat égetni? Nem origamiról volt szó *.*? De amúgy igen, segítek :twisted:

139
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2015. Ápr. 25, 00:15:29 »
Itt vagyok, ragyogok... avagy szolgálatra jelentkezem :D

- Ha józan? Ezt úgy érted, hogy a főkapitány egy részeges ember? - tátom el a számat. Igazából nem sokat tudok Fujimoto Masayoshiról, csak pont annyit, amennyi megmaradt az akadémiai órákról, azonban olyanra egyáltalán nem emlékszem, hogy részeges lenne. Bár ki tudja, a szennyest szinte sosem teregetik ki előttünk, pedig ezek az igazán érdekes részei a dolognak.
Csak bólintok Nao-chan szavaira, inkább nem kérdezem meg, hogy mit tehetne velem a főkapitány, mert úgy hiszem, nem akarom tudni. Bár ha jobban belegondolunk, akkor ki vagyok én? Egy újonc, aki olyan jelentéktelen, mint egy porszem a sivatagban, így kötve hiszem, hogy bármit is akarna tőlem.
~ Idióta, az előbb azt terveztétek, hogy kilopjátok őt a szobájából. Szerinted, ha ezt megteszitek, akkor nem akar majd tőled semmit! Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? ~
Jó, ebben igaza van, de ha meg is tesszük, akkor gondolom éjszaka lesz, meg spéci fekete ruhában leszünk, meg minden, ami egy sikeres „küldetéshez” kell. Kötve hiszem, hogy rájönne, kik voltak. Legalábbis én hiszek benne, hogy Nao-chan ezt meg tudja úgy szervezni, hogy sose jöjjenek rá az elkövetők kilétére. Ebben még az is megerősít, hogy azt mondja szakértő, én pedig furcsa módon elhiszem neki, bár arra inkább nem kérdezek rá, hogy miket is csinált eddig. Azt hiszem, hogy jobb, ha nem tudom.
- Értem, szóval tulajdonképpen a lótusz osztogatás az első osztag tagjainak egy módszer, hogy elkerüljük a büntetést, ha nem csináltunk papírmunkát. Egyébként ez be szokott válni? - érdeklődöm, mert józan paraszti ésszel végiggondolva ez működhet egy, maximum két alkalommal, azonban harmadszor már igen ideges lehet az ember, hogy lótuszt kap hivatalos papírok helyett, még akkor is, ha olyan szépek, mint amiket Nao hajtogat. Végül a nyuszik és békák nem kerülnek elő, ám helyettük egy repülőt látok, amit a kapitány a szekrény mögül vesz elő, majd tesz oda vissza. Ebben még nem is lenne semmi furcsa, azonban az egy kicsit meglep, amit mond.
- Zöldségcsatákhoz? Azok mik? - teszem fel azt a kérdést, amit még Kawasemi is vízhangoz a fejemben. Ez a kijelentés mind a kettőnket meglep, ami ritka, mivel a Jégmadarat nem sokszor lehet kibillenteni, elvégre neki mindenre van valami válasza, vagy megjegyzése,vagy megjegyzése … sajnos.
Mint kiderül, nem csak PonPonunk van, hanem Hayaténk is, ami az osztag szerencse virága. Első hallásra egy egyszerű zöld növényre asszociálok - talán a neve miatt -, ám hamar kiderül, hogy a fantáziám és a valóság nem állnak közel egymáshoz, ugyanis Hayate virágot is hoz, tehát lány. Így a képem módosul egy kicsit, bár nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen is lehet a kabalavirágunk.
- Jaj, annyira nem vagyok szomorú és igazán semmi baj - mosolygom Naora, aki láthatóan rosszul érzi magát, mert elszomorított, bár ez egyáltalán nem így van. Nem vagyok szomorú. A barátaim élnek és feltehetően boldogok az új osztagukban, ismerkednek a kapitányukkal - bár nekik biztosan fele annyira menő sincs, mint az enyém -, az osztagtársaikkal és az új életükkel, mert azt hiszem, hogy ezt jogosan nevezhetem annak.
- Lehet… - gondolkozom el. Végül is ilyen szempontból még sosem vizsgáltam meg a dolgot. Elképzelhető, hogy az akadémián nem is velem volt a baj, hanem velük. Hogy teljesen őszinte legyek, ez a verzió sokkal, de sokkal jobban tetszik, mint az, ami egészen idáig a fejemben volt. Persze, ettől most nem fogok jobban, vagy éppen rosszabbul aludni, de akkor is jobb úgy gondolni rá, hogy én voltam a normális, ők meg a furcsák.
- Rendben, már nagyon kíváncsi vagyok a szállásra, meg a kertre és persze az osztagtársaimra is - talán rájuk a legjobban, de ezt nem teszem hozzá. Kicsit megnyugtat, mikor Nao-chan azt mondja, hogy rendesek és segítőkészek. Igazából még magamnak sem akartam bevallani, de egy kis részem félt az ismeretlenemberektől. Mondjuk azt hiszem ez normális, elvégre mindenki fél az ismeretlentől, legalábbis szerintem.
Mind kiderül a nem tudom én hányadik osztag kapitányának elvesztése azért volt nagy baj, mert az osztag berkein belül ő volt az egyetlen, aki értett valamicskét a barkácsoláshoz, sőt még a kicsike cseresznyefák köré is épített védőkerítést. Nos, ha jobban megnézem a dolgokat, akkor ez érthető és kellemetlen is egyszerre, mert tapasztalatból mondom, mindig jól jön egy ember a háznál, aki ért az ilyenekhez. Ez nekünk otthon apa volt - vagyis most is az - és jó volt, mikor csak annyit mondtál, hogy „Apa leesett ez a polc, vissza tudnád tenni?” és mire legközelebb arra mentél már kész is volt. Az pedig már más kérdés, hogy anya mit szólt ahhoz, hogy ami leeset róla, az többségében darabokra tört.
-Van és azt hiszem igen, legalábbis nekem anya azt mesélte, hogy a bátyám és én már ideát születtünk - vonom meg a vállam. - Valószínű - nevetem el magam -, anya is mindig azt mondja, hogy az értem való aggódás az ő feladata és addig meg is fogja tenni, amíg megteheti. Bár köztünk szólva szerintem néha kicsit túlzásba viszi, de igazán örülök neki, hogy van nekem. Tudod, nem vagyunk egy veszekedős család, de pár éve volt egy hatalmas vitánk, amikor kicsit több mint egy évig nem beszéltünk egymással. Igazából akkor jöttem rá, hogy a családom többet jelent nekem, mint gondoltam és el sem tudom képzelni az életem nélkülük, illetve anélkül, hogy egyszer-egyszer haza ne látogatnék - mondom, bár nem tudom miért. Nem szoktam ilyenekről, mármint a családomról ilyen nyíltan beszélni, még azokkal sem, akiket évtizedek óta ismerek.
- Miért, te az Emberek Világából kerültél ide? - érdeklődöm őszinte kíváncsisággal, mivel komolyan érdekel, hogy milyen lehet ott az élet. Párszor már jártam Karakurában - legalábbis azt hiszem, hogy így hívták azt a várost - az akadémiai terepgyakorlatok alkalmával, de tüzetesebben sosem sikerült körülnéznem. Bár annyit mindenesetre le tudtam szűrni, hogy a házak és az emberek öltözködése teljesen eltér a mienktől, valamint láttam olyan furcsa vasjárműveket, amiket ha jól emlékszem autónak neveztek.
Miközben a sütiket eszem Nao elmondja, hogy ő is szereti az édességet főleg azt, ami citromos. Én inkább eperpárti vagyok köszönhetően anya eperkrémes süteményének, de azt hiszem, hogy egyszer megkérem, készítse el citromosan is, hátha megváltozik a véleményem, bár nem hiszem.
- Igen, köszönöm jóllaktam, nagyon finom volt :3.  Nem hiszem, hogy mérges lenne - legyintek és füllentek egyszerre. Valószínűleg nem örülne a dolognak, sőt, de amit nem tud, az nem fáj, és ha jól emlékszem, akkor csak annyit mondott, hogy mindenképpen egyek valamit, azt nem mondta, hogy mit.
- Értem, fehér hajú, picike, kívülről fújja a szabályzatot és legyek óvatos vele - bólintok komolyan, bár minden bizonnyal, ha találkozom is vele ez nem lesz az agyamban, de azért reménykedni teljes mértékig szabad, talán Madárka majd emlékszik rá.
~ Ne szólíts így, van rendes nevem is! ~
Háborodik fel egyből, mire egy apró mosoly kúszik az arcomra. Végre! Találtam valamit, amivel én is becézhetem őt és nem tetszik neki. Körülbelül egy hónapomba került, de sikerült.
- Perszeee, mehetünk - pattanok fel egyből a székből.
Pár másodpercig némán sétálunk egymás mellett, majd feltesz egy ártalmatlan kérdést, mely arra vonatkozik, hogy miért is lettem shinigami. Nem válaszolok neki egyből, pedig szeretnék, de nem megy. Mikor utoljára ezt kérdezték tőlem nem lett túl szép vége a dolognak, és még enyhén fogalmaztam. Persze, ez nem ugyan az a szituáció, még csak nem is hasonlít ahhoz, mégis azt idézi fel bennem. Furcsa agyam van az már biztos.
- A bátyám miatt - válaszolom végül. - Tudod, én sosem akartam halálisten lenni, a neki volt ez a nagy álma. Sokszor haza jött amíg az akadémián tanult és igazából utána is, amikor pedig otthon volt mesélt a tanulmányairól, a küldetéseiről, az emberekről és úgy tulajdonképpen mindenről. Imádtam őt hallgatni, valahogy annyira elvarázsoltak a történetei. Szóval el kezdett érdekelni a dolog és jelentkeztem, most pedig itt vagyok - foglalom össze röviden és tömören a dolgokat, kihagyva pár olyan momentumot, amit nem szívesen reklámoznék. Többek között a bátyám halálát, a majdnem megfulladásomat és hasonlókat.
- Semmi baj, úgyis kíváncsi vagyok mindenre - mondom, majd követen Naot a társalgóba, ahol többen is tartózkodnak, akiknek bemutatnak, illetve akiket bemutatnak nekem. Valóban nagyon kedves és érdeklődő mindenki, így egy kicsit - nem nagyon, tényleg csak egy kicsit - megilletődöm, de boldogan válaszolok a hozzám intézett kérdésekre. A neveket megpróbálom visszamondani ezzel jelezve, hogy figyeltem ám, és majdnem sikerül is, de az ikreket én is összekeverem. Azt hiszem, hogy össze is fogom, mivel annyira egyformák >.<. Persze, nagyon menő lehet, ha valakinek van egy ikertestvére, de félő, hogy szeretik ezzel megtréfálni az ember, ami már koránt sem olyan vicces. Legalábbis az alanynak, az ikrek biztosan nagyon jól szórakoznak.
Mikor sikerül kijutnom a tisztek gyűrűjéből, Nao megmutatja a virágot, melyről még az irodájában mesélt, majd hajtogatni invitál. Először nemet akarok mondani, mert tényleg nem vagyok túl jó az origamiban, de mikor a többiekre és a munkáikra nézek, mégis kedvet kapok. No meg olyan kedvesek, mégsem mondhatom azt, hogy nem.
- Rendben, hajtogassunk - egyezem bele végül. - De ha a nyulamból valami gnóm, mutáns, állatnak nem nevezhető valami lesz, akkor ne lepődj meg - teszem hozzá mosolyogva, miközben helyet foglalok az asztalnál és magam elé veszek egy lapot a sok közül. Hát akkor lássuk a medvét... akarom mondani nyulat!

