Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Meiou Toshizou

Oldalak: 1 [2] 3 4 5
16
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 05, 19:26:12 »
  – Tudod, hogy nem lehet Aniki, gyerekem van! – védekeztem azzal az eszeveszett ötlettel szemben, miszerint át kell, hogy vegyem tőle a stafétát, amennyiben kezd hajazni az Amatsujikra. Ez még viccnek is rossz volt! Hála az égnek – vagyis annak az öt percnek, mellyel később érkeztem anno négyszáz éve, ez a veszély nem fenyeget.
  – Senki semmit – legyintettem ikrem kérdésére. Megkönnyebbültem, hogy nem vette tudomásul, hogy egész pontosan mi történik mögöttünk. Sajnáltam volna a lényt, melyet büntetésben részesített volna Aniki.
  Legyezőmmel takarom arcomat, biztonság kedvéért hátralestem még egyszer, hogyan áll Shinobu és Setsuna-chan szénája. Megkönnyebbülten láttam humorunk jelenleg kitüntetett sztárját remekül helytállni az ölebbel szemben.
  – Hogy tessék? Igen! Persze, hogy arra gondolok – helyeseltem habozás nélkül, csupán egy kósza pillantást vetve a panelre. Az alsó sorból, jobbról a második kúszott be elém helyes válaszként, szóval bíztam abban, hogy ez a jó megoldás. Ahhoz kétségem se fért, hogy Aniki is pontosan erre gondolt. Utóbbi be is bizonyosodott, mikor azt választotta ki a lehetőségek közül.
  – Könnyebb volt, mint hittem – jegyeztem meg mikor a kütyü elfogadta Aniki begépelt válaszait. A társaság felé fordultam ikremmel, hogy gálánsan meghajolva nyújtsam ki jobb karomat a kinyitott ajtó felé.
  – Az ajtó kitárva – zengtem Anikivel egyszerre, mintha csak egy hétfogásos vacsorát szolgálnánk fel Taichou-channak és a többieknek.
  – Hát veled meg mi történt? – döbbenten néztem végig Eiji-chanon. Pár lépéssel nyomban mellette teremtem, hogy átvessem egyik karját a vállamon. Az élőholtakat megszégyenítő mozgás nem lenne túl eszményi újonnan fogadott testvérünkhöz! – A haiku hiányzó strófái már a véredet vették! – színlelt kesergéssel néztem Shinobu-chan felé. – Így jár hát egy rabságba zárt lélek?
  Azonnal Taichou-chan után lejtek a feltárult ajtón keresztül, miután ikrem is segédlábat nyújtott a rossz bőrben levő Eiji-channak.
  Némán vizslatok körbe az elénk tárult kórteremben ahová utunk vezetett. Ha a ketrecben raboskodó kisállatok mellett nem lennének lidércek, akkor hétköznapi kis labornak néztem volna a helyet. De az ágyhoz kötözött hollowok és emberek látványa egyértelművé tette számomra, hogy itt bizony cseppet sem törődtek a kísérletezések láthatatlan határaival.
  Szóval lidércéknél nem új divat kélt szárnyra. De akkor már csak néhány kósza kérdésem volt! Ki áll ez mögött és mi szüksége van különböző élőlények keresztezésével létrejött szörnyetegekre?
  – Are? – megilletődve szemeztem az egyik ketrec mögött árválkodó teknősbékával. Szerencsétlennek vízben lenne a helye! Rögtön jelzem ikremnek és Eiji-channak, hogy odamennék a raboskodó állatokhoz, ahol is kiengedtem a szerencsétlen tekit. Elég kicsi volt, hogy beleférjen a markomba a jószág. Magamban határoztam el, hogy hazaviszem Ayane-channak. Biztos, hogy százszor jobb helye lesz lányomnál, mint ebben a beteges laboratóriumban!
  – Nocsak, talán a házigazdákhoz van szerencsénk? – pillantok a szobába lépő kvartettre. Varázslatos átalakulásukat végignézve felvont szemöldökkel vizslattam a borzalmas lényformákat, melyet magukra öltöttek. Förtelmesen néztek ki! A még leginkább embernek tűnő fickó* felé vizslattam.
  – Mellőzhetnénk a túlkapásokat? Teszem azt, megúszhatja négy törött bordával, ha lesz oly’ kedves és válaszol néhány kérdésemre! – vetettem fel alku gyanánt pimasz mosollyal az arcomon. – Otto**… – nyögtem ledöbbenve az előtt kidou láttán, mellyel ikrem kínálta meg a fickót. – Azért megvárhattad volna, míg válaszol – fűztem hozzá utólag.
  Kíváncsian vártam, hogy lássam mi sült ki belőle. A teknőst addig is átköltöztettem másik kezembe, hogy Amatsukazét készenlétben tartsam. Ha netalántán a lángokból máshova is jutna, akkor egy gyors tűzoltást azért tudjak eszközölni.

*Második tudós
**Japán szó, jelentése: upsz, hoppá

17
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 01, 17:22:47 »
  Shinobu-chan ájuldozását látva alig tudom megállni a nevetést. Legyezőmet arcom elé emeltem, nehogy megneszelje vidámságomat és ezzel csorba döntsem szellemes játékunkat.
  – Ez a hála, hogy még túlvilágról is őrzöm lépteidet drága Shinobu-chan? – tettem fel a kérdést pimaszul. – Darabokra töröd szívemet még azelőtt, hogy újra életre kelhetnék! – folytattam drámaian csalódottságom áriáját.
  – Oh, jut is eszembe! – csuktam össze a legyezőt, majd az alagsor felé vezető lépcsősorra böktem. – Arra megyünk! Ez a Taichou-chan parancsa <3 – daloltam és meg is indultam ikremmel abba az irányba. – Eizo-chan fedezd a hátunkat, hátha újabb „tűk” bukkannak fel, míg nem figyelünk – szóltam hátra a srácnak. Láttam ám’, hogy kivonta magát az előbbi csetepatéból!
  – Ejnye, Oni-chanból áradó sötétség még itt is üldöz minket – jegyeztem meg Anikinek, mikor leértünk a sötét alagsorba. Annak idején egyszerűen áthidaltam volna a fényforrás hiányát egy kidouval, de ez az opció most nem állt rendelkezésemre. Elvigyorodtam ikrem kezében felfénylő telefont látva.
  – Nos, összetört szívből gratulálok Shinobu-chan, elvezettél minket a szellemvilágba! – szólaltam fel hirtelen, hogy magunkra hívjam Eiji és Taichou-chan figyelmét is. Eközben megszemlélem ikrem által megvilágított darabokat a szobában. – Mire is emlékeztet ez? – tettem fel Anikinek költői kérdésemet mikor megpillantottam a panelt.
  Kérdőn vezetem tekintetemet az ajtó irányába, mely hirtelen elzárt minket a külvilágtól. Szó mi szó, fokozott a hely kísértetiességén, így szellemeskedésünk effektjeit rendesen megfűszerezte. Viszont rossz előérzetem támadt miatta, leginkább azért, mert ez a húzás nem tőlünk származott. Nem szerettem az efféle meglepetéseket!
  – Micsoda vendéglátás, mintha birtokháborítanánk! – megjátszott szomorúsággal emeltem szívem fölé jobb kezemet, miközben végignéztem a varázskapuból előkecmergő ebeken. Nos, itt az ékes példája annak, miért nem szeretem a kutyákat!
  – Ahogy gondolod, úgy is nagy a tumultus a három új cimboránk előtt! – lépek ikrem mellé, mikor felvetette nézzük meg közelebbről az ajtó mellett árválkodó panelt. A rajta sorjázó képek egyértelműen fejtörő szagúak voltak. – Vendéglátónk pimasz feladványokkal próbálja utunkat állni, de ne aggódjatok, megoldom! – intek a csapatnak, hogy játszanak nyugodtan. Végtére is, másik felem jelenlétével duplázva vannak esélyeink. Éles elménk kétszer számolandó!
  – Mondd, hogy csináltál már ilyet a 12. osztagnál! – súgtam ikremnek mikor felé fordultam. Ezután magam is szemrevételeztem a feladványokat. Időnként vállam felett ellesve leellenőriztem, hogy miként áll a társaság a házőrzők elintézésével. Felszisszentem mikor láttam, hogy Setsuna-chan éppen most táncolt bele az egyik eb harapásába. Íjú, remélem nem veszettek!
  – Nem rosszból Aniki, de az ott nem őszhajszál ugye? – csíptem egy tincset két ujjam közé hajából, közelebbi mustrát téve a vörös tincsek között. – Ha erre az útra lépsz, akkor oda nem tudlak követni. Túl fiatal vagyok még hozzá! – legyezőm mögé rejtettem vigyoromat. Ikrem hajlamos volt túlaggódni magát, ha rokonainkról voltak szó… Pedig öcsénk nem lenne ízig-vérig Meiou, hogyha ennyitől megfekszik! Gondolatmenetem alatt igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy Setsuna-chan éppen a földet koptatja valamiért.
  – Biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza. Nos tehát a fekete négyzet, ugye? – tereltem vissza Aniki figyelmét a feladványokra.
(click to show/hide)

