Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Miwa Kyoko

Oldalak: 1 ... 4 5 [6]
76
Soul Society / Aki kapja... :o
« Dátum: 2015. Jún. 22, 21:49:07 »
Játék Yochike Hiraoka-val

Aki kapja... 
avagy, fogócska a csoki titkáért :o

Halottnak lenni. Pontosan így érzem magamat lassan két hónapja. Nem sokan tudják rólam, de az én üzemanyagom mindig is az édesség volt. Vagyis amíg éltem, és amíg olyan piacverseny vett körül, amiben finomabbnál finomabb, jobbnál pedig csak jobb édességek kerültek ki a boltok polcaira. Nagyon hiányzik már az érzés, hogy a számban érezzem miként szétolvad a csoki. Az éltető csoki! Szerencsésnek mondhatom magam, mert megszállottságom ellenére sosem sikerült elhíznom, és ezért hálát adok. Ugyanis, ha valaki diétára akart volna fogni, azzal egy életre megutáltuk volna egymást, sőt talán meg is téptem volna az illetőt... oké csak akkor nem, ha az anya vagy apa. Bántottak engem már eleget, nem hogy még dagadt is legyek :|

Ezekkel az érzésekkel néztem szét a diákszálló konyháján. Nem igaz, hogy nincs csokoládé készítéséhez semmilyen alapanyag... Még a kakaópor is a keserűbb fajtába való.   

Sírni támadt kedvem ettől az egésztől. 

NEM. Márpedig én, Miwa Kyoko, nem adom fel ilyen könnyen. Tuti van itt valami frankó csempészet az emberek világába, márpedig ki kell derítenem, hogy hol bukkanok rájuk. 

Mire észhez tértem a gondolataimból, már valahol Seireitei ismeretlen részein sétáltam. Egyetlen egy dolgot tudtam, azon kívül, hogy nem tudom, hogy hol vagyok, az pedig az volt, hogy nem az Akadémia területén, bőven elég okot adott volna arra, hogy bepánikoljak, mégis egy nagyon fontos információ ütötte meg a fülemet. Oké na, csak a csoki szó, de ez már egy NYOM. 
- CSOKIII~ Mesélj, merre találtál? MONDJ EL MINDENT AMIT TUDSZ, KÉRLEK! LÉGYSZI, LÉGYSZI! - Majdhogy hempergek előtte a földön, annyira hisztiroham tört rám, vagy csak elvonási tünetek :o

77
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Tantermek
« Dátum: 2015. Jún. 22, 18:17:05 »
||Az ismerkedéshez E/1-es narrációra váltottam, így valamivel egyszerűbben fejezem ki magam:3||