140
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2015. Ápr. 18, 15:12:34 »
Itt vagyok, ragyogok... avagy szolgálatra jelentkezem :D

- Rendben, csináljuk! - lelkesedem. - Mindent a cél, illetve a táblák érdekében. Bár, akkor jól ki kell dolgozni a tervet, elvégre be kell törnünk az első osztag központjába és ki kell kilopnunk onnan Seireitei egyik, ha nem legerősebb emberét. Necces, de nem megcsinálhatatlan.
~ Mondd csak, te teljesen normális vagy!? Nem, ne is válaszolj, mert nem vagy az! Még egy napja sem vagy halálisten és máris valami olyasmit tervezel, ami miatt úgy kivághatnak innen, hogy a lábad sem éri a földet! ~
Hm… lehet, hogy van abban valami, amit Kawasemi mondd, de nem igazán hat meg a dolog. Persze lehet, hogy jobban kéne figyelnem az intelmeire, elvégre szerinte Ő az én „józan eszem” vagy mim, bár én ebben kicsit kételkedem, de ha ő mondta, akkor elhiszem neki. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az ember ilyen helyzetben szinte soha sem hallgat a józan eszére, így én se fogok.
Meglepnek a kapitány szavai. Papír és nem ég el, ez nekem új. Már majdnem rá is kérdezek, hogy ennek mi lehet az oka, ám ő már kérdés nélkül is magyarázattal szolgál. Szóval a tizenkettedik osztag tehet mindenről, sőt… még robbanó robotokat is gyártanak, amik elől jobb, ha menekülök.
- Olyan gonoszak - foglalom össze egyetlen mondatban a véleményem a fentnevezett osztagról, majd kíváncsian várom, hogy a kapitány milyen „műveket” mutat. Végül egy hajtogatott lótusz kerül a kezeim közé. Sajnos nem tudom minden figyelmemet a virágra fordítani, mert a velem szemben álló közben hadar is valamit, amit nagy nehezen, de sikerül megértenem. - Szóval csak fűtünk, mert fázósak vagyunk, és nem lapokat égetünk, értem. Igen, szívesen megtartom, ha lehet, olyan kis csinos, köszönöm - bólintok mosolyogva, miközben jobban figyelemre veszem a kezemben lévő tárgyat. Igaz, én nem sokat értek az origamihoz - az akadémián nem tanítanak ilyet -, de azt meg tudom állapítani, hogy egy mesterművel állok szemben. - Jaj, igazán nem kell ezért feltúrni az egész irodát, gondolom majd egy közös osztagos origamizás keretein belül úgy is meglátom, hogy hogyan néznek ki, esetleg valami kezdeményt még én magam is gyártok.
- Akkor több szempontból is menők vagyunk. Szerintem tök jó, hogy egy osztagnak van egy kabalája, nem csak egy egyletnek. Valahogy ez is az összetartozást jelképezi - mondom el a véleményem, bár azt már nem kérdezem meg, hogy miért egy jegesmedve az, mert egyáltalán nem fontos, a lényeg az, hogy iszonyat aranyos.
- A legtöbb osztály így jár - sóhajtok fel kicsit szomorúan. Persze, mikor levizsgázunk és beosztanak minket a különböző osztagokba, akkor megígérjük egymásnak, hogy így meg úgy tartjuk a kapcsolatot, de mindenki tudja, hogy nem így lesz. Ez csak természetes, hiszem az akadémiai évek már a múlthoz tartoznak, az osztagunk a jelenünk és jobb esetben a jövőnk is, egészen a halálunk napjáig. Ez pedig így helyes. Persze, fogunk még találkozni, talán nem holnap, vagy holnap után, de egyszer biztosan… legalábbis nagyon remélem.
- Hát, elég sokaknak jól ment… - mondom kellemetlenül, mert igazán nem szeretek a kidou tudásomról beszélni. Valahogy az elmúlt hat év teljesen elvette a kedvem attól, hogy bármiféle démonmágiát gyakoroljak. - Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a tanácsot - mosolygok rá hálásan, elvégre sosem lehet tudni mit hoz a sors, mire lehet egyszer szükségem.
Kiderül, hogy nem csak egy kisebb szárny van a tisztek hálószobáinak, hanem egy egész épület. Őszintén mondom, ez nagyon megnyugtat. Anya ételes félelemével ellentétben, én attól féltem, hogy a szobám nem lesz más, csak valami kis lyuk, amiben éppen elfér egy ágy, esetleg egy szekrény. Viszont így van rá esély, hogy egy rendes szobaméretű szobám lesz. A közös helységek igazán nem zavarnak, az akadémián is így volt és otthon is négyen használtuk ezeket, ezért nem hiszem, hogy ezek különösebb gondot jelentenének nekem.
- Jaj, azt nagyon megköszönném, ha megmutatnád. Lehet, hogy eltéveszthetetlen, de valaki szerint én még így is képes vagyok jobb helyett balra fordulni, így jobb, ha biztosra megyek.
~ Emlékeztetnélek rá: idefelé ezt meg is csináltad! Csak nekem köszönheted, hogy most itt vagy, nem kilométerekkel arrébb bolyongsz, szóval kevesebb iróniát és több tiszteletet ~
Jól van na, tisztában vagyok én azzal, hogy idefelé elkövettem pár nagyobb bakit, de izgultam és nem figyeltem. Őszintén remélem, hogy nem akarja ezt életem végig felhozni ellenem, mert ha mégis, akkor jó hosszú cseszegetésnek nézek elébe.
- Az nagyon jó lenne, ha tényleg a közelben lennél, mert egyelőre még senkit se ismerek az osztagtól, ugyanis az idei végzősök közül csak engem osztottak ide - de ettől függetlenül nem búsulok, hiszen okos, talpraesett gyerek vagyok, meg fogom tudni állni a helyem.
~ Okos, talpraesett? Te kiről is beszélsz? ~
 Magamról, hát ki másról beszélnék. És nem hiszem, hogy Kawaseminek folyton a fejemben kéne oltogatnia engem, ez hosszútávon súlyosan károsíthatja az önbecsülésem.
- De hiszen az végül is jó, hogy kapitány lett, mert az azt jelenti, hogy ő egy igazán ügyes és tehetséges shinigami. És végül is, ha máshol nem, de a kapitányi gyűléseken látjátok egymást - mondom neki biztatóan, mert ahogy látom, nem túlságosan örül annak, hogy a fent említett személyt - akiről egyébként lövésem sincs, hogy hányadik osztag kapitánya - áthelyezték.
A szemüvegről kiderül, hogy nem mindig kell hordani, elég ha az ember magánál tartja. Erre csak bólintok, de nem veszem le a fejem tetejéről. Egyelőre jó helyen van ott, aztán majd meglátjuk, hogy tulajdonképpen hol is fogom tartani.
- De jóóóóóóó - lelkesedem fel teljesen, mikor engedélyt kapok arra, hogy megölelgessem a plüsst. Ahogy a kezem közé kerül az állat egyből magamhoz szorítom. Olyan jó puha. - Deeeee az- válaszolok a nekem feltett kérdésre, bár nem vagyok biztos benne, hogy a kapitány is teljesen jól hallja, ám bólogatok is, így teljesen biztos lehet, hogy egyetértek vele. Miután kellőképpen kijátékozom magam, visszaültetem a medvét a székébe… vagy inkább trónjába, igen azt hiszem, hogy a trón a megfelelő szó nem a szék.
Láthatóan a kapitány nem szereti, ha Shiroichi taichounak szólítják, ugyanis mindig frászt kap ettől. Ezt ugyan szóvá nem teszi, de megengedi, hogy Naonak szólítsam, mire mosolyogva bólintok. Meg mondom őszintén, az indoklása nagyon szimpatikussá teszi, de azért nem értek vele teljesen egyet. Ha a főkapitány őt nevezte ki az osztag kapitányának, akkor biztosan tud vagy éppen tett valami olyat, ami megkülönbözteti őt tőlünk. Azon pedig már meg sem lepődök a hallottak és látottak után, hogyha esetleg egy első osztagos keresi, akkor el kell irányítanom őt mondhatni az ellenkező irányba.
- Tizenkettedik vagy harmadik osztag, értettem - bólintok ma már sokadszorra. Lehet, hogy ezt lassan be kéne fejeznem, különben a végén le fog esni a fejem a helyéről, ami lássuk be, nem lenne annyira nagyon kellemes élmény.
- Jaj dehogy vagy gonosz, egyszerűen csak nem gondoltál arra, hogy otthon nem ettem semmit. Igazából volt is reggeli meg minden, csak annyira izgultam, hogy nem ment le egy falat sem a torkomon. Anya dohogott is rendesen, tudod neki ez a rendes evés az vesszőparipája - legyintek, majd meghallgattam a felsorolását az ételszerzési lehetőségekről. Igazából az a büfé nem hangzott rosszul, bár a kapitány… akarom mondani Nao-chan messzinek ítéli a helyet, én pedig hiszek neki, így hagyom, hogy leültessen a kapitányi székbe, majd elém toljon egy tálca sütit. Az illatáról úgy tippelem, hogy citromos, bár szerencsére nem kell csak az érzékeimre hagyatkoznom, mivel Nao-chan is elmondja ezt.
- Szeretem a citromot, meg úgy mindent, amiből édességet lehet csinálni, így nagyon szépen köszönöm, ez tökéletes lesz - mondom csillogó szemekkel, majd kiveszek egy darabot a tálcáról és beleharapok. Az ízlelőbimbóim és a gyomrom a mennyekben járnak. Az előbbi a remek íz miatt, az utóbbi pedig azért, mert végre táplálék kerül bele.