18
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 31, 16:44:47 »
  – Nini, valóban alkalomhoz öltözött! – vetettem gyors pillantást a ruhába bújt lidércre, mikor ikrem megemlítette, hogy drágalátos ellenfelünk kicsípte magát. Miként se vettem ezt észre?
  Nem hagyott a díszes társaság sok időt számomra a töprengésre. Pedig igazán hasznosan szerettem volna eltölteni az időt a kispadon. De tényleg! Bár hálás is lehetnék a triónak, kik megmentettek az unalom kínzó lassúsággal múló perceitől.
  – Szóval ruha, ugyebár? – vágtam keresztül könnyedén az egyiken, miután elhitettem a balga hármassal, hogy sérüléseim igenis túlontúl komolyak ahhoz, hogy védekezni tudjak. – Új trend van felétek netalántán? – tűnődtem hangosan, miközben a másodikat is továbbítottam a körforgásba. – Vagy másra utalhat? – fordultam az utolsó játékos felé. – Nem vagytok beszélgetős kedvetekben? – sajnálkozva küldtem jobb létre a hátra maradt hollowot is.
  A harc hevében rá kellett ébrednem, hogy a nem mindennapi lidérccel kapcsolatban cseppet sem jutottam előrébb. Csak remélni mertem, hogy nem valami elrontott humornak szánta a háttérben mozgó bábmester, mert ramaty faviccen kívül ez más nem lehetne.
  – Taichou-chan társasága sokkal üdítőbb lenne! <3 – jelentettem ki a gyors szemle után, mellyel leellenőriztem a fiatalokat, miként állnak saját bulijukkal. Olyan buzgón játszottak a galád csontos arcokkal, hogy meghatódottságomban elmorzsoltam egy könnycseppet.
   – Taichou-chan~ újabb barátunk dalol, mint a kismadár vagy szüksége van némi ösztönzésre? – tettem fel a kérdést mikor odaértünk, orrom alatt baljóslatú mosolyt küldve a fickó felé.
  – Egész pontosan, hogy néztek ki? – kérdeztem a kihallgatás alatt állót. – Világos ruhában? Mégis mifélében? – folytattam, hátha az emlegetett alakok is a lidérchez hasonlóan adtak a stílusra.
  Ikremhez hasonlón nem kifejezetten lelkesedtem, hogy követjük a fickó útmutatását, mely lehet akár teljes mértékben hazugság. De ki vagyok én, hogy ellenkezzek kedves Taichou-chanommal?
  – Hát mily’ rossz példát mutatsz Shinobu-channak? Menten forgunk a sírunkban – kontráztam ikrem korholó szavaira. Ritka alkalom, hogy Setsuna-chan figyelmetlen, ki kellett használni!
  Oni-chant könnyekkel átitatott búcsúval, még utoljára vérét szívva engedjük csupán útra ikremmel, nehogy magányosan érezze magát a dangai út során.
  – Nézzétek a nyavalyást, elalélt a látványunktól – jegyeztem meg mikor látom a szélhámost összecsuklani a szokatlan átjáró túloldalán. Éreztem, hogy bordáit kellett volna törni, nehogy eszébe jusson megfutamodni.
  – Vagy hátat fordítanál családodnak és hagynál minket az idők végezetőig szellemként sínylődni? – sebtében megejtett terepszemlém után nyomban kikínálkozott belőlem a szellemes megszólalás Shinobu-chan felé.
  – Are? Micsoda fogadtatás! – vizslatok a lépcsőknél ácsorgó lidércfajzatokra. Készségesen arrébb libbentem Rin-chan támadásának útjából.
  – Tehát lemegyünk? – kérdeztem legyezőm mögött ikrem Taichou-channak tett jelentése után. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az emlegetett energiát még tompán se sikerült érzékelnem.
  – Azt hiszem, fivérünk elemében van – néztem elismerően Eiji-chan mutatványát. – Azért vigyázz Taichou-chanra! <3 – integettem utánuk elkönyvelve, hogy a terep megtisztítása után követnünk kell a duót.
  – Szerintem nyújtsunk nekik segédkezet, mielőtt összetörik magukat a drágalátosak – böktem fejemmel Shinobu-chan felé, aki kisebb kalamajkába került. – Mi lesz így a haikukkal? – fűztem hozzá, majd megindultam ikrem után. Kivontam Umihebizát a tokjából, hogy segítsem kiírni a színről a lidércet, mellyel éppen Shinobu-chan viaskodott. Miután a fiú állon térdelte amazt, csak utána szúrtam bele Vörös-szemű Hidra élét, egyenesen a csontmaszk közepébe célozva, időt se adva a hollownak a felkészülésre.
  – Minden rendben, Shinobu-chan? Hát ki szabadítja meg tébolygó lelkünk, ha neked bajod esik? – vidám duettként csatlakoztam ikremhez, hogy kezet nyújtva talpra segítsük Shinobu-chant.
(click to show/hide)

19
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 20, 23:17:09 »
  Ellenségeink ismét felvették az ócska papír fecni alakját. Ráérősen húzom ki magamat és pillantottam ikrem felé, tekintetemmel üzenve a „most mi lesz, oda lett a bulink” – kérdést.
  – After party? – böktem a társaság többi tagjára, kik még a maguk ellenfelével bíbelődtek. Eközben odacaflattam testvéremhez, hogy hátba veregessem a szép munkáért. Megilletődve vettem tudomásul hirtelen eltűnését*, elsápadtan pislogtam hűlt helyére. – Mit tettek veled, hát ez vért kíván! – kaptam kezemet drámai előadással szívem fölé. A hátba lapogatásért csak azért nem reagáltam drasztikusan, mert szemem sarkából láttam Aniki feltámadását. 
  – Pszt Aniki, meg kell emlékeznem Toshi-san**-ról! – intettem le, hogy ne rontsa el a néma könnyek pillanatát. – Ezt legközelebb Shinobu-chan előtt is eljátszhatnád, kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna rá – súgtam le neki legyezőm mögött, miután túl voltam a megemlékezésen. – Jut eszembe, nem somfordálunk oda meglepni őket? – pillantok el Shinobu-chanék felé, kik még javában játszottak a saját ellenfelükkel.
   Számításaimat csupán az újonnan megjelenő díszes társaság húzta át. Melynek tagjai lelkesen vicsorogva vettek körbe minket, hogy kifejezzék irántunk érzett rajongásukat. Egészen zavarba jöttem a hízelgő fantársulaton, muszáj volt legyeznem magamat a kezemben szorongatott legyezővel, ahogy sebtében népszámlálást tartottam.
  – Szerinted, ha fél kézzel harcolunk, akkor egálban leszünk ellenük? – csóváltam a fejemet. Öten kettőnkkel szemben? Ez szabályos sértés volt a lidércek részéről…
  Készségesen kezelésbe vettem a bal oldali duót Umihebizával. Tartottam magam ahhoz, hogy csak fél kézzel harcolok, a legyező használatát tartalékoltam a nehezebb időkre. Az apró lidércek viszont Umihebizának is nevetséges ellenfelek voltak, pengéje úgy szaladt át rajtuk, mint Amatsuji tekintet a váratlanul felbukkanó merénylőkön.
  – Are? Nem láttam, hogy már kezelésbe vetted – jegyeztem meg az utolsónál, melyet ikremmel egyszerre vágtunk két részbe. Picit megesett rajta a szívem a könyörtelen bánásmódon, melyben részesítettük. De mit lehet tenni, ha egyszer rosszkor volt, rossz helyen?
  – Ha megbocsájtasz~ – mondtam dallamosan ikremnek, mikor előbbi játszótársaink nagytesóját megpillantom háta mögött. Amilyen groteszk módon festett legalább szerettem volna megszabadítani rabigájától.
  Elrugaszkodtam a földtől, hogy lendületet szerezzek egy felülről indított vágáshoz. A képletben semmi hiba nem akadt, pusztán nem számítottam bele új bajtársunk sebességét. Azt hiszem ikrem 12. osztagból magából hozott lelke most sírhatott fel ezt az alapvető malőrt látva. Melynek persze meg is ittam a levét, miután szép kis karmolás nyomokat nyakaltam be fürgelábú ellenfelünktől.
  Valószínűleg bravúros landolást mutattam volna be a természet lágy ölén, melyen a 11. osztag tagjai egyszerre fognak könnyeket hullajtani, ha látják – na, nem a meghatódottságtól. De ekkor megjelent ikrem, hogy megelőzze ezt a rövid bakit részemről.
  – Oh, Lelkek Királyára! Nézd Aniki, mit műveltek velem – szóltam drámaian az arcomra mutatva. Ugyanis kedves ellenfelünk karmolása ott is elért, szép kis ívet kanyarintott rám. – Ugye tudod mit jelent ez? – veregettem meg a vállát, azonnal megbántam a hirtelen mozdulatot. A fájdalomtól képemre ülő fancsali arcomat legyezőm mögé rejtettem.
  – Tudod Aniki, éppen magamon érzem kedves rajongóid rosszalló pillantását, szinte fáj. Remélem, nem kapok panaszleveleket a féltékeny lelkektől odahaza, amiért ilyen fuvarban részesítesz.

*Utsusemis másolathoz megy oda.
**San = itt mint három (vagyis 3.)