Modernizációs tervecskék :o

Az első nap az Akadémián... Mit ne mondjak nem úgy sikeredett, ahogy én azt a hétvégén eltervezgettem magamnak. De ne is itt kezdjük. Talán ott kellene kezdenem, hogy a felvételit követően egy bácsi feltett nekem egy eldöntendő kérdést.
-Igénybe kíván venni diákszállást? - Ez a részlet meg sem fordult a fejemben, de ekkor körvonalazódni kezdett az emlékeim között egy még aznap reggeli incidens, méghozzá hogy Koizumi asszonyság azt mondta, hogy meg ne lásson, amíg nem végzek az Akadémián, így a bácsi kérdését egyelőre félretéve létfontosságú kérdést tettem fel neki.
-Mennyi időt kell az Akadémián töltenem? :o - Életmentő kérdés volt számomra, mire ő bőszen elkezdett számolgatni a virsliujjacskáin. 
-A legtöbben végig járnak hat egész tanévet. 
-Óh te jó istenke! Igen, akkor szeretnék diákszállást! - Mindez történt péntek késő délután, azóta meg rengeteg minden más történt már. Példának okáért sikerült egy egyszemélyes szobácskát eltulajdonítanom magamnak, méghozzá a második emelet legvégén lévőt, amelyről azt pletykálták, hogy szellemek jártak oda. Badarság, MI vagyunk a szellemek... Hogy lehetnek tanult emberek ilyen babonásak? Aztán az is feltűnt, hogy éhes vagyok, miért is ne, ez még aznap késő este. Esélytelen volt, hogy legalább valami boltszerűt nyitva találjak.  A diákszállónak volt egy saját konyhája is! Teljesen le voltam nyűgözve, ugyanis annak ellenére, hogy mennyire felszereletlen volt, annyira sok mindennel volt tele pakolva a szekrény. *-* Például a magasan lévő polcokat egytől egyig telerakták alap dolgokkal, mint liszt, vagy fűszerek, vagy cukor, és tömérdek mennyiségű konzerv! A két nagyobb hűtő teljesen másképp funkcionált, az egyikben húsok, felvágottak voltak - ezt egyből be is csuktam! - míg a másikban a szezonális zöldségekből gyümölcsökből volt rengeteg, meg persze tej, vaj, tojás és minden egyéb, ami a másik hűtőbe nem mehetett. Volt még egy kisebb hűtőszekrény, aminek az ajtajára hatalmas nagy papír volt ragasztva: "Jelezd, hogy melyik a tied, különben nem biztos, hogy nem eszi meg más :p". Kinyitottam, és ételhordókat, meg szépen be fóliázott ételeket találtam, mindegyiken egy-egy névvel. Egyáltalán nem lepődtem meg, a kollégiumok is hasonlóképpen működnek az élőknél!
Tovább nézelődtem, hogy mégis mit készíthetnék magamnak. Úgy döntöttem végül párolok, egy kis zöldséget, meg sütök hozzá rántottát. Viszont valamilyen oknál kifolyólag sztárséfnek képzelhettem magam, azáltal, hogy a kaja elkészíti saját magát... Az egyik serpenyőbe egészben kerültek bele a tojások.. Héjastól! Míg a másikba hámozatlanul különféle zöldség: répa, uborka, kukorica, borsó - ezeket persze kivettem ám a konzervből 8) ! Majd vártam a csodát... ami persze nem jött, így aztán úgy ítéltem meg, hogy minden kész van. Ettől furcsább vacsorám még életemben nem volt! Elképzelhetetlen volt számomra, mégis milyen sejtroncsolódáson ment keresztül a tojás, magashőfokon, olajban, így az mehetett egyből a kukába. A zöldségek kevésbé voltak vészesek, kicsit megpirtyantak, viszont az ízük olyan fertelmesre sikeredett!!! Így az estémet megkoronáztam egy vajas sajtos szendviccsel inkább! 
A hétvége folyamán a legtöbb probléma forrása a konyha volt, többek között egy alkalommal elő kellett kapnom a poroltót is! 
Nem vagyok előítéletes, és nem mindegyikre igaz, de általánosságban a hétfő csak szörnyű lehet. Ez egy tény. Ettől teljesen függetlenül, viszont ennek tudatában vártam a hétfőt, az első tanítási napomat!  A hétvégén még direkt be is szereztem egy vekkert, hogy keltsen, és biztosra veszem, hogy beállítottam, azonban sikeresen csak az érzésre keltem fel aznap reggel. Semmi zaj, semmi csörgés. Szitkozódtam, mikor azt láttam, hogy már lassan kilenc felé halad a kismutató, nekem pedig nyolcra már réges-régen a teremnél kellett volna lennem.  Felkaptam az egyenruhát, és a sálamat és futottam, ahogy tudtam, és amerre láttam. Mert kérem szépen, ez pontosan így történt! Az egész területen egy nyamvadt térkép nem volt kitéve, de óra-állvány minden épület minden sarkánál ott díszelgett, de még csak egy fekete lepke se kísérne el oda, ahova menni akarok, pedig aztán nem egy mellett haladtam el. Negyed óra futkározással elértem, hogy a tantermek épületét megtaláltam, s az nem volt olyan hatalmas mondjuk, mint a szálló, így is szép termetesnek tűnt.