141
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2015. Ápr. 16, 21:52:05 »
Itt vagyok, ragyogok... avagy szolgálatra jelentkezem :D

A kapitány elég érdekesen reagál az érkezésemre, irtózatos gyorsasággal bebújik egy plüss medve mögé, majd azt mondja, hogy ő nem ő. Igazából erre nem mondok semmit, mivel ha nem Shiroichi taichou lenne, akkor nem viselhetné a kapitányi köpenyt, amit ugyan csak egy fél másodpercig láttam, de határozottan fehér volt. Legalábbis azt hiszem. Mindenesetre ezt nem teszem szóvá, inkább csak furcsán nézek a plüss medve irányába, ami halálosan aranyos. Azt hiszem, hogy ha sikerült tisztázni, hogy ki is vagyok, akkor megkérdezem, hogy meg lehet-e ölelni azt a medvét, olyan puhának tűnik.
Pár pillanat múlva kiderül, hogy igazam volt, tényleg a kapitányba botlottam bele, ugyanis olyan gyorsan terem előttem, mint ahogy eltűnt. Oké, tudtam én, hogy a kapitányok nem véletlenül azok akik, de az a sebesség… hihetetlen, az akadémián senki sem mutattak nekünk ilyet.
- Igen, újonc vagyok - válaszolok bólintva a nekem feltett kérdésre. Ez a tény láthatóan nagyon feldobja az előttem állót, így elmosolyogom egy kicsit, bár a tiszt tolvajos megjegyzését nem értem, de azt hiszem, hogy jelen pillanatban ez a legkevesebb. A kérésére természetesen megismétlem a nevem, elvégre érthető, hogy nem hallotta, hiszen egyből elbújt előlem. - Nagyon, én is pont ezen gondolkodtam miközben bolyongtam, hogy kellenének ilyen táblák. Annyira hatalmas ez a város, szerintem egy-két táblába nem roppanna bele senki. Hát, ha nem mozdította, akkor neki is el kéne egyszer tévednie, akkor biztosan megértené milyen kellemetlen érzés és akkor biztosan megcsináltatná őket - bólogatok hevesen a kapitány felvetésére.
~ Remek, ahelyett, hogy büntetést kapna, még egyet is értenek vele! Mi ez itt kérem szépen!? Istenem, kezdem azt hinni, hogy ez a tizedik osztag nem a legmegfelelőbb hely a számodra ~ jelenik meg a fejemben ismételten a szokásos hang, azonban mint sokszor most se reagálok rá. Nem csak azért, mert nem akarok furcsa dolgokat mondani a kapitány előtt, hanem azért sem, mert nem értek vele, mármint Kawasemivel egyet. Elnézve az irodát és az előttem álló felettesemet úgy érzem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna.
Amint túljutunk Seireitei kitáblázásán, a tekintete a kezemben lévő papírokra téved, melynek hatására a szemeiben furcsa fényt látok kigyúlni. Hirtelen nem tudom hová tenni a dolgot, így csak bólintok az első kérdésre, majd átnyújtom neki a kezemben lévő papírokat.
- Gondolom égnek, elvégre papírból vannak, de miért kérdezi? - nézek rá érdeklődő tekintettel, ám a kérdésemre hamar meg kapom a választ. Az adataimat tartalmazó lapot leszámítva a többit tűzre akarja vetni. Várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra! Ez tényleg megtörténik, itt állok a tizedik osztag irodájába és a kapitányom el akarja égetni a papírmunkát? Ez… ez…
~ Borzalmas! ~
… csodálatos. Soha sem hittem volna, hogy ilyen létezik, mármint hogy valaki ennyire bátor legyen, hogy így szembe mer menni a rendszerrel, és tulajdonképpen az első osztaggal. Igen, ha jól emlékszem, akkor ők intézik az ilyet, mármint a papírok ellenőrzését vagy mijét.
- Persze, nem mondom el senkinek, ez csak természetes. Ha kell, még segítek is - ajánlom fel előzékenyen. Istenem, hányszor álmodoztam hasonlóról az akadémián, többek között azon az órán, melyen a világunk társadalmi felépítéséről tanultunk. Az a sok nemesi ház, már akkor kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy a legkisebb familiáris házakat is be kellett magolni címerrel meg mindennel együtt. Addig oké, hogy tudnom kell a ház nevét, de hogy a címert is... Mi a csudának? Nem tudom, és a mai napig nem is sikerült felfognom.
Mindenesetre a kapitány ezek után a szoba egyik falához húz, mely tele van ragasztva mindenféle iszonyatosan édes, jegesmedvés rajzzal. A képek mind mást ábrázoltak, de érthetően elmagyarázták a lényeget, vagy legalábbis azt, hogy milyen lehet a tizedik osztag tagjának lenni.
- Köszönöm - mondom egyszerre az üdvözlésre és a napszemüvegre, amit a kezembe nyom egy kis magyarázat kíséretében, mi szerint vigyáznom kell a mumusokkal. - Értem, akkor mi vagyunk a mumusirtó osztag - bólintok, miközben a fejem tetejére teszem a szemüveget. Mondjuk megint elhangzik pár név, melyek nem tudom, hogy kikhez tartoznak, de hosszú még a nap és remélhetőleg az élet is, így hamarosan rájövök, hogy kikről is beszél. A kapitány meglehetősen gyorsan fejezi ne a mondandóját, mintha valami olyasmi csúszott volna ki a száján, amit nekem nem kéne hallanom, de igazából nem értem, hogy mi lehet az. Valaki elment és gondolom nem szólt senkinek, hogy hová, ezért eltűnt, én ennyit látok a történetbe se többet, se kevesebbet.
- Nagyon édes - hajolok közelebb a már korábban kiszúrt plüsshöz, melyről kiderül, hogy nem más, mint a kabalánk. - Minden osztagnak van kabalája, vagy csak mi vagyunk ilyen menők? - kérdezem a medvére utalva.
- Háááát… - gondolkozom el a hirtelen rám zúdított kérdéseken. - Igazából szerettem odajárni, hangulatos volt és a társaságot is szerettem, de sajnos nagyon sok felé szóródtunk - jó, annyira azért nem sok felé, de akkor is, nem maradtunk együtt, ami azért rossz, mert hat év alatt megszoktuk egymást és azt hiszem, hogy valamiféle ragaszkodás is kialakult közöttünk. - A zanjutsu oktató? Gonosz? Nem, szerintem teljesen rendes ember volt, legalábbis azokkal, akik igyekeztek. Bár... meg volt a maga furcsa stílusa, amiért az ember akarva, akaratlanul, de messziről elkerülte a folyosón. Igazság szerint nekem inkább a kidou tanárral volt bajom. Folyton azt hallgattam, hogy mit hogy csinálok rosszul, vagy nagyon rosszul, szerintem egy kedves megnyilvánulása sem volt felém a hat év alatt. Bár az utolsó órán, mikor a többiek már ilyen nehezebb varázslatokat gyakoroltak megengedte, hogy csak nézzem, mondjuk ezt is azért, mert a Sensei nem akarta, hogy elszálljon a fél gyakorlótér, szerinte túl drága lett volna megcsináltatni - nézek körbe félve, mintha előugorhatna valahonnan és szokásához híven lekiabálhatná a fejem, hogy megint miért rontottam el egy olyan varázslatot, amit bárki meg tud csinálni. Hát én nem tudtam!
- Ami azt illeti nekem is lenne pár kérdésem. Az osztagon belül hol találom a hálókörletet? A napszemüveget mindig hordani kell, vagy elég csak magunknál tartani? PonPon-t meg lehet ölelni?  A kapitányt Shiroichi taichounak, vagy simán taichounak kell szólítani? És… - már majdnem azt mondom, hogy ennyi volt, mikor meg kordul a gyomrom. Ja, igen. Én ma még semmit sem ettem, és most, hogy túl vagyok a kapitányommal való találkozáson, már nem vagyok ideges, így semmi akadálya annak a táplálék bevitelnek. - És van itt valami hely, ahol lehet ételt venni? - teszem fel az utolsó kérdésemet.

142
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2015. Ápr. 14, 23:28:20 »
Itt vagyok, ragyogok... avagy szolgálatra jelentkezem  :D


Ma van az első napom, mint a Gotei 13 tagja. Hazudnék, ha azt mondom, hogy nem izgulok, ugyanis a szívem a torkomban dobog és reggelinél se tudok semmiféle ételt leerőszakolni a torkomon, aminek persze anyám a legkevésbé sem örül, valamiért ebből az szűri le, hogy én biztosan nem eszem rendesen, ha nem vagyok otthon. Komolyan, olyan furcsa dolgokat tudnak néha kitalálni a szülők.
Mindenesetre miután elindulok otthonról, azt hiszem, hogy könnyű dolgom lesz, elvégre nincs más dolgom, csak megkeresni a tizedik osztag központját, ahol le kell jelentkeznem kell Shiroichi taichou-nál, többen is megtették már. Azonban mikor belépek a világunk közepén helyet foglaló hatalmas városba kicsit nehezebbnek ígérkezik ez a megtalálás, ugyanis szinte minden sarok ugyan úgy néz ki és sehol sincs kitáblázva, hogy melyik osztagot merre találom. Persze, azoknak, akik több tíz, vagy akár száz éve is itt dolgoznak egyértelmű, hogy mi merre van, de az újoncoknak annyira már nem. Bár, ha jobban végiggondolom, akkor nem is kellenek táblák, elég lenne az értesítőlevélhez csatolni egy helyes kis térképet, amin be van jelölve, hogy mit és hol találok. Remek ötlet, nem?
~ De, nagyon ~ csendül fel a fejemben Kawasemi hangja ~, csak most pont nem ezen kéne gondolkoznod Eperke, hanem azt kéne kitalálnod, hogyan keresed meg az osztagod. Nem az első napon kéne elkésned~
Ha nem mondja, akkor komolyan nem találom ki, hogy ma nem kéne késnem. Azért az első benyomásról és hasonlókról még nekem is egészen sok fogalmam van, akkor is, ha ez elsőre nem látszik. Szóval, próba-szerencse alapon elindulok balra, ugyanis valakitől  - még az akadémián - azt hallottam, hogy egy labirintusban mindig balra kell fordulni a kivezető úthoz. Ki tudja, talán itt is beválik. Végül, elég hosszú keringés után sikerül belebotlanom egy osztag központjába, vagyis inkább annak épületébe, ám nagyon nincs szerencsém, ugyanis a falon nem a tízes, hanem a hetes szám jeleit látom. Hát ez nem sikerült. Persze ennyi engem nem törhet le, így egy nagy sóhaj után újult erővel vetem bele magam a kutatásba, most a módszer ellenkezőjével próbálkozva, vagyis mindig jobbra fordulok. Azonban ez sem hozza a várt eredményt, ismételten nem a tizedik osztagnál lyukadok ki.
~ Rendben, kezdem kicsit unni! Ha ennyire nem tudod mi merre van, akkor miért nem kérdezel meg valakit? Ez lenne a legkézenfekvőbb nem?!  ~ csattan fel, hallhatóan oltári dühösen, pedig az előbb még semmi baja nem volt.
- Mondjuk de - válaszolom, majd némi gondolkodás után odamegyek egy férfihez és felteszem neki a kérdésem. Eleinte értetlenül néz rám, mintha idegen nyelven beszélnék. Egy pillanatra azt hiszem, hogy egy hasonlóan szerencsétlenbe botlottam, mint amilyen én vagyok, ám végül útbaigazít. Mit kiderül nem is voltam annyira távol a keresett helytől, csak háromszor kellett jobba és tízszer kellett balra fordulnom a cél érdekében, de végül megérkezem a helyszínre, éppen egészségesen csak kicsit késésben. Kellemetlen, mit ne mondjak. Remélem Shiroichi taichou kedves kapitány és megérti, hogy eltévedtem ebben a hatalmas és ismeretlen városban.
~ Vagy egyből egy büntetéssel kezdesz, bár megérdemelnéd ~
Olyan gonosz, hogy inkább nem is mondok neki semmit, csak megszorítom a kezemben lévő mappát, melyben a kötelezően leadandó papírok vannak és elindulok a célom felé, név szerint a kapitányi irodába. Azt már komolyan nem olyan nehéz megtalálni, már csak azért sem, mert tanulva a hibámból meg kérdezem egy osztagtársamat - milyen menő ezt mondani *.* - , hogy merre is találom a keresett helyet. Igazából készséggel útba igazít, bár annyi jó tanácsot ad, hogy a papírokat ne mutogassam. Nem értem mire gondolhat a lány, de megvonom a vállam és inkább tovább megyek A szobát viszonylag gyorsan  megtalálom, ám előtte megtorpanok egy pillanatra. Gyorsan végignézek az egyenruhámon, hogy minden rendben van-e, majd meghúzom a fejemen lévő copfot, csak ezek után kopogok be az ajtón; mennyiben pedig beinvitáló válasz hangzik, benyitok is nyitok azon.
- Jó napot Shiroichi taichou - hajolok meg előtte, ahogy azt egy felettes előtt illik. - A nevem Hatakeyama Momo, nemrég végeztem az Akadémián és a tizedik osztagba osztottak be, és elnézést a kései érkezésemért, de eltévedtem a városban - mondom végig egy levegővel, majd lassan, még mindig a mappát szorongatva felemelkedem és várom a reakcióját.
 