20
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 18, 00:17:48 »
  Shinobu-chan kérdésére megszámolhatatlan lehetőségek sora vetült fel bennem. Annyi mindent válaszolhattam erre, alig tudtam választani közülük!
  – Ennél mi sem egyszerűbb! Azt hittem, hogy sose fogod megkérdezni – sebtében oldalba könyököltem Setsuna-chant a közbeszólását megelőzőleg. – Haikut! – jelentettem ki. – Költs haikut az összes családtagunk számára és add elő nekik. Akkor a lelkem megnyugodhat – osztottam meg Shinobu-channal feladatát. – Viszont míg ezt nem teljesíted kísérteni foglak – pimasz mosolyomat legyezőm mögé rejtettem, hogy fent tudjam tartani a komolyság álcáját.
  Tagadhatatlanul remekül szórakoztam, főleg Eiji-chan trükkje után. Alig vártam, hogy legyen röpke fél percünk, hogy közelebb sompolyoghassak újdonsült testvérünkhöz és megkérhessem, csináljon vörös tincseket a társaság többi tagjának is. Eiji-chan sokféle furmányos dolgot tudott, milyen szórakoztató lenne vörös seregként végigjárni a küldetést?
  – Taichou-chan… – komor arcomat elrejtettem legyezőm mögött. Nem tetszett, hogy drága Taichou-chanem óvatlanul megközelítette Oni-chan haverját. Főleg, hogy amaz már messziről se tűnt barátságosnak. Mikor a fickó gyanúsan megmozdult már nyomban ugrottam volna, hogy egy karral lerövidítsem, de Aniki hiúsította meg az akciómat felhívva a figyelmemet az ezt követő eseményekre. Umihebizát így a tokjában tartottam.
  Meglepetten pislogtam az előttünk termett kisasszonyra.
  – Are? Nézd csak milyen csinos társaságot kaptunk – húztam ki magamat, apró mosollyal az arcomon. Nem tartott sokáig rajongásom szép társaságunk felé, mikor megidézte bajtársát. – Huh, Oni-chan? Azt hiszem itt nem aludt valaki eleget. Rosszabbul fest, mint valaha – jegyeztem meg ikremnek.   
  – Azt hiszem, ez a te súlycsoportod – mondtam testvéremnek legyezőm mögött mosolyogva. – Van egy kósza ötletem. Táncolnál egy kicsit Oni-chan másolattal?
  Megindultam előre, tudtam, hogy ikrem időzítésében bízhatok. Szóval mielőtt teljesen kifüstölne óriási másnapos Oni-chanünk, nekifutottam majd egy Kekomival céloztam be a mellkasát, ha már volt oly kedves és szembejött velem nyílt prédaként. A félfordulatból bevitt rúgás után hátrább távolodtam, arra bőszen ügyelve, hogy talpra érkezzek. Umihebiza markolatára csúsztattam a kezemet amennyiben szükséges lenne, megtoldjam táncunkat egy újabb lépéssel: a Chigirivel.
(click to show/hide)

21
Soul Society / Re:(Virág)mustra
« Dátum: 2017. Jan. 14, 13:21:51 »
  Szemem sarkában elmorzsoltam egy könnycseppet csalódottságomban. Hebi-chan elorrozta tőlem a rivaldafényt! Persze nem voltam féltékeny (csupán egy kicsit), hogy apró társam lexikonnal felérő tudása így elvonta az ifjú Amatsuji-fiú figyelmét rólam. Pedig izgalmas játék kibontakozását láttam Shinobu-chanban.
  – Vé… Végtelenül sokat beszélni! – vágtam a kígyó szavaiba, mielőtt elsziszegte volna titokzatos képességét. Kár lett volna, ha most kifecsegi, mert az ilyesmit jól kell időzíteni, hogy le lehessen nyűgözni a társaságot, és nos… ez nem a megfelelő pillanat volt!
  Lopva a kígyóra tekintettem, láttam miként villás nyelvét elégedetlenül nyújtogatja. Érthető okból, hisz oly’ sok idő után lelkes hallgatóra talált és nem hagytam kibontakozni.
  – Szóval, ha szeretnéd, biztosan elmeséli milyenek a kőgólemek – vetettem fel, hogy hagyjam bajtársamat is érvényesülni.
  – Nosssz, egy fiatal kőgólem sssszossszin egyedül nem támad, kivéve, ha ellopják a ssssszemét. A sssszemével lehetsssszéges irányítani – mesélte el izgatottan sziszegő barátom.
  – Ha szépen megkéred Hebi-chant, talán egyszer elmeséli közös kalandunkat, ahol együtt küzdöttünk a kőgólemek túlerejével szemben! – ajánlottam. – De azt tanácsolom, hogy egy rendkívül hosszú szabad délutáni programként írd fel napirendedbe, Hebi-chan tényleg nagyon szeret mesélni, igaz?
  – Terméssssszetesssszen, bármikor! – harangozta be tejfehér barátom. Viszont most rajtam volt a sor, hogy megcsillogtassam mesélő képességemet!
  Annak ellenére, hogy jórészt füllentés volt, amiket a növényről mondtam, rájöttem kedves Hebi-chan miért is imád ennyit csacsogni.
  – Huh, már látom a fényt – folytattam drámai előadásomat még tovább, amint felfedeztem Shinobu-chan milyen komolyan veszi a helyzetet.
  Megilletődtem mikor erőlködve a hátára vett, nevetésemet halk köhögésbe igyekeztem beleölteni, mielőtt lebuknék. Óvatosan megveregettem a vállát.
  – Ha picit balra helyezed a súlypontodat, akkor kevésbé fogok nehéznek tűnni – súgtam le neki, hogy azért meg ne szakadjon. – Azt hiszem nem ártana külön órát kérned Youko-anetől – jegyeztem meg kínlódására. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nevessem el magamat. És pont most nincs itt Aniki, nem tudja, mit szalaszt el!
  Hebi-chan értetlenül tekergett Shinobu-chan karján, majd közelebb hajolt hozzám, hogy szemügyre vegyen. Tanácstalanul öltögette villás nyelvét, kezemet arcom elé emeltem, hogy némán jelezzem neki, ne leplezzen le. Olyan jót szórakoztam, kár lett volna ha csak így oda lesz a játékom!
  – Biszzzzonyára van – felelte határozatlanul a fiú kérdésére. Magamban megköszöntem, hogy nem buktatott le.
  A padon landolva felszisszentem, apró grimasszal arcomon dörzsöltem meg tarkómat, míg nem rám figyelt. Résnyire nyitott szemmel vizslattam mit is alkot Shinobu-chan nagy tehetetlenségében.
  – Jaj, a szívem! Megszakad – kaptam mellkasomhoz. – Mi lesz, ha nem láthatom utoljára Anikit és Ayane-chant? – drámáztam tovább. Díjat érdemeltem volna, hogy nevetésemet képes voltam visszafogni, noha szemeim bekönnyeztek az erőlködéstől. Nem bántam, hiszen így csak művészibb lett előadásom.
  Mélyen azért reméltem, nem gondolja komolyan Akira-chan megkeresését. Pár napja, hogy átpakoltuk Anikivel a konyháját, kínos lenne, ha most rajta kapna egy aprócska tréfán. Végén túl komolyan venné a kelleténél!
  – Esetleg megidézhetnéd – vetettem fel köhögést mímelve. – Az igazi Amatsujik képesek rá! – lódítottam. Ha sikerült felkeltenem zaklatott lelki állapotában a kíváncsiságát, akkor elkezdtem ennek a kamu műveletnek az ecsetelését. – Hogy meg tud idézni Akira-chant először is szórj egy szabályos körbe virágokat – mondtam. Akira-chan szereti a virágokat, szóval jó kezdésnek tűnt. – Aztán állj a kör szélére és nézz észak felé. De mielőtt belekezdenél, végy mély levegőket, mert a nyugtalansággal Akira-chant rossz helyre idézheted! És biztosan nem szeretnéd még véletlenül se Hueco Mundoba deportálni őt – hívtam fel figyelmét az első bajra. Majd újból köhögtem, hogy fenntartsam haldoklásom látszatát. – És nagyon fontos, hogy ne ugorj el a körtől, bármi is történjék! Különben Akira-chan egy testrésze jelenik csak meg, azt pedig te sem akarhatod, hogy fél végtagokkal élje tovább az életét!
  A „haldoklástól” elkapó gyöngülésre rájátszottam a legyezőm ügyetlenül való kinyítására. Mosolyomat lepleztem vele, rövid ideig figyeltem Shinobu-chan ábrázatát, majd legyezgetni kezdtem magamat.
  – Shinobu-chan neked nincs meleged? – köhögtem fel még egyszer játékból. – Oh, hol is tartottam? Persze, az idézés! Tehát, ha kész vagy a körrel és mindent elrendeztél, akkor nincs más dolgod ezek után, mint Akira-chan nevét mondogatnod visszafelé. Ne feledd, a lényeg a határozottságon van! – végszavam nyomán összecsuktam a legyezőt és szívem fölé emeltem, mintha virágot szorongatnék utolsó perceimben. Lehunytam ismét a szemeimet, aztán karomat szép lassan leejtettem magam mellé, ezzel érzékeltetve életerőm fogyóban van.
  Persze az idézés nem sikerülhetett neki, hisz nem létező varázslat volt. De amíg Shinobu-chant előkészíti a terepet, nyugodtan gondolkodhatok, mivel is lepjem meg őt a nagy varázsolgatása során.
 

