Kezdem egészen úgy érezni, mintha beledobtak volna egy Névtelen Egység féle kiküldetésre, ahol még el is várják, hogy magunktól boldoguljunk. Ez a „nesze itt a mélyvíz tanulj meg úszni” – effektus pedig a hátam közepére sem hiányzott. Shirogane elszórhatott volna legalább titkos jeleket a tájékoztatás alatt.
A mostani vendéglátónkra is csak megsajdul a fejem és érzem, hogy nagyon küzdenem kell, hogy ne csukódjanak le a szemeim. Túlságosan látványos lenne bóbiskolni az üres fecsegésén, és ha már voltak kérdéseim annyival azért megtisztelem, hogy végighallgatom. Persze naiv remény volt, hogy talán a csodaerejű fickóról többet megtudhatunk.
Az indulás pedzegetésénél a felkészültségünket illetően csak szkeptikusan mosolyogtam.
– Már alig várom, hogy ott legyünk… – feleltem enyhe iróniával a hangomban Nadeshiko-channak. Halk sóhajjal bólintottam végül, hiszen ez a levél elindított egy eseményláncolatot, amiből aligha tudjuk kivonni magunkat.
Az út során fejben rendszereztem a megtudott dolgokat, és próbáltam megtippelni mégis mi a búbánat fog minket várni a törzsnél, ha már hívatlan vendégként fogunk beállítani. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy talán erősítést kellene hívnunk, de egy mély szusszanás kíséretében elvetettem ezt az ötletet. Nem akarom rokonaimat bajba keverni, már pedig most semmi rálátásom sincs arra, hogy mi vár ránk. Kezemet visszahúztam a lélekmobil felől, helyette legyezgetni kezdtem magamat Amatsukazéval, mintha csak melegem lenne ebben a párás erdőben. Pusztán el akartam hessegetni a gyanút bizalmatlanságom felől és úgy tenni, hogy valóban szentül megbízom kísérőnkben. Ami persze nem volt igaz, még benne volt a pakliban, hogy cseberből vödörbe lök minket.
Némán kezdtem mustrálni környezetünket, mikor egyre mélyebbre keveredtünk az erdőben. Hamarosan ki is szúrtam a bokrok között megbújó házikedvencet, mely már korábban is fente ránk a fogait. Nadeshiko-chan valamiért nem tanult a korábbiból és kacérkodott a nagymacskával. Mielőtt csúnya végkimenetele lett volna az ismerkedősüknek igyekeztem mindig visszahúzni magam mellé a leányzót. Bár ezt a mozdulatot nem egyszer el kellett ismételnem, amikor nem figyelt merre kellene menni.
A fa előtt megállapodva felvontam a szemöldökömet. Úgy érzem, Chayanknak nem erőssége a viccelődés. Legalábbis ez eléggé rosszkor időzített tréfa lett. Remélem nem úgy értette, hogy most már eléggé bekeveredtünk az erdő mélyére, hogy odavessen minket koncnak a túlméretezett szobacicájának.
Halvány meglepettség jelét mutatom csupán, mikor kiderült, hogy valójában nem szórakozott, tényleg erre fogjuk folytatni az utunkat.
Nadeshiko-chanhoz került papíros miatt közelebb húzódom, hogy jobban rálássak az instrukciókat tartalmazó lapra. Ezt igazán odaadhatta volna korábban!
– Eléggé foghíjas – jegyeztem meg, amint végigértem az írottakon. Rendben, hogy nem fiatal már, de ez a szöveg éppolyan csekély, mintha hiányos emlékezetéből kipattanva sebétben lefirkantotta volna nekünk ezeket a sorokat. Már készültem a hiányzó részleteknek utána érdeklődni, mikor felpillantva szembesülnöm kellett a furcsa figura hiányával. De a macskája is eltűnt, pedig ezért a felszívódásért vigaszdíjként igazán begyűjthettük volna.
– Hát nincs mit tenni – sóhajtottam fel. – Menjünk Nadeshiko-chan – levizslattam a nyíláson, melyen ott kandikáltak az első lépcsőfokok. – Legfeljebb, ha csapdába esünk, majd ott elfilozofálgatunk a rejtett sorok jelentésén – vetettem fel lehetőségként. Szavaim után mosoly bontakozott ki arcomon. Helyzetünkön derültem, amibe sikerült belepottyannunk, hiszen ennél a pontnál már nem volt értelme tovább hőbörögni. Nem is igazán voltak opcióink, és ha már mindenképpen választani kellett a kísérteties lépcsők vagy a veszélyekkel teli erdő között, akkor inkább a lépcsők! Ott legalább nem lephetnek meg minket annyi irányból.