143
Shinigami / Hatakeyama Momo
« Dátum: 2015. Ápr. 12, 16:09:06 »
~ Adatlap

Név: Hatakeyama Momo
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 03. 12
Kor: 95 év (kinézetre 17-18 év)
  • Emberként: -
  • Lélekként: 95 év
~ Előtörténet

Kedves Idegen!

Nem tudom, hogy ki vagy, sőt azt sem tudom, hogy hogyan jutottál ehhez a levélhez, de ha megkaptad, akkor biztosan oka volt. Hogy mit is tartasz a most a kezedben? Egy kis mesét arról, hogy hogyan csinált belőlem a bátyám shinigamit minden szándéka ellenére. Nem tagadnom, nem a világ legérdekesebb irománya, de mikor ezeket a sorokat papírra vetem, úgy érzem, ki kell írnom magamból mindent.


A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.
/Kundera/

Nyugat-Rugonkai első körzetében láttam meg a napvilágot, mint a Hatakeyama család második gyermeke. Panaszra nem lehetett okom, hiszen egy jó körzetbe nevelkedtem szerető szülők, egy nagyszerű testvér és sok kis barát mellett.
Már akkor sok célom volt az életben, ám a „halálistenkedés” nem volt ezek között. Ez a bátyám álma volt, bár sosem mondta, csak láttam rajta. Saito szinte mindig leplezetlen csodálattal bámulta őket, mikor megjelentek a közelben. Sejtettem, nem is inkább tudtam, hogy eljön az a nap, mikor bejelenti, hogy elmegy a Lélektovábbképző Akadémiára és féltem azt a napot, igazán, ám mint mindennek, annak is el kellett jönnie. A sors iróniájának köszönhetően egy meleg, napsütésben gazdag meleg nyári napra ébredtünk akkor. Most is tisztán látom magam előtt a pillanatot, mikor a házunktól nem messze lévő folyó partján halálosan komoly tekintettel elém állt.
- Momo… - kezdte volna, ám nem hagytam, hogy befejezze, a komoly tekintete elárulta, én pedig nem akartam azt hallani, hogy elmegy, így félrekaptam a fejem. Ennek köszönhetően pont sikerült meglátom egy fehér nyuszit, ami a fák között iszkolt el. Nekem sem kellett több, egy hangos kiáltás kíséretében az állat után eredtem. Nem az volt az első alkalom, hogy nyulat üldöztem, ugyanis egy-kettő mindig megfordult a folyóparton, szóval volt egy kis rutinom. Igyekeztem a lehető leghalkabban üldözni, elhitetni vele, hogy minden rendben van. Azonban ez nagyon ritkán sikerült, az a nap pedig nem a sikeré volt, így nyúl egyre csak gyorsított. Ha tehettem volna, akkor egész nap ezt csinálom követem az állatot és menekülök a bátyám mondandója elől, ám ez lehetetlen volt, két okból kifolyólag. Az egyik a fizikai korlátom, melynek köszönhetően egy idő után már sípolt a tüdőm, a másik talán a jelentőségteljesebb pedig az, hogy megcsúszott a lábam a folyó partjának szélén, melynek köszönhetően majdnem a vízbe estem. Ekkor egy hangos és rémült kiáltás hagyta el a számat és felkészültem a legrosszabbra, már az életem is lepergett a szemem előtt, ám az utolsó pillanatban egy erős kéz ragadta meg a bal csuklómat. Pár pillanatig még farkasszemet néztem a tükörképemmel és a vízben úszkáló hajammal, majd hagytam, hogy a megmentőm elhúzzon onnan. Őszintén; nem lepett meg, mikor a bátyám barna íriszeivel találtam magam szembe, ugyanis más nem is járt arra olyankor. Remegtek a lábaim, nem tudtam állva maradni így lehuppantam a fűbe, miközben mélyeket lélegeztem. Igen, mindenki nagyon jól sejti, nem tudok úszni.
- Megőrültél? Nem, ez nem jó kérdés. Miért nem figyeltél a lábad elé? Nagyon jól tudod, hogy…
- Tudom, hogy nem tudok úszni és azt is tudom, hogy ezen a részen mély a víz, sőt, azt is tudom, hogy ha belestem volna, akkor jó eséllyel megfulladok, ha nem érsz ide időben.
- Remek. Akkor ezt megbeszéltük.
- Meg - mondtam, majd abba az irányba fordultam amerre a nyúl mehetett. Őszintén; sejtettem, hogy nincs ott, de azért egy kis remény még élt bennem. - Hogy a kutya meg a macska rúgja meg, elszaladt! - dőltem hátra a fűben
- Szerintem inkább nyúl - mosolyodott el Saito hamiskásan, mire, ha éppen nem a földön fekszem, biztosan vállba verem. Persze csak testvériesen, nem komolyan.
- Akkor nyúl, lényegtelen. Pedig én nem akartam bántani, csak meg akartam ölelgetni, mert annyira aranyosan nézett ki.
- Minden állattal ezt szoktad csinálni -rázta meg a fejét a bátyám, majd elnézett a jobb válla felett egyenesen a Sireitei felé. Ugyan csak fél oldalról láttam az arcát, de még így is sütött róla minden. A vágyódás, az öröm és a szomorúság is. Percekig nem szóltunk egymáshoz, én felültem, majd a megfelelő irányba fordultam és együtt néztük a világunk közepén magasodó épületeket
- Szóval elmész - törtem meg végül a csendet. A szavaimra a mellettem álló összerezzent, majd kissé szomorkás barna szemeivel rám nézett. - Nem tűnsz meglepettnek.
- Tudtam, hogy tudod - ült le mellém. - Sosem voltál olyan hülye, mint amilyennek mutattad magad.
- Sosem mutattam magam annak, mármint hülyének - vontam meg a vállam. - Egyszerűen mások kezdtek el annak nézi, mert szeretem a rózsaszínt, az állatokat, a plüssöket és a cuki dolgokat.
- És mert folyton kisállatokat üldözöl, hogy ölelgesd őket - tette hozzá, mire sértődött arcot vágtam.
- És ez így normális, nem értem, hogy más emberek miért nem teszik ezt - kulcsoltam össze magam előtt a kezem, miközben kifújtam egy barna tincset a hajamból. - Egyébként mikor mész az Akadémiára, mert jól sejtem, hogy titokban felvételiztél ugye? - tereltem komolyabb témára a szót, holott a lényem egy része nem akarta hallani a választ.
- Igen, bár ezt nem volt nehéz kitalálni és holnap után - mondta majd sóhajtott egyet. Ám ez olyan mélyről jövő volt, hogy fel kellett húzzam a szemöldökömet.
- Jól sejtem, hogy nem mondtad el anyáéknak ugye? - kérdeztem félve. Nos igen, a szüleim nem különösebben rajongtak azért az ötletért, hogy bármelyik gyerekük is shinigaminak álljon. Engem nem féltettek, de a bátyámat annál inkább. Emlékszem, mikor tavaly csak ötletként hozta fel a témát, hogy elmenne megnézni a felvételit, hatalmas veszekedés lett belőle.
- Talált.
- Ki fognak akadni - mondtam, miközben a bátyám vállára hajtottam a fejem. Ezt követően egyikünk sem szólt semmit, csak néztük az előttünk elterülő tájat, a házakat, a fákat, Seireitei hatalmas épületeit és hallgattuk a közelben lévő folyó csobogásának hangját. Annyira szomorú volt az egész, hogy sírni lett volna kedvem, holott tudtam; a bátyám nem örökre megy el, fogom még látni, haza fog látogatni, ha anyáék miatt nem is, de miattam mindenképpen. Tudtam ezt, mégis úgy éreztem, hogy valaminek vége van.