22
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 14, 11:58:34 »
  Szó szerint szellemes ötlet volt Eiji-chantól az általa megidézett lángocskák. Halvány elképzelésem se volt arról, hogyan csinálta, de fejben megtapsoltam ikremmel kapott kedves kis kiegészítőnket.
  Setsuna-chan ünneprontása miatt a legyező mögé rejtettem sértett ábrázatomat. Nem csodálom, hogy képes drága kislányom agyára menni ezzel a modorral.
  – Neked Teikan-dono, Setsuna-chan – mosolyogtam rá, noha nem boldogságomban. Némán üzentem neki, hogy jobb lesz, ha minél előbb jegeli a témát, amolyan testvéri jó tanács gyanánt.
  Rin-chan megjegyzésére visszarejtem arcomat legyezőm mögé. Lopva testvérem felé pillantottam, hogy meggyőződjek arról, ő is hallotta a leányzót.
  – Are? Hogy ikrek… – kezdtem bele lassan, majd ikrem felé fordultam és ráböktem. – Imposztor! – duettként zengtük testvéremmel a megállapítást. – A kérdés már csak az melyikünk az igazi – folytattuk továbbra is kórusban.
  Shinobu-chan rendkívül szórakoztató volt, viszont ünneprontó Setsuna-chan nem osztotta a véleményemet. Pedig, hogy összerezzent egy apró „bú”-tól is! Csalódottan kullogtam ikrem mellé, mikor ismét el lettem hajtva játszóbajtársamtól.
  – Valaki nagyon nincs humoránál – jegyeztem meg legyezőm takarásában. – Mivel dobjuk fel a napját? – kérdésem után a fák felé pillantottam, ahonnan egy lidérc ütötte fel a fejét. Meglepetten pislogtam, miként küzdelem nélkül elszelelt. – Huh Aniki, rendesen megleptél most! – néztem az elgaloppozó hollow után, mely alig, hogy eltűnt a láthatáron egy másik követett, aztán jött még egy, és még egy... Kezdett gyanús lenni, pedig már majdnem lenyűgözött ikrem lidérc-idéző képessége! Egyetértően bólogattam feltevésére, ki kellene deríteni, mi okozhatja a fura viselkedésüket.
  Oda somfordáltam Setsuna-chanhoz, hogy karon ragadjam, mielőtt megpróbálja elvinni kedvenc játszótársamat az ellenkező irányba.
  – Hallottátok Taichou-chant <3 – jegyeztem meg a fiatal testőrcsapatnak, mielőtt megszállja őket a kósza gondolat és elkóricálnak az ellenkező irányba. – Különben is, hogy szabadulhatna fel halott lelkem, ha Shinobu-chan nincs velem? – fűztem hozzá dramatikusan.
  Miután kiélveztem a fiú újabb kétségbeesett ábrázatát csatlakoztam ikremhez, hogy megakadályozzuk Eiji-chan hívatlan vendégként besettenkedjen egy partyra! Főleg, hogy a miénk az ellenkező irányban várt.
  – Mi nem kaptunk meghívót a hollow összejövetelre – ragadtam karon a srácot a másik oldalán.
  Az erdőben a légkör biztosított minket arról, hogy jó felé megyünk, lehetetlen volt eltéveszteni az utat. A feszültséget árasztó környezet miatt nem tudtam kihagyni az alkalmat, hogy időnként Shinobu-chan mellé szellemeskedjek mikor nem számított rá! A műveletet csak akkor rekesztettem be, mikor egy kósza idegent találtunk.
  – Barát? Úgy érted a rabszolgái? – kontráztam rá ikrem szemrehányó szavaira. Pusztán szeretetből piszkálva drágalátos Oni-chanunkat.

23
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 08, 20:53:20 »
  Napi rutin gyanánt baktattam a 10. és 11. osztagot elválasztó falhoz. Izgalmas szolgálat elé nézek. Ezt már akkor tudtam, mikor másik felem a kerekded kapunál felbukkant, szakéval a kézben.
  – Oké, és az edzés előtt vagy után tervezed meginni? – böktem rá a palackra pimasz mosollyal. Válaszára csupán somolyogtam. Ismertem magunkat, gyakorlat közben könnyű kiszáradni.
  – Akkor ne késlekedjünk, a jó munka, bármily sajnálatos, idővel jár – mondtam drámaian, miközben magarma vettem a saját napszemüvegemet. Ezután rögtön megtorpantam a fekete lepkét látva, mely kiküldetésről értesített. Hosszú, mély sóhaj tört fel belőlem.
  – Milyen kár, azt hittem megoszthatjuk a többiekkel! – sokatmondóan pillantottam le a palackra. Ötletét, miszerint belőlünk nem elég egy még a kiküldetéseken sem, teljes egészében támogattam!
  – Igazad van! Akkor menjünk. – Megérkezve a senkaimonhoz, arcomat muszáj volt elrejtenem legyezőm mögött, amint megpillantottam Shinobu-chan ábrázatát. Mint aki szellemet lát, ráadásul nem is egyet, hanem mindjárt kettőt!
  – Shinobu-chan ugye átadtad utolsó kívánságomat Ayane-channak? – léptem a fiú mellé. Ikremnek némán intettem, hogy kövesse a példámat, hiszen vétek lenne ezt a szórakozást kihagyni. Meggyőződése, hogy jobb létre szenderültünk!
  A roppant izgalmas eligazítás elejére tisztán emlékeztem. A következő emlékem viszont már az erdő volt, ahová a dangai után érkeztünk. A kísérteties csend, mely ott fogadott minket emlékeztetett valamire...
  – Pszt, hallod Aniki? Ez a csend... Oni-chan fejébe kerültünk, ott kong csak ekkora üresség! – léptem ikrem mellé, megbökve oldalát. Legyezőmmel takartam arcomat, miközben az emlegetett felé vizslattam.
  – Shinobu-chan~ csak óvakodj, óvakodj a mérgező növényektől! – szellemeskedtem a fiú mögé újból. Hiszen a rendkívül érdekfeszítő küldetésismertetés félbeszakította a mókázásunkat. Pedig rendkívül mulatságos volt az arca, amit minden alkalommal produkált, ahogy hozzászóltunk!
  A kupleráj, amibe belebotlottunk leginkább a 12. osztag roppant izgalmas kísérleten dolgozó tisztek asztalaira emlékeztetett. Emlékszem, mikor jártam arra, szerettek nagyon belemélyülni a munkájukba, egészen ellepte őket könyveik és lombikjaik. Élmény volt minden alkalommal megijeszteni őket!

24
Soul Society / Re:(Virág)mustra
« Dátum: 2017. Jan. 08, 00:35:23 »
  Úgy gondoltam, hogy a 400 évvel a hátam mögött nem érhetnek meglepetések. De úgy néz ki ez a négy évszázad nem jelent semmit sem halálisten mércével. Megéltem, hogy egy Amatsuji palánta térden állva könyörög azért, hogy tanítsam. Rendben, de mire? Nonszensz volt az egész szituáció. Nem is igazán tudtam mit kellene válaszolnom erre. Ezért úgy kerülgettem a kérdést, mint macska a forró kását.
   – Hát Shinobu-chan, ez esetben azt mondom Akira-chant kellene becserkészned ezzel – adtam jó tanácsomat.
  Kissé meglepett, hogy Taichou-chan teázásra adta a fejét. Ráadásul ehhez egy hétköznapi léleknek ismeretlen teanövényt akar használni! Lehet Anikivel meg kellene lepnünk egy üveg szakéval, az sokkal ízletesebb, mint holmi bakopából készült tea, ebben biztos vagyok. A szaké legalább nem öl… csak hosszútávon.
  Miután Shinobu-chan és Hebi-chan is biztosított arról, hogy Anikit üldöző díszes társaság még mindig nem járt a környéken, megkönnyebbültem. Nyílt terep állt rendelkezésemre a szórakozáshoz, nem kellett tartanom attól, hogy esetleg lebukok.
  – Nem a tulajdonom, de Hebi-chan valóban a bajtársam – feleltem meg Hebi-chant illető kérdésére. Önzőség lett volna holmi tárgyként utalnom a kígyóra, hiszen több egy állatnál. Elképesztő tudással és megérzésekkel.
  – Assszt hisszem tudom – sziszegte. – Megmutassszam? – érdeklődve lesett felém. Villás nyelvét várakozóan öltögetve. Lopva intettem neki, hogy várjon még egy kicsit. Kár lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat! Hebi-chan tökéletesen megértette a néma jelzésemet és csendben hallgatta a fejleményeket. Noha arcán meglátszott a kétkedés, mikor a szóban forgó virágról hamis históriákat kezdtem koholni.
  A fiú ártatlan ábrázatát látva először úgy véltem talán túlzás olyan messzire mennem, mint ahogyan azt terveztem. Viszont meglátva Shinobu-chan reakcióját, a legyezőm mögött csalafintán elmosolyodtam. Egyáltalán nem bántam meg. Sőt, úgy éreztem teljesen megérte megkezdenem ezt a hamis történetet a virágról, amiről elképzelésem se volt, hogy mi fán terem!
  – A tűnetek? Sajnos más növényekkel ellentétben ezt nem ilyen egyszerű leírni Shinobu-chan. Ez sokkal, de sokkal alantasabb növény azoknál, mint amelyeket eddig ismersz. Ugyanis mindenkinél más és más hatást vált ki! Van, akiknél napokkal később jelentkeznek csak kiütések és a rettenetesen magas láz! De az is előfordulhat, hogy némán lappang, aztán váratlanul összeesik tőle az illető… szomorú, nagyon szomorú – csalódottan ingattam a fejemet. A hatás kedvéért húztam az időt, majd mély légvétellel folytattam. – Viszont az is megeshet, hogy pár percre rá már jelentkeznek is a negatív hatásai, az első tünete pedig a rémes száraz köhögés! – miközben beszéltem erről oldalra fordítottam fejemet. A történet drámai hatásának kedvéért köhintettem párat. – Majd szédülés, ájulás, étvágytalanság! Aztán másnap ott vannak a kiütések is… alantas egy virág, én mondom! – újabb köhögést mímeltem záró gondolataimhoz.
  Sunyin mosolyogtam orrom alatt Amatsukaze mögött. Shinobu-chan kérdésére arcomról lefagyott a mosoly, némileg komolyabb ábrázattal pillantottam le rá. Egy épeszű halálisten itt megállt volna, én tovább feszegettem a határokat.
  – Belélegezni? Azt hiszem… – Előre léptem, kezemet szám elé emeltem, miközben megjátszottam a köhögést, mely rémesebben csengett az eddigieknél. Amatsukazét szorongató kezemmel ügyetlenül támaszkodtam rá Shinobu-chan vállára, mintha csak egyensúlyom gonosz játékából fakadó szédelgésemet próbálnám leplezni. – Jól vagyok – kijelentésemet cáfolandóan újabb köhögés tört fel ajkaim közül. Súlyomat lassan helyeztem rá a fiú vállára, dramatikusan előadtam, hogy éppen az ájulás szélén állok és képtelen vagyok egyedül megállni a lábaimon.
  – Kérlek, add át Anikinek és Ayane-channak, hogy szeretem őket, bármi is lesz most! – lassan csukódtak le szemeim. Shinobu-chan arca mindent megért, alig tudtam visszatartani a nevetésemet.