Egy-két fokkal maradtam csak hátrább Nadeshiko-chan után, ha netalántán valóban veszély történne, akkor még idejében vissza tudjam rántani őt. Azonban, ahogy egyre mélyebbre keveredtünk számomra a légvétel, mint olyan komoly kihívássá vált. Sűrűn vizslattam Nadeshiko-chan felé rajta nem-e mutatkoznak légszomj jelei, de nem tűnt úgy, mint akinek bármi baja is lenne a rossz levegőtől. Vagy csak remekül palástolja! Valamiért azt gyanítottam, hogy itt most én vagyok az egyedüli áldozat, de legalább kihúzhattam a listából, hogy ez lenne a dolog, mellyel a lépcsőkön vigyáznunk kellene.
Mikor leérünk a lépcső aljába még túl se tettem magamat a meglepettségen, mely a kövekkel kirakott vájat okozott. Szinte azonnal fejbe csapott az ott megállt levegő. Levegő? Ezt levegőnek se lehet nevezni!
Mikor éppen odaszólnék Nadeshiko-channak, hogy kíváncsiságát inkább most kergesse el és ne érjen hozzá semmihez, pont akkor vagyok kénytelen nekitámaszkodni a falnak és mély levegőket venni, mielőtt fuldoklásba kezdenék. A művelettel sikerült rendszereznem légvételemet. Sajnos nem egyszeri alkalom volt, ezt követően többször meg kell ismételnem a procedúrát, mely mélyen belül igencsak bosszantott. Viszont mikor már az egyenes járás sem ment, ott már végképp nem próbáltam meg kekeckedni a dologgal. Hirtelen ért Nadeshiko-chan kérdése, miközben émelygésemmel vívtam kemény küzdelmet.
– Are? Nincs semmi bajom Nadeshiko-chan – legyezgettem el aggodalmait némi szórakozott hanglejtéssel leplezve az enyhe rekedtes hangot, mely mindenáron úrrá akart lenni szavaimon. Tudtam, hogy nem verhetem át ezzel Nadeshiko-chant, de bíztam abban, hogy nem fogja firtatni tovább ezt a kérdéskört. Nem mintha nem tudnám megfelelni, hogy mi problémám forrása. Alapos gyanúm volt arra, hogy vajon mi okozhatja ezt, ami miatt ilyen remekül érzem magamat idelent!
Kénytelen voltam teljes értékű bizalmat fektetni Nadeshiko-chanba, mikor újabb hágcsóba botlottunk. A korábbi lépcsősor nem tartogatott meglepetéseket, szóval elképzelhetően ez hordozhatja magában a papíron emlegetett veszélyeket. Már amennyiben nem ócska tréfa része lenne a fecnin sorjázó instrukcióhad… vagy akad még néhány lépcső ezen a „csodás” helyen.
Fejem elnehezült, a sötét fátyol mely bekúszott szemeim elé elhomályosították Nadeshiko-chan alakját, a vállaimat érő nyomás pedig minden áron földre akart kényszeríteni. Küzdöttem a testetlen támadóm ellene.
A csendet átívelő kattanás, majd a lépcsőt érő enyhe rázkódásra felkaptam fejemet. Megkapaszkodtam a lépcsőjárat falában. Összeszűkült szemekkel próbáltam kivenni a történéseket. Nadeshiko-chan éjszaka kékjét idéző hajzuhataga volt az egyetlen távpontom. Majd a dárda képe… még fel se tudtam fogni, hogy felém közelít máris közelebbi ismeretséget tettünk. Legalább két bordámba került a találkozó.
– Kchh… – szívtam vissza fogaim között kikívánkozó keresetlen szavakat, mely a fájdalom miatt pattogtak a nyelvem hegyére. Amatsukazéval ütöttem arrébb a következő dárdát, mely köszönni kívánt, közben szabad kezemmel a másik nyavalyást távolítottam el bordáim közül. Ezután ezt használtam a továbbiakban a többi dárda hárítására. De túl gyors és hirtelen mozdulatokat követelt meg tőlem. Egy idő után azzal szembesültem, hogy már légzésemet sem tudom megfelelően korrigálni. Kapkodtam a levegőt és ezzel arányosan lassultak mozdulataim, időnként pedig vészesen közel suhantak el mellettem az éles fegyverek.