Ahogy sejtettük anyáék nem fogadták jól a bátyám döntését, sőt, még szépen fogalmaztam, tajtékoztak a dühtől. Azt hiszem, hogy eddigi életem alatt olyan veszekedést a mi kis családi házunkban még sosem hallottam, vagy éppen láttam. Bár, így visszagondolva azt kell mondanom, hogy apám volt a rosszabb, ó ordított szinte egész este, de a bátyám számlájára legyen írva, hogy mindezt szó nélkül, alázattal és lehajtott fejjel tűrte. Egyszer sem szólt vissza, sőt, még ő intett engem csendre, mikor a védelmére akartam kelni. Mikor utána megkérdeztem miért tette, azt mondta, hogy apánknak szüksége volt arra, hogy kitombolja magát. Talán igaza volt, nem tudom. Azt viszont biztosan tudom, hogy Hatakeyama Kaito életében azon az éjszaka beszélt utoljára a fiával, ugyanis ezek után Saito bármikor hazajött kifejezéstelen arccal ült és egy szót sem szólt, maximum hümmögött és bólogatott. Anya igyekezett jól kezelni a dolgokat, próbálta nyugtatni apámat, de látszott rajta, hogy őt is bántja a bátyám választása. Persze, ez ellen nem tehettek semmit, így elkezdtük az életünket hárman élni.
Eleinte, akadémista korában és az első pár shinigamiként töltött évben a bátyám sokszor haza jött, a fogadtatás ellenére is. Ilyenkor mindig kértem, hogy meséljen mindenről, amit tapasztal, ő pedig készségesen eleget tett ennek. A legelején az akadémiai életről, a tanárairól, az osztálytársairól, az óráiról és az eredményeiről regélt. Ezekben, a mondhatni kezdeti időkben gondtalanul csapongott a témák között, nem is figyelve arra, hogy miről beszél, ám később, mikor bekerült az első osztagába - sajnos nem tudom, hogy ez melyik volt, mert ezek után még vagy háromszor váltott osztagot - megváltozott. Komorabb lett és kevesebbet mosolygott. Mondjuk ezt akkoriban nem nagyon vettem észre, mert teljesen elvarázsoltak azok a dolgok, amiket csinált, no meg a kardja, amit mindig magánál hordott. Sőt, egyszer meg is mutatta nekem. Azt hiszem, hogy az volt az a pont, amikor komolyan szöget ütött a fejemben egy gondolat. Pontosabban az, hogy nekem vajon milyen kardom lenne, ugyanis Saito azt mesélte, hogy ezek a fegyverek a shinigamik lelkének egy részét, vagy valami ilyesmit. Ám a végső lökést mégsem ez adta meg, hanem az a karácsonyeste, mikor először találkoztam a kardom szellemével, bár erről akkor még fogalmam sem volt.
Azt hiszem, hogy pont abban az évben volt tíz éve annak, hogy a bátyám elment, ám ennek ellenére minden nagyobb ünnepet velünk töltött a fogadtatása ellenére. Általában napnyugta előtt odaért, ám ezen a napon késett, nem is keveset. Óránk ugyan nem volt, de a hold járásából tudtunk következtetni az időre. Én olyan fél kilenc, kilenc óra magasságában meguntam a várakozást, így fölvettem egy melegebb ruhát, a nyakam köré tekertem a sálamat, majd közöltem a szüleimmel, hogy járok egyet a környéken. Anyám egyből rá bólintott, míg apám morgott egy kicsit, de egyikük sem ellenkezett, így nekivágtam az éjszakának. Igazából nem figyeltem, hogy merre megyek, csak gyalogoltam előre a bokáig érő hóban, egészen az erőszéléig. Nem akartam bemenni a rengetegbe, már csak azért sem, mert sosem kedveltem azt a helyet, mindig kirázott tőle a hideg. Már azon voltam, hogy megfordulok, mikor valami sárgásat vettem észre az egyik fa tövében, olyan volt, mint egy szempár. Először azt hittem, hogy képzelődöm, ám ahogy közelebb léptem, meglepve konstatáltam, hogy valóban van ott egy állat, pontosabban egy fekete macska, mely tökéletesen bele tudott olvadni az erdő sötétjébe. Egy pillanatig sem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy ki az a szívtelen ember, aki ilyen hideg időben kitesz egy macskát, no meg arra, hogy majd én hazaviszem, hogy nálunk megmelegedjen, így elindultam felé. Visszagondolva furcsának kellett volna hasson, hogy végig csendben figyelt, majd mikor már majdnem elértem elszökkent előlem. Ezt a jelenetet eljátszottuk párszor, így igazából oda sem figyelve, a folyópart mentén ugyan, de az erdőben kötöttem ki. Azt hiszem, hogy ez a tény akkor nem érdekelt annyira, ugyanis követtem a macskát egészen a partvonalig. Oda már nem akartam odamenni, tanultam abból a tíz évvel ezelőtti esetből, így figyeltem a lábam elé, vagy legalábbis megpróbáltam. Ám olyan volt, mintha a végtagjaim maguktól kezdtek volna el mozogni, egyenesen az állat felé tartottam, mely várakozóan nézett rám, már-már emberi szemekkel. Amikor pedig végre szembekerültem vele nem történt semmit, csak álltam és néztem, ahogy ő is engem. Igazából már azon voltam, hogy lehajolok érte, mikor valaki hátulról meglökött, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak megcsúszott a lábam, nem emlékszem olyan tisztán, de az biztos, hogy esélyem sem volt megtartani az egyensúlyom, így belezuhantam a jéghideg folyóba. Igazából minden annyira gyorsan és váratlanul történt, hogy egy apró sikolynál többet nem sikerült kipréselnem magamból és már a víz alatt is voltam. Eszeveszettül csapkodtam a kezemmel és a lábammal, hátha találok valami kapaszkodót, távpontot, bármit. Vagy egyszerűen csak sikerül feljutnom a felszínre és levegőhöz juthatok. Ám az idő egyre fogyott, én pedig egyre több vizet nyeltem, már komolyan azt hittem, hogy itt a vég, mikor megláttam a fényt az „alagút” végén, vagyis ezt hittem, egészen addig, még neki nem ütköztem valaminek, egy hideg már-már üvegszerű falnak. Bár akkor és ott nem nagyon álltam neki azon morfondírozni, hogy mi lehet az, csak az jutott el a tudatomig, hogy éppen fuldoklom, vagy már haldoklom és nem tudok kijutni a partra. Minden erőmmel kétségbeesetten próbáltam kitörni, ám nem sikerült. Éreztem, hogy a fogy a levegőm és egyre kevésbé van erőm bármit is csinálni. Már az ájulás szélén álltam, mikor a túloldalon megjelent egy lány. Ugyan csak alulról láttam, alig pár pillanatra, de három dologban már akkor is biztos voltam, méghozzá abban, hogy fehér haja volt, a macskát, mit követtem a karjában tartotta és a legfurcsább, hogy ismerősnek tűnt, ő maga is, meg a hangja is.
- Szánalmas, nagyon szánalmas. És mégis te lennél Az? De hát, valahogy mégis csak eljutottál ide, valamint az illem az alapja mindennek, így azt hiszem, be kéne mutatkoznom. Az én nevem… - ám a mondata befejezését már nem hallottam, mivel elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó gondolatom komolyan az volt, hogy meghalok és az agyam valami szörnyű tréfát játszik velem, ám mikor legközelebb magamhoz tértem mégis éltem. Bár sós víz jött fel a tüdőmből, de éltem.
- Hála az égnek, hála az isteneknek. Életben vagy - hallottam a fülem mellett a Saito megkönnyebbült hangját. Normális körülmények között visszaöleltem volna, de akkor még arra sem volt erőm, hogy megmozduljak, nemhogy a kezemet felemeljem, így csak neki dőltem a fekete egyenruhájának és beszívtam a testvérem illatát. - Mi a jó frászt csináltál itt? Nem megmondtuk neked ezerszer, hogy ne menj közel a parthoz, mert a végén meg belesel.
- Úsztam… egyet - ziháltam „humorosan”, miközben próbáltam összehúzni magamon a ruhámat, mivel irgalmatlanul fáztam, csurom víz voltam, kint hideg volt és egészen addig a havon feküdtem. És ezek után nem kaptam tüdőgyulladást, csak egy komolyabb náthát. Mindenesetre a bátyám talán a reakcióim alapján, talán az agya megmozgatása után, de kapcsolt, így minden további kérdés nélkül ölben vitt haza, annak ellenére, hogy bizonygattam; a saját lábamon is tudok menni. Bár lássuk be; ez akkora hazugság volt, mint maga a föld.
Persze otthon a szüleim teljesen magukon kívül voltak, kivételesen nem nagyon maradt idő Saitora - aminek szerintem kifejezetten örült -, mivel mind a ketten azzal voltak elfoglalva, hogy jól vagyok-e egészen addig, míg el nem aludtam. Zavarosak voltak az álmaim az nap éjszaka, a fehér hajú lányról és a macskáról álmodtam. A lány folyton a nevét mondogatta, de egyszer sem hallottam meg, mindig valami megzavart, végül, valamikor hajnalban közepén felriadtam. Igazából meg sem próbáltam visszaaludni, helyette, éreztem, hogy az álmaim ott folytatódnának, ahol abbamaradtak, így inkább köhögtem egyet, kifújtam az orrom, majd felvettem a legvastagabb ruhámat, amit volt és kimentem a ház előtti kis tornácra, hogy onnan nézzem végig a napfelkeltét, itt azonban legnagyobb meglepetésemre a bátyámba botlottam.
- Hát te? - ültem le mellé. - Nem kéne ilyenkor még aludnod?
- Érdekes, én is ezt akartam kérdezni, főleg a tegnapi után. De ha már itt vagy, válaszolj nekem egy kérdésre. Hogy a francba kerültél oda?
- A vízbe vagy az erdőbe? - kérdeztem tréfásan, mire kaptam egy nem túl szép pillantást a mellettem ülőtől. - Jól van, nem volt jó vicc - sóhajtottam, miközben elkezdtem birizgálni a sálam rojtjait. - Igazából csak kimentem járni egyet, aztán megláttam egy fekete macskát legalábbis azt hiszem, hogy láttam, de már ebben sem vagyok biztos - ráztam meg a fejem. - Mindenesetre követtem a folyópartig, aztán a vízben kötöttem ki. A történetet innentől már tudod - vontam meg a vállam, kihagyva talán a legfontosabb és leghomályosabb részt az estéből.
- Értem. Mindenesetre szerencse hogy pont akkor jöttem hazafelé és meghallottam a sikolyodat.
- Igen, szerencse - bólintottam. Eredetileg nem akartam mondani semmit, ám ahogy ott ültünk egymás mellett, úgy éreztem eljött a pillanat annak a kérdésnek a feltételére, melyet már régen tervezek. - Bátyus, szerinted nekem milyen kardom lenne?
- Úgy érted, hogy… - nem fejezte be a kérdést, helyette inkább rám nézett, mire bólintottam. - Hát nem tudom, ezt nehéz megmondani. De szerintem neked gyógyító kardod lenne, vagy legalábbis arra specializálódna, hogy így mondjam és talán növénytípusú, de ez csak tipp - vonta meg a vállát.
- Gyógyító? Ilyen van? - vontam fel a szemöldököm, mert sokféle válaszra számítottam, de ilyesmire egyáltalán nem. - Bár… végül is… embereket gyógyítani jó, főleg ha ezzel eltüntetjük a támadásunk nyomatit - mondtam, majd gondoltam egyet, felpattantam és lelöktem a bátyámat egyenesen a hóba. Persze, tudtam nagyon jól, hogy hagyta magát, de mégis mind a ketten nevetésben törtünk ki. Meg mondom őszintén; jól esett és akkor még nem gondoltam, hogy mi ketten akkor nevetünk együtt utoljára.
   

Jön egy fordulat, bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik, sőt, már be is állt. És többé már semmi sem lesz a régi, soha.
 /A felhők fölött 3 méterrel c. film/