25
Soul Society / Re:Az Amatsuji-ház urai
« Dátum: 2017. Jan. 08, 00:34:05 »
* A vastagított, dőlt betűs részt a párbeszédnél Tokiya mondja. A szöveg előzetes egyeztetésen ment keresztül, ez úton köszönöm az IC-t Mei-channak! ^-^

  – A bátyáid vagyunk, Hanabi-chan. Ezt nem lehet megmagyarázni, egyszerűen csak érezzük – rejtélyesen mosolyogtam le húgocskámra. Muszáj volt valamit mondanom, mielőtt a végén kidobhatjuk az ablakon előbbi mentésünket! Fent kell tartani a látszatot! Mellékesen pedig Anikivel felírhatjuk napirendi pontnak a testvéri megérzés mielőbbi elsajátítását.
  – Akár kaviárt is, ha ahhoz van kedved! – vágtam rá szemrebbenés nélkül Hanabi-chan bizonytalanságára a választott menü terén. – Zöldséggel jó lesz a tészta? Úgy néz ki vendéglátóink fontosnak tartják a vitaminbevitelt. Nem ferdítek, még paszternák is van, ki fogyaszt ilyet manapság? – meglepetten vontam fel a szemöldökömet az emlegetett zöldség láttán. Reméltem, semmi sem mérgező abból, amit előhalásztam. Nem szándékozom családtagjaimat kitenni semmi toxikus anyagnak, ezt a hobbit meghagytam a népes Amatsuji famíliának.
  Oni-chan főzési tehetségében határozottan kételkedtem, ez arcomról is lerítt. Nem is próbáltam tagadni! Komolyan aggódtam, hogy Hanabi-channak valami baja lehet a közeljövőben attól, amit Oni-chan megetetett vele. Pusztán Oni-chan érdekében ajánlom, hogy ne így legyen.
  – Úgy érzem többször meg kellene látogatnunk Oni-chant, Aniki – legyezőm takarásában jegyeztem meg sokatmondóan az alábbit bátyámnak. Nem fűztem hozzá különösebb magyarázatot, tisztában voltam vele, hogy tökéletesen megérti, mit is gondolok rokonlátogatás címszó alatt.
  – Elmondjuk? Attól tartok, hogy nem hinnél nekünk, tulajdon bátyáidnak, miután Oni-chant szent léleknek tartod! – szomorúan tekintettem oldalra. – De úgy igazságos, ha te is tudod… Nem kis bűne volt Oni-channak a múltban, mivel kiérdemelte ezt a nevet – mély levegőt vettem, majd Anikire pillantottam. Némán bólintottam, biztos voltam benne, hogy tudja, mi vár ránk: elmesélni az anekdotát Oni-chan nevéről! – Tisztán emlékszem, egy hűvös őszi nap volt, majdhogynem olyan fagyos, mint maga Oni-chan. Oh, akkoriban még mi is ma született báránykák voltunk, sosem feltételeztünk volna róla oly rémségeket, mily iszonyat. Igen, Hiroshi leleplezte előttünk Shuuichi-chan valós természetét, ha nem teszi, talán sosem tudjuk meg róla az igazságot, pedig ez idáig naivan hittünk és bíztunk benne. De amit elkövetett, olyasmit shinigami, Mizushima, de legfőképpen testvér nem tesz az ellen, akit a testvérének nevez, jól mondom, Otouto? Így van Aniki, egy fivér nem követne el oly’ rettenetes dolgot, mint amit ő tett, szabályos hátbatámadás volt… Shuuichi-chan – képtelen voltam folytatni, arcom elé kellett emelnem kezemet, hogy mély levegőt vegyek. Még most is elborzaszt ez a régi történet az okról, ami miatt a mai napig hivatalos titulusként viselheti Shuuichi-chan az Oni-chan jelzőt általunk. Bizonyára összeomlottam volna, ha nem érzem Aniki támogató jelenlétét. – Shuuichi-chan... ő... Borzalmas, koholt történeteket eszelt ki Oanikiről [Hiroshi], melyek hatására a testőrség ifjabb tagjai szabályos rettegésben éltek! Képzelheted, mennyire nem sajnálta a fantáziáját, ha imádott Ane-sanunk sem merészelt a közelébe osonni, sőt, egyenesen sikítva elmenekült, ha közelített hozzá, vagy csak a birtok egy távoli szegletéről rámosolygott, netán intett volna! És ez nem volt elég neki! Ezeket a meséket tovább terjesztette, a végén mind a Tizenhárom Őrosztag apraja nagyja ismerte a hamis históriákat Oanikiről. Még a 46-ok Tanácsa is félte nevét – kitártam a karjaimat. – Hát mi ez, ha nem ördögi cselekedet! A saját testvére volt és bemocskolta a nevét valótlan történetekkel! S mikor ezt megemlítetted neki, átment igazi ármányos démonba! Hosszú haja csak úgy lobogott az arca körül, miközben a szemei vörösen izzottak! Neked nyilván a békésebb oldalát mutatja, de ha akar, fertelmesebb tud lenni, mint a históriák mészáros onijai. Hát innen a neve ^^ – zárta le a históriát Aniki. Jómagam bánatos arcomat Amatsukaze mögé rejtettem. Takarásában nyugodt lélekkel megejtettem egy félmosolyt a szám szegletében. Csupa fül voltam, alig vártam, hogy megtudjam, mit szól Hanabi-chan a világ legnagyobb démonjáról.
  – Ízléstelen? – szívemhez kaptam kezemet, mikor hallom Hanabi-chan szigorú megítélését a mókás megnyilvánulásainkról. Sok mindent el lehetne mondani tréfáinkról, de ez a legborzalmasabb kritika valaha! Nem jutottam szóhoz hirtelenjében, ezért bíztam abban, hogy Aniki leleményessége áthidalja a problémát.
  – Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy Shinri-jii egy Amatsuji őskövület. Szóbeszédek szerint majdnem egyidős a testőrséggel! Nem tudom ebből mennyi az igazság, de nem kételkedem benne, tekintve, hogy Shinri-jii már akkor halálisten volt, amikor a mi drága vén Oyajink [Tenka] megszültetett. Pedig valljuk be, Oyaji sem mai lélek már! – feleltem a vén róka korát illetően. Igazán sajnálatos, hogy emlékvesztős játékot űz, bizonyára tudna izgalmas dolgokat mesélni.
  – Jut eszembe, sikerült beilleszkedned a 12. osztagba? – kaptam fel a fejemet a kísérlet szót hallva. Sajnos sokkal kevesebbszer fordulok meg ott Anikival ellentétben. Főleg most, hogy már nem ott teljesít szolgálatot, még ritkábban fordulok meg arrafelé.
  – Hanabi-chan, megkérhetlek, hogy kevergeted a vizet, hogy ne ragadjon le a tészta az aljára? – léptem mellé kedves mosollyal, leplezve a felháborodást, hogy Oni-chan mégis mire kérte meg drága húgunkat. Mielőtt Hanabi-chan tovább fűzné a gondolatot és még több közös pontot keresne köztünk (ami biztos vagyok benne, hogy nincs), inkább áttereltem a fazékhoz, amelyben a tészta készülődött.
 