– Igyekezz előre! – szóltam oda Nadeshiko-channak két lélegzetvétel között. Jobb, ha nem marad hosszan a pengék kereszttűzében. Egyértelműen macska-egér játszmának tűnt velük viaskodni, és kínos volt bevallani, de egyelőre nekik állt jobban a szénájuk.
Magam is igyekeztem felzárkózni a lány mögött, bár szó mi szó, nem voltam a helyzet magaslatán… nevetségesen lassan sikerült előre haladnom. Mikor megpillantottam a járat végét megkönnyebbülten szusszantottam fel. Örömömet viszont lelohasztotta a fájdalom, melynek okozóját csupán elcsípni tudtam, miközben hátrapillantottam. Alig tudtam egy kicsit félremozdulni útjából, próbálkozásaim ellenére is akadálytalanul állapodott meg lapockámban. Bár a fájdalomtól úgy éreztem, hogy sündisznót csináltak belőlem.
Eddig fegyverként használt dárdát leszúrtam a földre. Megrökönyödve támaszkodtam meg rajta és ereszkedtem lassan fél térdre a hátamban lüktető kíntól. Szapora légvétellel igyekeztem leküzdeni a fájdalmat és parancsolni testemnek, hogy szedje össze magát.
A dárda által vájt seb viszont ellehetetlenített a további cselekvéstől. Szinte esküdni mertem volna, hogy Nadeshiko-chan éjszakaszín hajában csillagokat vélek látni mikor mellém lépett. Ez már gondolatban is eléggé vadul csengett. Bár úgy véltem, hogy a fájdalom miatt valóban csillagok táncoltak előttem.
Nem utasítottam el a segítségét, bár legszívesebben rárivalltam volna, hogy magát mentse, ahelyett hogy saját bőrét is veszélyezteti. Ezt végül nem csak azért nem tettem meg, mert amúgy se volt hozzá energiám, hanem azért sem, amiért tudtam: haragos fellépésem nem neki szólt volna. És be kellett látnom, ez az utolsó hely, ahol ki akarok múlni. Aniki nélkül pedig kacérkodni se akarok a halállal.
– Nyugi – préseltem ki magamból, hogy Nadeshiko-chan ne merüljön bele az önvádba és fellélegezhessen. A falnak támaszkodtam, leülni nem szándékoztam, ha meg is tettem volna, szinte biztos voltam benne, hogy ott is maradnék. Meg kötve hiszem, hogy kényelmes lenne, miután ez a tünemény áll ki a hátamból.
– Valóban – bólintottam lassan kérdésére. – Jobb nem lesz, de legalább elfogadhatóan fogok tudni mozogni – vizslattam hátra a dárdára. Morogva vettem tudomásul, hogy a haorit is igen komolyan megrongálta. Azt pedig inkább elhallgattam, hogy virgonc sem igazán leszek ezután. Főleg ha a szervezetem elkezd reagálni, sebláz és egyéb nyalánkságok képében. Remélem, még előtte végzünk, inkább Akira-chan vegye fejemet, mint ebbe múljak ki.
Összeszorított fogakkal vártam, hogy Nadeshiko-chan megkurtítsa a hátamból kiálló remeket.
– Köszönöm – lélegeztem fel megkönnyebbülten mikor már nem volt akkora súlya a dárdának, hogy esélye legyen hátrahúzni. Így lazíthattam tartásomon. – Elkérhetem? – nyújtottam ki a kezemet a fájdalmam forrásának csonkított részéért. – Mi a búbánatból lehetnek ezek? – mérgelődve vettem át Nadeshiko-chantól a letörött darabot. – Mintha nem is lelkek lennénk! – hőbörgésemet egy szusszantással zártam le. Nem örültem, hogy ez a hely veszélyt jelent nekünk még úgy is, hogy nem gigaiban vagyunk.
Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, talán még élvezném is Nadeshiko-chan bűnbánattal átitatott reakcióit. Ha tudnám, hogy úgy csaltam ezt az ábrázatot az arcára, hogy bármikor elejét vehetem, akkor vidáman derülnék most rajta. Szomorúan vettem tudomásul, hogy sajnos ez a helyzet nem ilyen egyszerű.