Végül az után a karácsony után kitavaszodott, majd nyár lett. Sokáig őrlődtem magamban azon, hogy mit tegyek. Jelentkezzek-e az akadémiára vagy se. Egy részem menni akart valamilyen megmagyarázhatatlan indok miatt - talán kíváncsiságból - menni akart, azonban a másik felem maradt volna a hétköznapoknál. Végül kötöttem magammal egy egyességet, miszerint egyszer megpróbálom. Ha felvesznek, akkor a sors akarta úgy, ha nem, akkor az azt jelenti, hogy semmi keresnivalóm ott. Szóval megpróbáltam és sikerült. Azt hiszem, hogy mikor megtudtam az eredményt ember nem volt nálam jobban meglepve. Bár egy nagy kő leesett a szívemről, de egy még nagyobb rá telepedett, ugyanis el kellett mondanom a szüleimnek a dolgot, mégsem titkolhattam előlük. Vagy legalábbis el kellett volna mondanom, ugyanis végül nem tettem. Próbálkoztam vele, de valahogy nem vitt rá a lélek, így egy meglehetősen gyáva és alávaló módszert választottam. Leírtam egy levélben, hogy mi a helyzet miért megyek el és a többi, majd az éjszaka leple alatt megszöktem. Tudtam, hogy ezzel a döntéssel mit vállalok. Azt, hogy soha többé nem mehetek haza, akkor mégis úgy éreztem, hogy jobb úgy, ugyanis nem bírtam volna elviselni apám tomboló dühét és anyám keserves zokogását, nem voltam hozzá elég erős. Ma már biztosan a szemük elé állnék, de már én sem vagyok teljesen az, aki akkor voltam.
Mindenesetre megkezdődött az akadémiai életem. Ez egyszerre volt izgalmas és ijesztő, mégis egy hatalmas kalandnak ígérkezett. Jó magam az „A” osztályba kerültem, így többször is elmondták, hogy azoknak a nagy része, akiket odaválogatta ki tiszti, esetleg hatalmas szerencsével kapitányi vagy hadnagyi rangot szerezhetnek, ha elég szorgalmasan és jól tanulnak. Érdekes módon az osztály nagy részével ellentétben ez nem nagyon izgatott, én nem azért csináltam az egészet, hogy magasra törjek, én csak azért csináltam, mert érdekelt, és mert izgalmasnak tűnt.
Bár voltak olyan dolgok, ami nem mentek első, sem másodikra, sem harmadikra, sem pedig mostanra. Ezek a kiduok. Én igazából a kezdet kezdetén éreztem, hogy ez nem az én asztalom lesz. Eleinte bármit csináltam minden felrobbant a kezeim között, vagy ha esetleg sikerült megtartanom, akkor jóval a célpont előtt csapódott be a földbe. Megjegyzem ez ma is így van egy két varázslatot leszámítva, amiket nagyon begyakoroltam, ám ezeknek számát két kezemen meg lehet mutatni. Azonban mint egy konpenzeálásaként a zanjutsuban kimagaslóan jó voltam. Nem mondanám, hogy a legjobb, mivel voltak, akik már gyerekkorukban - vagy haláluk előtt - is ezt tanulták, foglalkoztak vele, így őket nem előzhettem meg, de mindent megtettem annak érdekében, hogy legalább a közelükbe kerüljek ezt gyakoroltam éjjel és nappal. Valahogy a kardforgatás ma is és akkor is olyan egyszerűen ment, szinte gondolkodás nélkül, már-már ösztönből alkalmaztam a megtanult technikákat, valahogy annyira természetesnek tűnt az egész. A hakudában átlagos voltam, volt, hogy jól elpáholtak, de olyan is volt, hogy én páholtam el valakit. És ez jó is így. Az érdekes helyzetet a tanulmányaimban a hohō technikák jelentették, melyre sokan mondták, hogy olyanok, mint a kidouk, így ne is álmodjak róla, hogy menni fognak. Ennek ellenére várakozáson felül teljesítettem, ami azt jelentette, hogy együtt tudtam haladni a csoport nagy részével, sőt, az egyszerűbb, mondhatni alap dolgokat teljesen normálisan sikerült elsajátítanom. A nehezebbekről pedig inkább ne beszéljünk, jobb úgy nekem.
Az első évemre most is szívesen emlékszem vissza, az a barátszerzés és a beilleszkedés ideje volt, ami azt hiszem, hogy sikerült is. Persze, nem mindenkivel voltam jóban, de ezt egy 30-40 fős osztályban nem is lehet. Meg volt a saját baráti köröm és az nekem bőven elég volt. Mondjuk honvágyam is volt rendesen, elvégre az alatt az egy év alatt egyszer sem mentem haza, vagy legalábbis nem mentem be a házba, ugyanis néhányszor megpróbáltam a szüleim elé állni, ám mikor megláttam az otthonomat mindig megfutamodtam. Igen, ki merem mondani; gyáva voltam. Az azonban jobban meglepett, hogy a bátyám egyszer sem keresett meg, pedig ennyit azért vártam volna tőle. Illetve kijavítom magam, nem keresett meg az első évben, azonban a második év elején, azt hiszem, hogy a második napon úgy robbant be az utolsó óránk után, mint valami… hát nem tudok jó hasonlatot. A mai napig nem tudom, hogy kellett-e neki ehhez valamiféle engedély, vagy csak szabadnapja volt és azért jött, akkor nem kérdeztem meg, utána járni pedig nem akartam utána járni, mert mire odakerültem már lényegtelen volt, a múlt egy apró része, mely semmin sem változtatott volna. Mindenesetre Saito aznap délután tajtékozott a dühtől. Ahogy szembejött velem olyan volt, mintha apát láttam volna fiatalabb korában. Igazából nem teketóriázott sokat, köszönt a meglepett diákoknak, majd megragadta a csuklóm és kirángatott az udvarra, annak is egy csendesebb zugába.
- Te meg mi a frászt csinálsz itt? - esett nekem egyből, a kelleténél kicsit durvább hangnemben.
- Tanulok - válaszoltam kurtán, miközben megszorítottam a kezemben lévő könyveket és papírokat, nem akartam vele veszekedni.
- Persze, hiszen ez egy iskola, úgy értettem mit csinálsz itt a Lélektovábbképző Akadémián?
- Tanulok - vágtam rá ugyan azt. - Az Istenekre Saito, mit szoktak itt csinálni a diákok? Azért vagyok itt, mint mindenki más. Komolyan ha…
- Csak egy levél? - fojtotta belém a szót. - Tényleg csak ennyit voltál képes kiköhögni a szüleinknek? Ezt hogy képzelted?
- Hogy képzeltem? Egyszerűen nem akartam azt, ami akkor volt, mikor te elmentél, én nem éltem volna túl. Én nem te vagyok! Ha anya ott sírt volna, és apa kiabált volna, én nem hiszem, hogy el tudtam volna jönni! Nem hiszem, hogy ott hagytam volna őket! Tessék, ezt akartad hallani?
- Akkor meg mindek vagy itt Momo? - nézett rám komoran -, ha ezt tényleg így gondolod, akkor menj haza, nincs itt keresnivalód.
- Mi? - hökkentem meg teljesen, sokféle válaszra számítottam tőle, de erre nem.
- Jól hallottad menj haza, mert valós célok nélkül semmi keresnivalód itt. Kérdezd meg a társaidat, mindegyiküknek van valami célja, például elismerés, védelem, harc és hasonlók, azonban te. Te csak vagy, célok és komoly elhatározások nélkül. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy ha tényleg komolyak lennének a szándékait, akkor sem könnyek, sem kiabálás nem tántoríthatott volna el. Szóval menj haza - mondta olyan hangsúllyal, mint aki lezártnak tekinti a témát, azonban én nem így voltam ezzel. Alapjáraton egy egészen nyugodt ember vagyok, akit nehéz kihozni a sodrából, azonban akkor Saitonak mégis sikerült. Iszonyúan dühös voltam. Pedig részben igaza volt.
- Cseszd meg! - csúszott ki a számon, innen pedig nem lehetett megállítani, ömlött belőlem a szó. - Komolyan azt hiszed, hogy csak így ide jöhetsz, és kioktathatsz? Kinek képzeled te magad? De tudod mit? Ez kibaszottul az én életem, én fogom eldönteni, hogy hogyan is élem. Ha shinigami akarok lenni, akkor az leszek, Egyébként, több mint egy éve itt vagyok és csak most jöttél ide, vagyis most tudtad meg. Ennyit erről - ordítottam könnyes szemekkel. - De jól figyelj ide, mikor legközelebb találkozunk az annak a napja lesz, mikor legyőzlek és bebizonyítom, hogy jobb vagyok nálad, sokkal jobb - fejeztem be, majd minden szó nélkül hátat fordítottam a láthatóan teljesen meglepett bátyámnak és otthagytam. Ha tehetném és vissza tudnám fordítani az idő kerekét, akkor ezt beszélgetést biztosan másképpen intézem. Persze, akkor még fiatal voltam és nem gondoltam bele abba, hogy az lehet utolsó beszélgetésem a bátyámmal, pedig az volt. Alig két héttel később kaptam a hírt, miszerint meghalt. Most az ember azt hinné, hogy szomorú voltam és sírtam, de nem. Valahogy az első érzés, ami hatalmába kerített az a düh és a csalódottság volt. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg így alakultak a dolgok, hogy Saito meghalt. Dühös voltam a világra, hogy ezt engedte és dühös voltam a bátyámra is, hogy nem tudott vigyázni magára, de azt hiszem, hogy a legdühösebb mégis csak magamra voltam. Ám sírni nem sírtam egészen addig, míg a barátnőm tanácsára haza nem mentem. Ő hajtogatta egyfolytában azt, hogy ha én szörnyen érzem magam, akkor gondoljak bele, hogy a szüleim, hogy érezhetik magukat. Ebben teljesen igazat adtam neki. Egy ideig kerestem magamban mindenféle kifogásokat, hogy miért is nem mehetek haza, ám ezek elég hamar elfogytak, így a bátyám halált követő második hétvégén megtettem ezt a lépést is. Még most is emlékszem arra a görcsre, amivel beléptem a házba, komolyan mondom; jobban izgultam, mint a négy évvel későbbi záróvizsgámon. Mindenesetre mikor beléptem az ajtón meglehetősen vegyes érzelmek kavarogtam bennem, és ahogy láttam a szüleimben is. Anyám meglepetésében sikoltott egyet, elejtette a poharat, ami a kezében volt majd a nyakamba ugrott és zokogott. Azt hiszem, hogy valamit mondott is, de nem tudtam felfogni a szavainak értelmét, csak visszaöleltem és a vállába temettem az arcom. Mikor végre elengedett és felocsúdtam apámmal találtam magam szembe. Nem tudtam, mikor várhatok tőle, így csak vettem egy mély levegőt, majd kihúztam magam és vártam, hogy leordítsa a fejemet a helyéről. Ám meglepett, ugyanis nem mondott semmit, hanem a keze mozdult. Egy akkora pofont adott nekem, hogy alig tudtam állva maradni. Sosem ütött meg, sem ez előtt az eset előtt, sem utána. Azt hiszem, hogy normális körülmények között teljesen felháborodtam volna ezen, de akkor csak lehajtottam a fejem, mert megérdemeltem, tökéletesen megérdemeltem azt a pofont. Ezek után mondhatni rendeződött a viszonyom anyáékkal. Sosem lett olyan, mint a szökésem előtt, de ezt nem is vártam.
Végül a bátyámat eltemettük, ha csak képletesen is, mert a testét nem adták ki nekünk, már nem is emlékszem mire hivatkozva. Ezt eleinte mind a hárman furcsának találtuk, ám végül úgy voltunk vele, hogy végül is mindegy, a lényegen nem változtat. Persze az élet folyt tovább a saját medrébe. Igazából annyira beletemetkeztem az iskolába, a tanulásba és a gyakorlásba, hogy mire felocsúdtam már alig volt hátra pár hét a záróvizsgámig, ami egyszerre volt jó és rossz. Jó volt, mert ez valaminek a végét jelentette és rossz, mert a csoporttársaim nagy részével ellentétben nekem még mindig nem jelentkezett a kardom szelleme, legalábbis nem úgy, ahogy a többieknek. Álmodni folyamatosan álmodtam róla, de sosem hallottam a nevét, sosem jutott el hozzám a mondat befejezése. Legnagyobb kétségbeesésembe egyik éjszaka kilátogattam Saito sírjához. Nem gyakran megyek oda, valahogy túlságosan fájdalmas, azonban akkor arra volt szükségem. Beszélnem kellett vele, még úgy is, hogy ő nem tud válaszolni. Szükségem volt az érzésre. Amikor oda értem leültem, majd elkezdtem beszélni, körülbelül mindenről, ami eszembe jutott. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mert egy idő után, ám ásítgattam és le-lecsukódtak a szemeim, de kitartóan meséltem a bátyámnak, vagy legalábbis próbáltam.
- Most tényleg az a legfontosabb? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, meglepve kaptam oda a fejem. A fehér hajú lány állt előttem az álmaimból. Most azonban tökéletesen láttam őt, minden részletre kiterjedően. A haja hófehér volt és a derekáig ért, a szeme éj kék színekben pompázott. A rajta lévő ruha a havas földet súrolta, aljának alsó része egybe is olvadt a talajt borító hóval, mivel az fehér volt, míg a felsője kék színekben pompázott. A kezében pedig a fekete macska volt, ami annak idején, karácsony éjszaka követtem, vagy legalábbis nagyon hasonlított arra.
- Válaszolj a kérdésemre Eperke!
- Eperke? - vontam fel meglepve a szemöldököm. - Ennek az égvilágon semmi értelme.
- Ó  dehogy is nem - válaszolta egy félmosoly kíséretében. - Elmagyarázom, addig állj fel és szedd össze magad, nincs kedvem egész nap veled szórakozni - mondta, mire eleinte valami frappánsat akartam rávágni, ám ekkor láttam meg mögötte a hóborította tájat a fákkal, a folyóval és a híddal, így egyből belém fagyott a mondatom.
- Hol vagyunk? Az előbb még… - néztem körbe zavartan, ám a velem szemben álló nem reagálta le a meglepődésemet, inkább válaszolt az Eperkés kérdésemre, miközben én elkezdtem kapiskálni, hogy mi is történik.
- Tudod a Momo, a eredetileg barackot jelent, de a Barackocska annyira nem hangzik jól, így gondoltam Eperkének foglak szólítani. Gyümölcs, gyümölcs. Remek nem? - csapta össze a tenyereit, miközben én túltettem magam a meglepődöttségemen, felálltam majd szembefordultam vele.
- De nagyon - feleltem, ám a hangomból sütött, hogy mindennek gondolom a dolgot, csak éppen remeknek nem.
- Ugye? - lelkesedett, majd hirtelen komolyabb lett a tekintete. -  Akkor védekezz! - kiáltotta, majd a következő pillanatban előttem termett egy karddal a kezében és már csapott is volna felém. Egyedül a jó reflexeimnek és az oktatóim tanításainak köszönhettem, hogy sikerült időben kihúznom a kardom és kivédenem a csapást. Ha ez nem sikerül, akkor biztos, hogy kettévágott volna.
- Nem rossz, bár erre számítottam. Szóval térjünk a lényegre. Gondolom sejted kivagyok és arról is van fogalmad, hogy hol vagy éppen - nem kérdezte, mondta, ám én mégis bólintottam. - Fantasztikus, így legalább ezzel nem kell fáradnom. Szóval fektessük le az alapszabályokat. Harcolunk, ha nyersz, jól jársz, elmondom neked a nevemet, amit egészen idáig nem hallottál. Ha vesztesz, akkor meghalsz.
- Meg lehet itt hal…
- Ne beszélj, harcolj Eperke - csapott felém ismételten a kardjával mire hátraugrottam.
Emlékszem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy hogyan sikerült kifognom egy ilyen szellemet. Szinte mindenki, akivel beszéltem azt mondta, hogy a kardja egy rövidebb beszélgetés után egyből elmondta a nevét, erre ott voltam én, akit gyakorlatilag meg akart ölni a saját kardja szelleme. A „játék” eleinte egészen érdekesen alakult. Csak támadott a nála lévő karddal, ami pontos hasonmása volt az enyémnek. A nő gyors volt és veszedelmes. Ha csak egy pillanatra is elbambultam, azt egyből kihasználta. Hiába próbáltam beszélni vele meg sem hallgatott. Ezt így ment egy darabig, pontosan addig, míg le nem állt. Én idióta azt hittem, hogy most megtámadhatom, de tévedtem, kivédte, majdhogynem úgy, ahogy én először az övét, annyi különbséggel, hogy én két kézzel tartottam a kardot, ő pedig eggyel, mintha olyan nagyon könnyű lenne kivédeni a támadásomat.
- Rendben, akkor játsszuk komolyabban - mondta, majd valami furcsa történt a kezében lévő karddal. A markolata kék lett és a markolat végére egy szalag „nőtt”, mely szintén fehér színben pompázott, valamint a keresztvasa egy fehér, aprólékosan kidolgozott hópelyhet mintázott, pontosan olyat, mint ami a nyakában lógó láncon volt. Egyszóval a kardja lélegzetelállítóan gyönyörű lett, legalábbis az én szememben, azonban nem sokáig csodálhattam, mivel megmozdította a fegyvert. Először azt hittem, hogy így akar megvágni, ezért kicsit hátraugrottam, ám mikor rászegeztem a tekintetem rá kellett jöjjek; tévedtem, pontosan a kedvére játszottam, mivel pontosan abban a pillanatban lendítette felém a fegyvert, melynek a pengéje körül valami fehér körözött. Igazából elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehet az, így ijedten az arcom és a testem elé kaptam a kezemet. Amint a fehér dolog elért engem hátraestem. Eleinte azt hittem, hogy ez volt a támadás lényege, ám mikor kinyitottam a szemem kiderült; tévedtem, ugyanis a karom melyet magam elé emeltem tele volt apró, vérző vágásokkal. A sebeimből egyszerre folyt ki víz és vér is. Egy pillanatig azt hittem, hogy itt a vége, ám mikor oldalra fordítottam a fejem láttam, hogy közeledik, egy újabb támadás kíséretében. Szívem szerint valami nagyon cifrát mondtam volna, e helyett inkább hátragurultam, hogy elkerüljem a következő támadást.
Ezt követően pedig az volt a program, hogy ő küldte felém, a jeges pengéket én pedig próbáltam kivédeni őket és elérni a lányt a kardommal, több, vagy inkább kevesebb sikerrel. Az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam megtartani a kardomat. Már komolyan azt hittem, hogy itt a vég.  Isten se tudja hányadszor kerültem padlóra - vagyis inkább földre -, mikor eszembe jutottak egy tanáromnak a szavai, mi szerint egy kard támadása sem tarthat végtelen ideig, mindegyiknek van egy ciklusa. És pont annyi időm volt, hogy ez eszembe jusson, mert már jött is a következő csapás. Vagyis első csapás, mondtam majd elszámoltam háromig, jött is a második, megint eljutottam háromig, jött a harmadik is. Ez után eljutottam négyig, ötig és innen nem számoltam tovább, tudtam most jött el az idő. Valamint az igazsághoz hozzátartozik, hogy már olyan szinten kivoltam, hogy tudtam, ha akkor nem támadom meg, akkor biztosan kidőlök és elvesztem a csatát. Máig nem tudom, hogy tudta-e mire készülök vagy sem, ám ez lényegtelen. Ugyan a következő ciklust még végig támadta, ám azok közül csodával határos módon mindet sikerült kikerülnöm. Mikor pedig elég közel jutottam hozzá megragadtam a markolattartó kezét - a szalaggal együtt, nehogy azzal is trükközzön - majd mögé kerültem és a nyaka elé tartottam a kezemben lévő kardot.
- Vége… van - lihegtem kimerülten, remegő kezekkel valamint fájó és vérző sebekkel. Igazság szerint, ahogy csökkent bennem az adrenalin annál jobban fájtak a megvágott területek.
- Nem rossz, őszintén; az elején nem hittem volna, hogy sikerült, még megcsináltad. De nincs vége, még csak most kezdődik - mondta majd megmozdította a csuklóját, mire kicsúszott a kezeim közül a szalag. Utána akartam kapni, de hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha a testem nagy részét jég borítaná, mely gátol a mozgásban. Nem tudtam mi történik, ám nem is volt időm gondolkodni, ugyanis a lány kardjának markolata csapódott hozzá a fejemhez. Nem túl erősen, ha éppen nem vagyok szétverve, akkor valószínűleg állva maradok, azonban akkor és ott azonban elestem. Szerencsére a földet érésem után már tudtam mozogni.
- Minden esetre jól helyt álltál Eperke - guggolt elém - és igen, valóban nyertél. De még mielőtt megkérdezed az előbbire azért volt szükség, hogy tudd, nem ennyi volt az egész. Ismered egy darab támadásomat, de nem az összeset. Ha jól viselkedsz és életben maradsz, akkor egyszer mindent megtanítok neked, most viszont menned kell, ám még utolsó szó gyanánt. Ennyi év után azt hiszem, hogy tényleg itt az ideje bemutatkoznom - mosolygott rám, majd végre valahára elárulta a nevét. Azt hiszem, hogy reagálni is akartam rá valamit, de nem tudtam, mert elsötétedett a világ.
Mikor magamhoz tértem vízcseppek nyaldosták az arcomat. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ám mikor körülnéztem sikerült megállapítanom; elaludtam a bátyám sírjánál, majd eleredt az eső. Igazából nem tudtam menny ideig lehettem eszméletlen, ám ahhoz mindenképpen elégig, hogy a ruhám magába szívja a lehulló vizet, ezáltal egészen nehéz legyen. Mikor feltápászkodtam lehajoltam a földön heverő kardért, azonban mikor megfogtam egészen furcsa érzés lett úrrá rajtam.
~ Mond a nevem Eperke! ~ hallottam meg a hangját, mire ijedten fordultam körbe, ám a fákat és a többi sírt leszámítva semmit és senkit sem álltam.  ~ A fejedben vagyok és te idióta, csak csináld, amit mondtam! ~ csattant fel, mire összerezzentem.
- Ezek szerint mégsem álom volt - mosolyodtam el - de hol vannak a sérülésem?
~ Eperke!! Ne akard bebizonyítani, hogy rossz döntést hoztam, a sérüléseid nem a fizikai testedet érték, hanem a lelked egy részét, mely az én világomban volt. Felfogtad? Ha igen legyél olyan kedves a nevemen szólítani.~
- Jól van na, nem kell ennyire nekem esni - húztam fel el a számat, ám mégis csináltam, amit mondott. Kihúztam a kardot a hüvelyéből és elismételtem azokat a szavakat, melyeket utoljára halottam tőle a saját világában. - Maiagare Kawasemi! - furcsa módon a szavak melegséggel töltöttek és igazából reakció nélkül sem maradtak, mivel a kezemben lévő fegyver elkezdett fényleni, majd pontosan olyan alakot vett fel, mint amilyet vártam. Fehér szalag, kék markolat és hópehely alakú keresztvas.
- Látod - fordultam a sír felé, miközben eleredtek a könnyeim magam sem tudom már, hogy miért -, nem lett igazad, egy gyönyörű jégalapú kardom van.