26
Soul Society / Re:(Virág)mustra
« Dátum: 2016. Dec. 29, 12:25:26 »
  Egy szóval se mondhatom, hogy a mai napom nem eseménydús. Miután reggel sikerült Anikivel őrületbe kergetnünk Oyajit, az öreg a fejébe vette, hogy Anikinek most és azonnal tapasztalatokat kell gyűjtenie a családfőségről, különben elér minket a világvége.
  Megértettem, hogy Anikinek cseppet sem volt hozzá ínye. Végtére is minap letárgyaltuk, hogy a mai 11. osztagos edzést ő is meg szeretné látogatni. Vívó tehetsége a 10. osztagban ugyanis csak rozsdásodik. Szerencsére tökéletesen értettem a szavak nélküli konzultációt és iparkodtam a nyomunkba eresztett tagokat lerázni, hogy Aniki bátran eliszkolhasson a gyakorlatra. Szántam bántam, hogy kedves Taichou-chan edzésén jómagam nem vehettem most részt. Azért remélem nem lesz komolyabb harag, hisz a másik felem tiszteletét teszi ott!
  Szóval nyomomban Oyaji embereivel keveredtem az osztag bambuszerdejébe. A tagok határozottan lemaradtak, sőt bizton mertem állítani, hogy úgy eltévedtek a susnyásban, hogy idén nem fognak kikeveredni onnan.
  – Teljessssen elvesssztek – erősített meg apró hidegvérű barátom is Oyaji embereinek helyzetéről. Orrom alatt mosolyogtam a szituációt, eldöntöttem, hogy megvárom a gyakorlat végét, aztán idehívom Anikit. Óriási szórakozási lehetőséget látok ebben a szituációban! Kár lenne elszalasztani.
  Hebi-chan ideges sziszegésére magam is felfigyeltem a bambuszok között kiszűrődő avarropogásra. A léptek túl könnyedek voltak és semmi pozitívot nem kecsegtetett magában, amiért hátamból közelített. Ráadásul meg mertem volna esküdni, hogy időnként olyan hangtalanul járt, hogy nem tudtam belőni merre lehet. Kiélezett figyelmemnek hála azonban az első hang nyomán azonnal cselekedtem. Belém rögzült tett volt, mikor kérdés nélkül elkaptam a karját és áthajítottam a vállam felett.
  Mikor megláttam a fehér üstökét már gyanakodni kezdtem, amint bravúrosan landolt előttem már meggyőződésem volt, hogy egy drágalátos Amatsujival állok szemben. Mély lélegzetet vettem, remélem nem Oyaji küldte a nyakamra, helyesbítve: Aniki nyakára.
  – Are, bakopa? – ismétlem el megilletődve a növény nevét. Úgy nézek ki, mint aki mélyen hatóan konyít ilyesmihez? Ez igazán hízelgő. Átvettem a fiútól a leszakított növényt, hogy megvizsgálhassam. – Szép landolás – dicsértem meg utólag, amint sikerült észhez térnem. – Annyira nem, mint Akira-chan – vallottam be növénytani ismeretségemet illetően az igazságot. – De sose lehet tudni. – Mindenesetre azért megadtam magamnak a lehetőséget. Némán összpontosítottam a virág tanulmányozása alatt. Figyelmemet viszont nem kötötte le sokáig, úgy nézett ki mint minden mezei növény. Huh, mint gondoltam… semmit nem mondott nekem a gaz, se névileg, se külsőleg.
  – Oi, csigavér – meghökkenve pislogtam le a fiúra, miként a földre vágva magát lefejelte talajt. Már pusztán a látványtól nekem is fájt. – Jól vagy? – Fél kézzel álló helyzetbe emeltem, mielőtt további kárt ejt saját magában. A végén összetöri magát és egy életre nem fogom tudni kimagyarázni, hogy egy ujjal sem értem hozzá. Az előbbi bravúros vállátdobást pedig utólag számítsuk csak nyugodtan reflextesztelésnek!
  – Shinobu, ugye? – vártam a megerősítést, miközben visszanyújtottam neki a növényt. – Nos, meggyőződésem, hogy… Fogalmam sincs mi ez. Mihez, kinek lesz? – érdeklődtem le. Ha magának lesz, akkor nincs mitől tartania, ha testőrpalánta úgy is fel van vértezve ilyesmik ellen és nincs mitől tartania. De ha másnak gyűjti épp, akkor lehet bölcsebb lenne felkeresnie Akira-chant, mielőtt kimúlik az illető ettől a... bármi is legyen ez.
  – Hát, úgy is mondhatjuk, hogy pihentem – arcom elé emeltem Amatsukazét, hogy leplezzem mosolyomat, mely egyértelműen hirdeti, hogy rosszban sántikálok. – Mond csak Shinobu-chan, nem vélted úgy, mintha követnének, mikor errefelé tartottál? – kínos lenne, ha a nyakamba zúdítaná azokat, kik elől megbújtam itt.
  – Nem hallok sssszenkit sssszem közeledni. – Az eddig hangtalanul rejtőzködő Hebi-chan feltekeredett a fiúra. Fejét Shinobu-chan válla felett nyújtotta ki, hogy közelebbről szemügyre vehesse a kezeiben tartott növényt.
  – Esssz nem assz! – tájékoztatta a fiút a növényt illetően. Hebi-channak sikerült újból meglepnie! Nekem eszembe se jutott őt kérdezni.
  – Ohjaj, remélem nem hajoltál túl közel a növényekhez, ahol ezt találtad. Most már tudom mi ez! Ugye nem szagoltad meg őket? Úgy tudom, hogy több egy helyen a szagukkal mérgeznek! – aggódva pillantottam Shinobu-chanra. Különösen ügyeltem arra, hogy a legyező az arcom előtt maradjon. Pimasz mosolyommal azonnal lebuktam volna. De alig tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy kicsit elszórakozzak vele!