-HÁ! Gyerekjáték! Két perc és már a helyemen ülök 8) - Gondoltam én, de hát ez nem így sikeredett. Még nagyjából tíz húsz percet azzal töltöttem, hogy mászkáltam fel s alá, de mind hiába, mert nem tudtam, hova kell mennem, amikor is teljesen feladva a próbálkozást, úgy határoztam visszamegyek a szállóba és üvöltözök egyet a párnámmal. Ekkor pedig ugyanott akartam kimenni, mint ahol bejöttem, viszont csak most tűnt fel az épület portája. - VOLT PORTAA?!?!? - tátogtam, és imitáltam mintha ordítoznék, de persze nem akartam hülyét csinálni magamból. 
-Khm. -Köszörültem meg a torkom.- Elnézést, megtudná mondani, hogy nekem hova kell mennem? - Az úr szép komótosan felém fordult, nyakában lógó szemüvegét annál is lassabban feltette az orrára, és még meg is igazította, majd rám emelte a tekintetét. 
-Neve?
-Miwa Kyoko. Pénteken felvételiztem. 
-Aha. Első emeletre menjen fel azon a lépcsőn. Vele szemben a tanterem a maguké. - Mire végzett a mondatával már ott sem voltam. - Önnek is viszlát.
A teremnél gyorsan kopogtattam, egy hölgy hangja szólt ki, hogy bemehetek, mire félrehúztam az ajtót -közben nagyot nyeltem-, és belépdeltem a terembe.
- Elnézést, tanárnő, hogy késtem, a fránya ébresztő nem akarta, hogy pontos legyek. 
-Mint látja, nem magácska az egyetlen késő. Sajnálatos módon, ez egy eleinte igen gyakori fenomén. Mindazonáltal magán fogom tartani a szememet. És ne csináljon ebből rendszert, az isten szerelmére! - Az asztala felé fordult, előkeresett egy papírt. - Írja fel a nevét a táblára, és mutatkozzon be a többieknek, ugyanis erről is lemaradt. - A krétáért nyúltam, és felfirkáltam a nevemet, közben a tanár a tábla felé kukkantott, és a papíron feltehetőleg mellettem írt néhány szócskát. 
- A nevem Miwa Kyoko, 14 éves vagyok. Ha jól tudom, Észak Rukongai 10. körzetéből érkeztem :o Yoroshiku. - Meghajoltam, majd a tanárnő intett, hogy foglaljak helyet. Letörölte a nevemet, és felfirkálta a táblára, hogy Soul Society ismeretek. 
- Ez a tárgy, amire maguk mind beültek … - Olyan unalmas volt, de azért még az elején kénytelen voltam jegyzetelni. Támasztottam a fejemet és szinte szétfolytam a padon, mire fél tizenegy lett, és befejezte a beszédét a nőci. Nem tudtam meg a nevét, de ha mondta se figyeltem volna rá. 
A második óránk egyelőre csak elméleti síkon tanította a kidou használatot, de ennél sem kellett túlságosan megerőltetnem magam. Néhány Hadou és Bakudou idézését kellett lekörmölnünk. Majd újra, majd már saját emlékezetből, addig amíg vagy hat hét oldalt nem töltöttünk meg csak az idézéssel, aztán a mechanikájukról tanultunk. Példaképpen a tanár bemutatta az egyik technikát egy bábun. 
- … Első számú Hadou: Shou! - a bábu pedig nekiütközött a szemközti fal elé kifüggesztett hálónak. - Na mi a vélemény? - Vártam a többiekre, hátha valaki bizonyítani akarna, de nem voltak feldobva, meg már mivel lassan ebédidő következett, így mindenki csak a háta közepére kívánta az órát. 
- Jól hallottam, hogy direkt úgy mondta az idézést, mintha raccsolt volna? - kérdeztem a tanártól.
- Pontosan! Ha pontosan az idézetet ismételtem volna el, akkor a bábu az épület túlsó végében állt volna meg csak, vagy még ott sem, inkább csak a parkban. Megegyezhetünk abban, hogy én azért már értek a kidou idézéshez, ezt a technikát akár idézés szövege nélkül is képes lennék azonos erővel használni, mintha pontosan mondom el a szöveget. Viszont! Ha rosszul mondom, akkor nagyon gyenge lesz. Mindennek az alapja, a pontosság és precizitás. Valaki be szeretné mutatni a bábun a technikát? - Ezt az esélyt már kihagytam, az edzőteremben úgyis gyakorolni fogom később.
Az ebédszünet teljes háromnegyed órás volt, ezután a csoport akiket folyamatosan követtem, arról kezdett beszélni, hogy testnevelés szerű óránk lesz, illetve hogy alig várják már. Nem értettem mit lehet várni rajta. Visszavittem a tálcám, és mögéjük szegődtem ismét. Át kellett öltöznünk az órára, méghozzá olyasmi ruhába, mint ami régen az emberi világban volt használatos testnevelés egyenruha gyanánt. Kicsit feszengtem, mert itt nem csak kizárólag velem egykorú diákok jelentek meg. Azt feltételeztem, hogy egyáltalán nincs is kor kikötés a felvételinél.
Mint utólag kiderült, ez az óra nem kimondottan testnevelés óra akarna lenni, hanem egy shunpo specifikus óra, ahol a shinigamikra jellemző, gyors helyváltoztatás technikáját kell elsajátítanunk. Tovább a tanár személyes véleménye szerint növelni kel la staminánkat, mert puhányok vagyunk :| 