Mi más a jövő, ha nem titkok sorozata?
/Margit Sandemo/

Ezt követően sikeresen levizsgáztam mindenből. Ha jegyeket kaptunk volna bizonyítványba, akkor bizonyosan négyeseket és ötösöket kaptam volna illetve egy kegyelem kettes alát, amire olyan büszke vagyok, hogy arra szó nincs. Nem lettem osztályelső, sem második, sem harmadik, de azt hiszem, hogy ez nem is baj, nem ez volt a célom, más a célom. Talán három - lassan négy - éve a bátyámnak igaza volt, célok nélkül voltam itt, csak tengtem és lengtem. Így szorgalommal és kitartással az akadémiát el tudtam végezni, ám most már célom és álmom is van, bár szerintem ez a kettő ugyan az. Most mondhatnám azt, hogy a legjobb akarok lenni, hogy kapitány vagy hadnagy akarok lenni, de ez nem lenne igaz. Én csak egy embernél akarok jobb lenni, annál, aki tegnap voltam. Egyszóval magamat akarom legyőzni folyton folyvást, hogy elégedett legyek magammal.
Most azonban egyelőre még tanulok és várok. Ó igen, sok mindenre várok, többek között arra is, hogy megkapja a levelem, hogy melyik osztag tagja leszek. Hát igen, izgalmas egy várakozás ez, az biztos.