– Nadeshiko-chan, nincs miért megbocsájtanom, nem haragszom rád – simogattam meg óvatosan a kobakját. – Nézz rám – kértem, hogy abbahagyja ezt a hajlongatást, mert nekem kezdett fájni, amit csinál. – Én is figyelmetlen voltam, szóval szükségtelen, hogy magadat vádold! – komoly ábrázattal vettem fel a szemkontaktust vele. – De ígérd meg, hogy legközelebb egy kevésbé fájdalmasabb csapdát aktiválsz! – komor ábrázatomat már csak a fájdalom miatt sem voltam képes sokáig fenntartani. Halvány mosollyal kacsintottam rá, hogy kínjaimat leplezzem. – Csak vicceltem! – toldottam hozzá, hogy nyugodtan fellélegezzen. Mély levegőket vettem, mely szúró mellkassal nem volt olyan kellemes.
– Amúgy tényleg, ha ennyire szeretnél filozofálgatni egy kelepcében csücsülve a papírra írtakról, akkor csak szólj és keresünk egy kevésbé fájdalmasabb módot hozzá, rendben? – idéztem korábbi gondolataimat, mintha csak ezt sejteném csapdaaktiválási hóbortja hátterében. Pimasz mosollyal vizslattam felé, majd lehunytam a szemeimet. – De köszönöm, hogy visszajöttél értem – hálám nem húzta fel a humor ruháját, őszintén hálás voltam, nem is szerettem volna, hogy félreértsen. – Te jól vagy? – kérdeztem, miközben felnéztem és tekintetemmel a bekötött kezét fixíroztam.
– Nos… mi ez a csodálatos hely ahová keveredtünk? – néztem körül, miközben a falnál támaszkodtam. Nem akartam feleslegesen pazarolni energiáimat. Ki tudja, miféle meglepetést tartogat még magában ez a hely.
Megvártam, míg Nadeshiko-chan körbejárja a helyet és beszámol a látottakról. Az ajtókra firkált amőbákról hallva csak felsóhajtottam. Megkértem, hogy ismételje el a papírra vetetteket, miközben a lehetőségeinken tűnődtem.
– Ha a szövegünk ezekre az ajtókra utalnak, és nagyon sematikusan nézem a dolgokat, akkor a kört a kővel hoznám párhuzamba a nyolcra tagoltságát pedig azzal, hogy annyi marad belőlünk, ha átmegy rajtunk. A másik kettő – nagyot sóhajtottam, amiért a beszéd, mint olyan szintén eléggé megerőltető stádiumba lépett. Bár nem terveztem hallgatási fogadalmat tenni küldetésünk további részében. Nem mintha nem helyettesíthetnénk szavainkat kézjelekkel, de ez legyen az utolsó dolog, amihez folyamodnunk kellene.
Szóval marad a kóró vagy az elfuserált madár. Nem is tudom, melyik a bizalomgerjesztőbb, vagy, hogy melyik utalhat a tűzet okádó csodalényre.
– Szerintem próbálkozzunk meg a madárral – jelentettem ki végül, kisebb gondolkodás után. – Rengeteg madárutalással találkoztunk már mióta megkaptuk azt a csodás tájékoztatást a kiküldetésről. Suzaku törzs, koronatoll, meg ott van Chayank öltözete is… Bízzunk abban, hogy az valóban egy madár akar lenni.
Ellöktem magamat a faltól, de mehetnékem nem tartott ki sokáig. A fájdalom hirtelen nyílalt keresztül a testemen, melytől kibicsaklott alólam a lábam. Csupán a berögzült reflexeknek köszönhettem, hogy nem estem hanyatt.
– Ne haragudj Nadeshiko-chan… de azt hiszem, élnék a korábbi ajánlatoddal – néztem felé kissé megrökönyödve, amiért élnem kell a segítségével. Nem terheltem volna, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár ránk az ajtó túloldalán. – De ígérem, hazafelé összeszedem magamat és akkor én foglak vinni. <3
Üzenetek megjelenítése
– zengtem ikremmel. Még összebeszélnünk sem kellett, három szavakként váltogattuk mondandónkat, hogy ösztönözzük Setsuna-chant.