27
Lezárt küldetések / Re:Szelek szárnyán
« Dátum: 2016. Máj. 30, 22:42:58 »
  A játékot illetően valóban nem vettem figyelembe a leányzók korát! De végiggondolva Rena-chan bőven beesik még a kategóriába, sőt Hanabi-chan is! Amúgy is… úgy próbálnak nagylányként viselkedni, holott még kétszáz évesek sincsenek! Nem tudják milyen örömökkel teli a gondtalan ifjúévek.
  Könnyedén szórakoztam Nadeshiko-chan heves reakcióján. Akkor is az a véleményem, hogy túlreagálja a dolgokat! Ez egy könnyű kiküldetés, amely köré a 12. osztag feleslegesen túl nagy a felhajtást körített. Vigyorogva vágtam zsebre a lélekmobilt, elégedetten konstatálva, hogy Nadeshiko-chan meglátta benne, hogy mennyire szükségtelen lépés lenne részünkről másodpercenként lejelentkeznünk a Gotei 13-nál.
  – Csak utánad – gálásan engedtem magam elé, mikor elhatározásra került, hogy megnézzük közelebbről a községtől pár méterre árválkodó épületet.
  Öröm volt látni, hogy Nadeshiko-chan kezd ereszteni ebből a túlzott komolyságból. Enyhén szólva belekergültem volna, hogyha ilyen túlzott aggódással koncentrálnék a feladatra. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy vajon 2. osztagosként magam is ilyen voltam-e? Nem rémlett… Persze az egy dolog, hogy nem tudtam hasonló esetet felidézni a múltból! Ez még nem jelenti azt, hogy nem akadt bár hasonló megnyilvánulásom. Lehet, némi szaké keretein belül ki kellene faggatnom ezekről az időkről Anikit. Talán az ő elméje nem kopott meg olyannyira, mint az enyém.
  – Pontosan úgy! – kacsintok rá. – Bár az időjárás ezúttal megkímélhet minket az esőtől! – lesek a sötétedő égbolt felé. Kész szerencse, hogy az nem esőfelhő odafent!
Az épület előtt megállva, kíváncsian veszem szemügyre a rendkívül lelakott kunyhót. Elmerengtem azon, hogy vajon miféle alaknak is kézbesítünk mi most levelet. Végül elhessegettem a kétségeimet, feleslegesnek láttam ezen az apróságon agonizálni.
  – Jobb mintha rátörnénk, nem? – vonom meg vállaimat Nadeshiko-chan kérdésére. Fogalmam sincs, hogy milyen fickó ez a Chayank, viszont feltételezem, hogy nem repesne az örömtől, ha csak úgy betörnénk az otthonába. Már ha valóban itt lakik.
  – Szerintem nézzünk körül, veszteni úgy sem vesztünk vele semmit – felelem. És még jobb is annál, mint várni a sült galambot! – Arra láttam egy ablakot, esetleg megnézhetnénk azon, hogy itthon van-e. – Felvetésem során kezemmel mutatom, hogy merrefelé is leledzik az említett ablak.
  Nadeshiko-chan mögött lépdelek, igyekszem nem túlzottan lemaradni, miközben a környezetet mustrálom. Hogy miféle lappangó megérzés késztett arra, hogy lábunk elé nézzek, nem tudom. Bizonyosan a megszokás, de ez nélkül nem vettem volna ki a sűrű aljnövényzet között megbúvó csapdát. Szépséges társam óvatlanul belelépett volna, ha nem reagálok idejében és rántom hátra.
  Persze hős lovagiasságom alatt nem gondoltam volna, hogy felborulunk. ^^” Koponyám hátulsó részét érő ütésre legyintettem volna, hogyha nem ötlik fel bennem egy kis vicces közjáték. Amúgy is kaptam már nagyobbat Oyajitól, valójában meg se kottyant, amit a talajtól kaptam. Viszont ez egy kínálkozó alkalom volt arra, hogy Nadeshiko-chan napját kicsit feldobjam! Ájultnak tetettem magamat, ennek értelmében nem reagáltam sem kérdésre, sem fizikális zaklatásra. Nehezen tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. De amikor felütötte a fejét a kínálkozó alkalom, sajnos nem tudtam a magasra lőtt labdát lecsapni. A távolból felénk jövő neszezés miatt némán hegyeztem füleimet. Próbáltam hangforrás alapján belőni mi lehet és nem tetszett a lehetséges eredmény. 
  – Ez elég merész… De nem minden vadmacska szelíd Nadeshiko-chan – szedem össze magamat. Egyenest a villogó szemű ragadozó felé vizslatok, mely úgy néz ki, minket szemelt ki vacsorának. Már csak ez hiányzott. – És ahogy elnézem, nagyon szeretne minket bántani.
  Észrevétlenül balomba helyezem Amatsukazét, mikor talpra evickélek. Ösztönből úgy helyezkedem, hogy Nadeshiko-chan részben mögöttem legyen. Így ha akar, bátran bevehet valami bravúrosat tudásából. De magamat arany tálcán kínálom fel a vadmacskának, amolyan rögtönzött pajzsként. Jobbommal Umihebiza markolatára szorítok, miközben a fenevad támadására várok. Felkészültem minden eshetőségre (legalábbis eleinte azt hittem). Tudtam, hogy gyorsan kell reagálnom, ha nem akarom, hogy bármelyikünket is megkóstolja a nagymacska. S mikor az előmerészkedett rejtekéből és felénk iramodott már készen álltam Umihebizával menteni a bőrünket, mikor is amazt egy vöröses derengés fogta közre. Értetlenül álltam az esett előtt. Noha nem a lélekenergia érzékelésemmel, de orrom segítségével be tudtam lőni ki áll az ügy hátterében. 
  Igyekeztem előbbi támadó kiállásomat leereszteni, nem láttam különösebb fenyegetettséget az öregúrban. Ha pedig tévednék, bizton tudtam, hogy Amatsukazéra bátran számíthatok, amennyiben úgy hozná a helyzet. Kíváncsian hallgatom Nadeshiko-chan és az idegen közötti párbeszédet.
  – Ha ilyen könnyű lenne – sóhajtottam fel, orrom alatt kommentálva a szituációt. A legyezővel takarom el arcomat, hogy ne legyen túl feltűnő a negatív ábrázatom. Ha nem ügyeltek volna a 12. osztagban arra a részletre, hogy szórakoztató társsal játsszak postást, akkor valósággal szenvednék!
  Mikor Nadeshiko-chan várakozóan felém vizslat, eleinte nem értem miértjét. De még éppen idejében összerakom a képet arról, mit is szeretne. A legyező mögé rejtem mosolyomat, majd röpke kézmozdulatokkal jelzek neki, hogy menjen csak. Óvatosságra az előbbi után nem intem, feltételezem, hogy alaposabban ügyelni fog most a környezetére, mielőtt megismétlődne az előző eset. Ezt azonban a házba belépve mégsem tudtam megállni.
  – Vigyázz a kobakodra, Nadeshiko-chan – figyelmeztetem, mikor meglátom az ajtóban, hogy a kívül tágasnak tetsző ház belülről feleakkora sincs. Halk kuncogással reagálok, amikor ennek ellenére is megküldi az egyik gerendát. Már gálánsan megérdeklődtem volna tőle, hogy egyben van-e, amikor jómagam is dörzsölhettem fejem tetejét. Túlontúl lejjebb volt a mennyezet, mint azt elsőre bemértem. Így hát elhallgattam megjegyzéseimet, elég kínos lett volna bármit is mondani ezek után.
  Görnyedt háttal követem őket, és ugyan nem teszem le magam a székre. Mivel amiatt aggódtam, hogy összetörne alattam. Így egyszerűen fél térdre ereszkedem Nadeshiko-chan mellett, hogy közel-hozzád egy magasságban legyek velük. Ezzel legalább nem leszek túl udvariatlan azzal, hogy nem fogadom el házigazdánk által felkínált ülőalkalmatosságot. Ráadásul fejemet sem kocogtatom a szörnyen alacsony plafonba. 
  Amikor a levelet visszaadja nekünk Chayank kissé furcsállni kezdem a dolgot.  Félrecímezték volna? – Ugrik be az első gondolat, de hamar kiderül, hogy nem ez áll a háttérben. Gyorsan futom át a sorokat, melyek a mi nyelvünkön íródtak.
  – Túl egyszerűnek tűnt. :/ – Kommentáromnál ügyelek arra, hogy csak a mellettem ücsörgő Nadeshiko-chan hallja. Mit ne mondjak, örültem volna én is, ha kicsit jobban részletezik odaát ezt. Esetleg szűk szavakkal a nagy helyleírások között igazán meg lehetett volna említeni, hogy tovább leszünk el, mint egy levél kézbesítése. Már ha tudtak erről odaát. Beletörődötten szusszantam fel. Kezdtem elfogadni, hogy szabadnapom most illant el teljesen. Merem remélni, hogy kapok túlórabért!
  – És ki az a Vrishin? – szállok be a faggatózásba. A herceg kiléte nem érdekelt annyira, mint azaz illető, akitől tart meghívónk. Mit ne mondjak. Nem kifejezetten arra a reakcióra számítottam, amit az öreg levágott.
  A Tudod ki újabb megnyilvánulására felszalad a szemöldököm. Főleg az lepett meg, mivel kéne helyettesítenem az illető nevét, amikor beszélek róla. Ez még viccnek is rossz. Ennyire nem lehet rémes a helyzet!
  – Mégis mit tud azzal a mágiával, hogy ennyire rettegnek tőle? – teszem fel a kérdést kertelés nélkül. Igazán megoszthatja velünk Chayank ezt az információt, ha már úgy hozta a sors, hogy túráznunk kell egy ismeretlen nép koronafője miatt. Kezdem kapizsgálni annak a hosszú litániának a miértjét, amit Shirogane-kun levágott indulásunk előtt… A gondolatra elhúztam a számat.
  – Van egy sanda gyanúm, hogy eleve így tervezték – jegyzem meg újabb észrevételemet Nadeshiko-channak nem túl lelkesen. Szerettem volna itt időzni a környéken, de nem holmi törzset hajkurászva egy unatkozó herceg kérésére.

28
11. osztag / Re:Váratlan látogatók
« Dátum: 2016. Ápr. 17, 21:30:14 »
  A másnaposság átkozott dolog tud lenni. Legalábbis csak erre tudtam gondolni, amikor az italgyűjtemény között magamhoz tértem. Az általában előnyös nem emlékezés ezúttal zavart. Fogalmam sincs hogyan is keveredhettem az osztag eldugott zugába, és miért. Bár a kezemben tartott szaké üvege miatt azt könnyedén kikövetkeztethettem. Gyanakodtam is arra, hogy talán a sokadik menetet kezdhettük Anikivel a két osztag határán, csak úgy a 400. évfordulónk nyolcadik utómegünneplése végett. Különleges volt ez az év, hiba lett volna nem megragadni az alkalmat egy kis ivásra erre hivatkozva. Hiszen legközelebb száz év múlva ünnepelhetünk hasonlót!
  Mindenesetre szerencsésnek kell vallanom magamat, hiszen senki se látott meg. Ami jobb is, nehéz lett volna letagadni, hogy elszunyókáltam itt az italos üvegek között. Remélem Aniki nem vár rám túl régóta. :roll:
  Ezekkel a csalfa reményekkel ragadtam magamhoz egy remek évjáratú itókát és illantam ki a zugból, mielőtt valaki megneszelné a titkos kincstár hollétét. Könnyedén haladtam végig a folyosón, azon tűnődve mennyi lehet az idő, ha már így leszállt az éj. Merengésemet a lépteimhez társult neszezés szakította félbe. Gondolhattam volna, hogy csupán csak egerek, de ezeknek óriás patkány szaguk volt és nem lelkesedtem a társaságukért. 
  Finoman csúsztattam Amatsukezét kezembe, mintha csak a hőség miatt szeretném legyezgetni vele magamat. A puszta időhúzás természetesen a felfegyverkezést szolgálta. De ezt nem kötöttem követőim orrára, meghagytam hatásos meglepetésnek.
  Miután meggyőződtem a léptek alapján arról, hogy milyen közel leleddzenek a nyomomban haladók, a kivárásra játszottam. Így utólag megbántam a 2. osztagban rám ragadt stratégiát. Balomban tartott üvegnek ugyanis szörnyű vége lett, ahogy félrefordultam a felém postázott mágiától… Nos, a fehér színű varázslat úgy ment át rajta, mint Amatsuji dobótű a váratlan merénylőn! Az üveg szétrepedve zokogott, tartalma Niagaraként folyt ki a földre, én pedig nem tudtam mást tenni, minthogy csendesen megemlékeztem róla.
  Mély szusszanással fordultam meg, hogy a bőszen hátamba igyekvő fickó gyér kardcsapását a legyezővel hárítsam. Összecsukva ütöttem arrébb a pengét, majd intéztem erőteljes rúgást kulcscsontja irányába. Végszóként az üveg maradékát a fejére pottyantottam, hogyha már meg kellett adnia magát az enyészetnek. Mihelyst az ippon csapással zárt hadakozással a földre terítettem, szembe kellett néznem a felém reppenő dobócsillagokkal. Nem sajnálták repertoárjukat. Röptében hetet-nyolcat is megszámoltam, miközben reflexeimre hagyatkozva kellett elkerülgetnem az éles fémtárgyakat, melyek csilingelő utóhanggal álltak bele mögöttem a falba. Ha nem sikerült félrelépnem az egyik elől Amatsukazét hívtam segítségemül, mely összecsukott állapotban könnyedén működött ütőként. Így pedig bravúrosan eltéríthettük az apró dobófegyverek útját.
  Az egyiket nem is hagytam elkallódni, felszedve a földről, pár lépésnyi hátrálás után visszaküldtem feladójának. A nyekkenést követő puffanásból győződtem meg róla, hogy szemeim nem hazudtak, valóban a mennyezetről készült lecsapni.
  Úgy számoltam még egynek kell lennie. Kedvesen meghagytam neki a kezdő lépést, ne érezze úgy, hogy túlerővel áll szemben. Még ha ez kezdetben fordítva is nézett ki és valójában csak kiegyenlítettem az állást. Viszont nem is számítottam arra, hogy okozhat meglepetéseket. Lehetséges, hogy berozsdásodtam volna? Ez még gondolatként is rosszul cseng! De amikor a kunaiokat kellett kerülgetnem nem számítottam ilyen dühödt, gyors támadásokra. Némi oldalirányú hátrálással és különböző elhajlásokkal keveredtem ki el az első pár felém röppenő pengesorozat célkeresztjéből. Némelyik vészesen közel haladt el mellettem! Viszont a támfal miatt képtelen voltam tovább hátrálni. Mire tudatosul bennem, hogy sarokba szorítottak, késő volt. Bal karomat felszögelte a falra. Az, hogy enyhén végigkaristolta alkaromat az éles penge kevésbé zavart. Sokkal inkább lekötött a haoriban esett kár.
  Elsötétült tekintettel lestem a fickó irányába. Kihúztam a kunait a ruhából. A karomban lüktető fájdalom eltörpült a haraghoz képest, mely fellángolt bennem. Komótos léptekkel indultam meg a fickó felé, hogy csupa szeretetből eljátszadozzak vele. Óvatos voltam, lassan törtem el kezeit, hogy ne tudjon több ilyen veszélyes fegyverrel attrakciózni, aztán pedig lábait, hogy ne tudjon elszaladni.
  A büntető hadműveletet csupán az elém libbenő pokollepke miatt rekesztem be. Taichou-chan üzenetéhez hűen fogom meg grabancánál a játszótársamat, majd iparkodom vele a gyülekezőtérre, hogy átadhassam neki mit fogtam.
  – Taichou-chan~ <3 Neked hoztam, ki lehet hallgatni! – Ezt be is bizonyítom, ha kell! Hogyha megnyomogatja az ember a bordájánál, vagy megrázza, akkor hangzatos tenorban tudott jajgatni, de biztos szorult belé más skála is. Pusztán próbálkozni kellett.