~ Kinézet

Momonak hosszú, barna haja van, melyet csak a szabadnapjain enged le, mivel folyton elszabaduló tincsei rendkívül szokták őt zavarni a mindennapi teendőinek során. Így mindig felfogva hordja, ezt többnyire egy egyszerű copfban, melyet egy piros szalaggal szokott rögzíteni, hogy a helyén maradjon.
A szemei barnák, ám az árnyalatukat egyszerűen nem tudja meghatározni, ugyanis mindig másnak látja a tükörből, hol rendes barnának, hol aranynak, hol pedig narancssárgának. Félreértés ne essék; itt szó sincs szemszín váltásról, mindössze az a helyzet, hogy egy olyan színnek áldotta meg őt - és az édesanyját - a sors, melyet eddig még nem sokan láttak.
A bőre puha és fehér, ez utóbbinak köszönhetően pedig még a legapróbb hegek is meglátszanak rajta. Szerencsére ezekből nincs sok, legalábbis olyan helyen, melyet bárki láthatna. Az egyetlen feltűnő hege az a jobb alkarján található. Ennek szerzéséről más sokan kérdezték, ám még senkinek sem mondta el, hogy hogyan is szerezte valójában.
Öltözködés tekintetében legtöbbször az egyenruhát lehet látni rajta, ám ha éppen nem azt viseli, akkor egy a shinigami haorihoz hasonló öltözet van rajta, mely csak színeiben különbözik az egyenruhától, ugyanis felsőrésze rózsaszín a nadrág része pedig hófehér. A magasságára nem lehet panasza, ugyanis nem tartozik az égimeszelő lányok közé, sem a törpék közé. Valahol pont a kettő között foglal helyet a maga 165 centiméterével és ez így pont jó neki.

~ Jellem

Momora nagyon jellemző a „Ne a borítójáról ítéld meg a könyvet” közmondás. Első ránézésre, sőt, talán még első beszélgetésre is az embernek az az érzése támadhat, hogy Momo egy igazán naiv, minden lében két kanál lány, akit az első adandó alkalommal átvernek és kihasználnak. Azonban ez még véletlenül sem így van, a látszat ellenére igazán sok esze van, csak nem igazán szokta használni, túl lusta hozzá.
Kedves és mosolygós természetének köszönhetően sok ismerőse van, igazából Dunát, Tiszát vagy bármilyen más folyót lehetne rekeszteni vele, azonban barátja csak nagyon kevés, ugyanis nehezen bízik meg az emberekben. Szóval, ahogy mondani szokás; a bizalmát megszerezni nehéz, elveszteni pedig nagyon könnyű. Mind ezek mellett nemtől, kortól, származástól, fajtól és minden egyébtől eltérően mélységesen elítéli az árulást és a hátbatámadást. Ezek számára olyas fajta dolgok, mint másnak a hét fő bűn.
A dolgokról és a történésekről mindig meg van a maga véleménye, legyen az jó vagy rossz és ezt mindig el is mondja az illetékeseknek - legyenek rangban feljebb, vagy akár lejjebb -, bár többnyire nem az emberek arcába vágja a dolgot, mint egy vizes lepedőt. Inkább egy rózsaszín cukorpapírba csomagolva tálalja, de az igazság, akkor is igazság, bármilyen formában is adjuk át.
Ha szellemi munkáról van szó, akkor igyekszik azt precízen és pontosan megcsinálni, az első fél másodpercben, utánra rájön, hogy ez neki nem igen való, túl sok agymunka kell. Eddig az egyetlen dolog, amit tisztességesen csinált meg, az a záróvizsgájának írásbeli része volt, de azt is csak azért, mert a jövője múlott rajta.
 Ezzel ellentétben, ha harcra kerül a sor, akkor mindig összeszedett és igyekszik a lehető legjobban teljesíteni, taktikákat kitalálni. Igazából harcban olyan, mintha egy teljesen másik ember lenne. Ilyenkor összeszedett, koncentrál és figyel a lehető legapróbb részletre is.
Ha éppen van egy kis szabadideje, akkor szeret olvasni - szinte bármilyen témában -, a természetben feküdni, kisállatokkal játszani és enni.


~ Zanpakuto

~ Alap állapot

Neve: Jégmadár/Kawasemi (カワセミ)
Fajtája: Jég
Kinézete: A kard, még a shikhai alak megidézése előtt pontosan úgy néz ki, mint egy békebeli, hagyományos katana kék markolattal és fehér hópelyhes keresztvassal.
Kinézete lélekként:
Lélekként egy Momoval egy magas fehér hajú, kék szemű lány. Ruházatát tekintve fehér földig érő ujjatlan ruhát hord, melynek a mellrésze kék, valamint a nyakában található egy világoskék hópehely alakú lánc. Személyiségét tekintve elég furcsa lány. Ha akar, akkor tud kedves is lenni, ám nagyon szeret kötözködni. Ha lehet, akkor mindenbe beleszól, vagy mindenhez hozzászól még akkor is, ha az éppen nem az adott témához kapcsolódik Azonban a látszat ellenére szereti Momot és ha harcra, vagy edzésre kerül a sor, akkor maximálisan egy csapatként tudnak működni. A technikáit nem adja könnyen, megkövetel hozzájuk egy bizonyos szintet, és nagyon jól tudja, hogy Momo igyekszik ezeknek megfelelni. Legbelül kicsit bántja, hogy használója gyakorlatilag alkalmatlan mindenféle démonmágia használatára, de ezt eddig még egyszer sem mondta neki, mert tudja, hogy a lány nem tehet a dologról. Van egy fekete macskája, akit szinte mindig a karjaiban hord.
Kép1 (lélekalakban)
Kép 2 (szellemként)
Belső világa: :
Egy fagyott folyó menti tisztás, fákkal és egy kis híddal. Ez így szép is lenne, azonban mindent hó borít és a folyó is be van fagyva. Az egyetlen furcsa momentum az egész világban, hogy a fák nem csupaszok és nem is hó fedi őket, hanem leveleik valamilyen furcsa oknál fogva teljesen fehérek. A folyónak nincsen se eleje se vége, a végtelenből folyik a végtelenbe.


~ Shikhai állapot
Parancsa: Maiagare Kawasemi! /Szállj fel Jégmadár!
Kinézete sihikhai állapotban :
Kinézeti különbség nem sok jelentkezik, a kard alapjáraton ugyan úgy néz ki, mint a nyugodt állapotában. Két dolog változik összesen. Az egyik egy fehér szalag, mely a kard markolatáról lóg alám a másik különbség, inkább érzékelésbeli, hogy így fogalmazzak, ugyanis a kard pengéje lehűl mínusz tíz, tizenkét fokra.
 

Támadása(i):

~ Első hó! / Saisho no yuki! (最初の雪)
Itt a kard pengéje körkörös alakban maga köré gyűjti a levegőben található pára és víztartalom egy részét, majd mikor elég vizet gyűjtött össze azt apró, milliméter vékony, éles jégdarabokká alakítja, melyek ezt követően a kard hideg pengéje körül forognak. Ez távolról úgy néz ki, mintha nem is jég, hanem hó örvénylene a kardkörül. Amint ez megvan Momo lendít egyet a kardon és a felgyülemlett jeget az ellenség felé küldi, aki ha nem kerüli el azt viszonylag mély vágások keletkeznek az érintett területeken.
Azonban a támadásnak van egy nagyon gyenge pontja, ami pedig nem más, mint a holtidő, ugyanis az egyszerre képezhető jégdarabkák száma nem végtelen. Egy gyűjtés általában három támadásra elég. Az „újragyűjtés” ideje 10 másodperc.

~ Jég báb! / Kōri no mayu! (氷の繭)
Szintén támadó technika, ám ez az előzővel ellentétben nem a kard élére, hanem a markolaton logó szalagra épül, mégpedig azért, mert ez a támadás csak akkor használható, ha a célpont a parancsszavak elhangzásának idejében valamilyen közvetlen kapcsolatban állnak a szalaggal. Lényege, hogy a támadott fél bőre, mint egy mellékhatásba lép a levegőben található vízzel és párával - pont úgy, mint fentebb a kard pengéje - ám itt nem egyenként fagynak meg, hanem egy jégburkot alkotva az ellenfél bőrén nyaktól lefelé így az nem tud mozogni. Persze, ennek a bábnak az ideje nem végtelen - a használó erejétől függ - , így gyorsan kell kihasználni a fagyás adta mozdulatlanságot. Fontos még, hogy érzékelés szintén a bán úgy jelentkezik, hogy az ellenfél hideg jég érintését érzi az egész testén. Nem kibírhatatlan, de elég kellemetlen. Fontos még, hogy a báb - ha nem lép túl az időkorlátot - egy támadást bír ki, utána megsemmisül, visszaadva ezzel a fogvatartott mozgását.
(Én a báb „tartósságát úgy gondoltam, hogy ahány zanpakuto pont annyi másodperc.)
(Ezt a technikát még nem tudja használni.)



~ Szeret-nem szeret

(+) édesség
(+) eper (leginkább cukorral szórva)
(+) tavasz
(+) könyvek
(+) virágok
(+) kisállatok
(+) könyvek és mangák olvasása
(+) viccek

(-) árulás, hátbatámadás
(-) lidércek/hollowok
(-) „Eperke”
(-) lidércek
(-) folyóvíz
(-) kidouk

(click to show/hide)

144
9. osztag / A hadnagy irodája
« Dátum: 2014. Júl. 03, 20:52:27 »
Az iroda ajtaján egy díszes, origami pillangókkal díszített kartonlapra van rá írva - Aoyama Shouta jóvoltából - gyöngybetűkkel, hogy ez bizony az osztagnak nem akármilyen helyisége, hanem a hadnagyi iroda.
Ahogy az ember belép az ajtón egy közepes méretű, megközelítőleg 20 m2-es szobába érkezik. Falai jég kék színben pompáznak és egy-egy szabad felületen hópelyheket ábrázoló falmatricákat lehet látni, melyek egyértelműen az emberek világából valóak. A berendezés visszafogott, semmi hivalkodó nincs benne, a bútorok színe tört fehér és bézs árnyalatok között található. Az egyetlen dolog, ami elüt ezektől az az asztal előtt található két fotel, melyek, sötétkék színben pompáznak. Az elrendezés pedig úgy alakul, hogy ahogy belépünk, a helység téglalap alakban fekszik előttünk, a legvégén található egy ablak. Ez elég magasan van ahhoz, hogy alatta elférjen egy alacsony polc, melyeken irattartók és dossziék találhatók. Ezek arra hivatottak, hogy a hivatalos papírmunka legyen bennük. (Ezek látszólag és gyakorlatilag is rendben vannak, azonban ez természetesen nem Momo munkája, hanem már így „örökölte” meg a dolgot.) Az asztal jobb és bal oldalán szintén polcok találhatóak, melyeken már nem hivatalos íratok, hanem könyvek sorakoznak. Ezek egy része már itt volt - biztos korábbi hadnagyok felejtették itt -, Momo pedig nem nyúlt hozzájuk, ő csal a saját manga gyűjteményét tette fel szépen, rendezetten. A polcokon, hogy ne legyenek annyira dísztelenek nem képek, hanem mindenféle, különbözőszínű és fajtájú origami állat látható, melyeknek nagy része Momo keze munkája.
A szoba különlegessége a 170 cm-es asztal, mely hosszabb és magasabb, mint a megszokott. Ennek oka, hogy alatta egy matrac és ágynemű található, melyeken Momo a délutáni pihenését tölti, ha éppen nem akad semmi dolga. Ez az átlagos vendégek számára nem látható, mivel háromból négy oldalon falapok alkotják az asztal oldalát.
A szoba egyértelműen európai, nem pedig japán mintára van berendezve.


Oldalak: 1 ... 8 9 [10]