29
Technikák és eszközök / Re:Egyéni technikák igénylése
« Dátum: 2016. Ápr. 16, 23:51:48 »
Kavics :mami:
Így a karakter 400. (*.*) születésnapjára szeretnék beszerezni neki egy kis ajándékot! :3 Egy hakuda technikát szeretnék igényelni neki egyéni használatra.

Kekomi (Lábtámasz): Egy félfordulatos rúgást mér az ellenfél mellkasára. A talpba sűrített lélekenergiával egy erőteljes lökést idéz elő, mely miatt a szenvedő alanyt több méter távolra is taszíthatja. A lélekenergiával felerősített rúgás pár pillanatnyi légzésleállást képes okozni, gyöngébb ellenfeleknek pedig bordáit is törheti vagy repesztheti meg általa. A törött bordák okán tüdőroncsolódás is felléphet, illetve belső vérzés. Nagy erőkülönbségnél szívritmuszavart (ritka esetben szívleállást) is előidézhet. Fontos, hogy a talp érintkezzen a célpont testével, hogy kivitelezhető legyen a technika hatása.

---
A másik dolog, melyet igényelni szeretnék az pedig az alábbi eszköz~támogató szellemecske lenne:

Hebi-chan:
Toshizou „A halál útvesztője” c. küldetés alatt tett szert a szellemre. Eredetileg csontból faragott, kígyót ábrázoló gyűrű formájában leledzik. Általában csak akkor ölti magára eredeti szellemlény alakját, amikor szólítják, habár alapvetőleg a megjelenése nem utasításhoz kötött. Kénye-kedve szerint is felfedheti magát békés szituációkban vagy veszélyes helyzetekben egyaránt. 

Leírása:
Hebi-chan szellem alakban fehér színű, narancsszemű, barátságos ábrázatú kígyó. Alig 80 cm hosszú, nem rendelkezik különösebb súllyal. Előszeretettel tekereg az ember karján vagy a nyaka körül. Ha erre nincs lehetősége, akkor a levegőben is könnyedén elficánkol.
Jellemileg türelmes és békés. Szűkszavú, csak akkor ered meg villás nyelve, amikor tudását kell pedzegetnie. A kígyókhoz hűen némi sziszegéssel nyújtja el egyes szavait. Tanácsokkal halmozza el a kérdező feleket és könnyedén alkalmazkodik helyzetekhez.

Képességei:
•   A kígyó széles tudással rendelkezik a különböző hitvallásokkal kapcsolatban. Regéket, mondákat ismer, ókori helyszíneken könnyedén tájékozódik, ősi mesebelinek hitt lényekről tud gazdag információkkal szolgálni. Bölcsességével zavartalanul tudja támogatni hordozóját.
•   Lélekenergia érzékelése. Hordozóját kiegészítendő tulajdonsága, könnyedén szolgálhat útmutatóul, amennyiben ismert személyekhez kell elvezetnie Toshizout. (Fontos: A gyűrű csak azok lélekenergiáját tudja beazonosítani, akiket a karakter személyesen ismer!)
•   Szellem formájában lexikális tudása mellett védelmező szerepet tölt be.
A kígyók rejtőző képességéből kiindulva képes elrejteni hordozóját és körülötte elhelyezkedő társait (4 méteres körzetében). Ebben az állapotban nem érzékelhetőek és varázs alapú támadások egyáltalán nem ártanak nekik. Egyszerűen áthalad rajtuk, mintha nem is lennének ott. Teljes láthatatlanságot és nesztelenséget biztosít számukra, még beszédük sem szűrődik ki a külvilágba.
Helyzetüket egyedül az alapján lehet meghatározni, ha Toshizou vagy bármely társa, aki szintén a kígyó védelme alatt áll, fizikális támadással hívja fel magukra a figyelmet. Ennek alapján a szenvedő fél beazonosíthatja hollétüket, még ha nem is látja őket. A fizikális csapásokat pedig a kígyó nem képes védelmet nyújtani. Ez esetben védekezniük kell, noha a védelem nem oldódik fel. Külön nehézséget az okozhat, hogy összehangoltan mozogjanak, ugyanis ha valaki kilép a 4 méteres hatótávból kikerül a kígyó védelme alól megszüntetve a szellem eme képességét.
A kígyó az általa generált rejtekben tett változtatáshoz nem képes igazodni. Vagyis a rejtekkel élők lélekenergia mozgósítása is teljesen megszűntetheti ezt az állapotot.
Egy játék alatt a kígyó csak háromszor tudja bevetni ezt a képességét. 

*Küldetésekbe, edzésekbe csak a mesélő/edzést vezető karakter jóváhagyásával vihető. Elsődleges célja a játék színesítése! <3

(Köszönöm Chicchannak a segítséget a gyűrű leírásának elkészítéséhez! *-* Meg úgy egyáltalán a gyűrűt is!! <3)

30
Lezárt küldetések / Re:Nyúl a pácban! - Húsvéti nyereményjáték 2016
« Dátum: 2016. Ápr. 04, 21:32:28 »
  Szép nap is lett volna a mai, ha ezt az egész cécót iszogatva végig tudjuk szemlélni. Felsóhajtottam, amikor láttam a pajzs szörnyű végét, majd kiürítve poharam tartalmát leraktam azt a földre. Komoran vizslattam Anikire, mintha csak megerősítésre várnék tőle, jól láttam-e, hogy Oni-chan az egész közepén, Hanabi-channal a nyakában akciózik. Engem az nem érdekel, hogy vásárra viszi a saját bőrét. De Hanabi-chanra jobban vigyázhatna!
  Nem kellett csalódnom mikor hasonló ábrázatot láthattam viszont bátyámon, mint ami valószínűleg az én arcomra is kiült. Egyetértően bólintottam. Itt szükségtelenek voltak a szavak, tudtam mi jár a fejében.
  – Mond csak Natsuki-chan velem jönnél egy kicsikét? – emelkedek fel a földről, haorimat leporolva közben. – Mutatok neked egy mumus-űző technikát – teszem hozzá, majd ha igent mond, kézen fogom a leányzót. Biztonságban lenne itt is természetesen, de jobbnak láttam ebben a káoszban nem egyedül hagyni.
  Míg Aniki jobb kéz felé, jómagam bal irányba mentem el Natsuki-channal. Egy ráérzésre kiválasztott ponton megállapodtam, ebből a szögből Wolfstein pont jó helyen állt. Szabad volt az út hozzá.
  – Itt jó lesz – szólok Natsuki-channak, majd a legyező helyett Umihebizát halászom a kezembe. – Nagyon egyszerű technika! Megfogod a kardodat így... – a miheztartás végett a szokott kétkezi módon fogtam meg, ahogyan az Akadémián is előszeretettel mutogatják. – Majd lélekenergiát vezetsz a kard éléhez és a föld felé suhintasz vele. Megmutatom! – nem szaporítottam tovább a szót, amikor láttam a távolból, hogy Aniki leadja a forró drótot, hogy készen áll. Egyszerűen csaptam a föld irányába, hagyva hogy a kardra vezetett energia felszántsa a földet, egyenest az akciózó nyúlig. Türelmesen megvártam a hatását, csak ezután fordultam Natsuki-chan felé, megkapaszkodván közben a vállában, mielőtt fejre állnék a felszabadított energiamennyiség után.
  – Nos, van kérdés Natsuki-chan? ^^

(click to show/hide)

Oldalak: 1 [2] 3 4 5