Az első óra futásból állt, ami szerencsémre már nem esik túlzottan nehezemre az elmúlt egy hónap után. Szép egyenletes tempóban lefutottam mind a két órát, és igazából csak a végére fulladtam ki, amikor már arra utasított minket a tanár bá, hogy próbáljunk meg minél nagyobb koncentrációval futni, és esetleg feszegessük a shunponkat, akármit is jelentsen ez. Nagyon hamar - két nagyobb shunpo-lépéstmegtéve, ahogy ő nevezte-, ki is dőltem a kispadra. Voltak nálam sokkal hamarabb kihullott csoport társaim, és egy néhány olyan is aki, csak kétszer ennyi lépéstől borult a padra. Tudtam, hogy középmezőnyben vagyok, és annak ellenére, hogy a kidoukhoz értek a leginkább, minden egyéb gyengepontomra és hangsúlyt kell majd fektetnem, mert az egyensúly az már félsiker.
Az óra után átöltöztem, és úgy döntöttem megismerkedek a tereppel, így a tantermek irányába indultam meg. A folyosókat róttam éppen, amikor feltűnt szemből egy alul shinigami egyenruhájú, rajta azonban fehér köpenyt viselő kislány, akinek ritka halvány zöld haja van. Remélem nem tűnt fel neki, hogy egy picikét megbámultam, egyrészt a szokatlan külseje miatt, másrészt pedig mert nem saccoltam többnek, mint durván 10 év, de már shinigami... sőt valami egyedi ranggal rendelkezhet a haoriból ítélve. Nagyon bőszen írosgatott a lapocskáira és éppen csak egy pillanatra hagyta abba, amikor a nyitott ablakon keresztül érkező hatalmas szellő elfújta megannyi lapját, mindet másfelé. Az egyiket pont az arcomba, amitől olyan szinten megijedtem, hogy halkan felnyikkantam. Kapkodva a kezeimmel gyorsan elkaptam a szemem elől, mire a lány megszólított. 
- Bicsi-bocsánat, felvennigélnéd azokat nekem, mielőtt odébb viszigéli őket a szellőcske, mert nem sziri-szeretgélném, ha elveszigélnének, mivelhogy nigyi-nagyon finti-fontoskás jegyzetecskék > . < 
- Persze! - néztem el magam mellett, és az újonnan tanult shunpo-lépéssel az egyik kósza lap mellett teremtem. Mit ne mondjak ez már tényleg az erőm legeslegvége volt, így az elhatározásaim, miszerint este én még gyakorolni fogom száznyolcvan fokos fordulattal a diákszálló fürdőjére változtak. Közben, hogy morfondíroztam egy pár lépésnyire a sarokban még feltűnt egy lap, ami nagyon valószínű, hogy ebből a kupacból kerülhetett ki, így aztán már most sokkal lassabban, de oda totyogtam, és nagy nehezen lehajolva érte felkaptam. Már három lap volt nálam 8) Közben a kislány a többi ötletem sincs mennyit már régen összeszedegette, és rendbe kezdte szedni őket, miközben felém haladt.
- Köszi-möszi a segítséget, a nevecském Yoriko, és ezek a papírkák egy kutatásocskához leszigélnek majd nigyi-nagyon fontoskásak, szóval-móval nigyi-nagyon sok időcskét spórolgáltál nekem azzal-mazzal, hogy összeszedigélted az ide esigélteket ^ w ^
Még csak most tűnt fel, hogy milyen nyakatekert mondat, és szószerkezeteket használ a magát Yoriko néven bemutató kislány.   
- Ugyan, nincsen mit egyáltalán! - Egész végig ahogy hozzám beszél, olyan ártatlan, és őszinte mosollyal teszi, hogy valami csoda folytán nem vagyok képes én magam nem mosolyogni, nem mintha nem lenne kedvem hozzá! :o Visszaadtam neki a papírokat, majd a hasonló incidenseket elkerülendő becsuktam az ablakokat. Nem mondtam ki hangosan, de azért azonnal megvolt a véleményem a felelőtlen takarító nénikről. El is felejtettem, nekem is illendő lenne bemutatkoznom! Teljesen bele is pirtyant az arcom a felismerésbe.
-Hupsz! Engem Kyokonak hívnak. - Mondtam alig érthetően, halkan, szinte egyszerre azzal ahogy ő elkezdte mondani azt a hosszú mondatot, aminek a végére már csak úgy voltam képes felfogni, mit szeretne tőlem, hogy a szavaknak egyedül a szőtövét, vagy a magját vettem figyelembe.
- Mondigáld csak, lenne kedved segítgélni nekem pici-micit többet is? Nem túl bonyolultkás, csak piri-pár kérdésecske, kezdigélve azzal, hogy mióta tanulgálsz itt, mennyi időskés vagy, az Emberek Világában születgéltél-e vagy Soul Society-ben, és hasonlócskák, és még csak az sem biji-bajocska, ha nem látigálsz még bele az itteni működésecskékben, nekünk minden adatocska hasznoskás, és ez számodra nem járigál semmilyenke elköteleződésecskével sem, színtisztácskán szakmai és tidi-tudományoskás kíváncsiságocskáról van szó ^ v ^ Nos, benne vagyigálsz? Tudigálom, hogy ez így hirtelenkésen sokacskának tűnigél, de nem maradgálsz le óráról, vagy ha igen, tudigálom neked hivataloskásan igazolni, és a pótolgatást is meg tudigálom neked oldigálni, ha van még órácskád, bár ilyenkor az már nem nagyon szokigált lenni, csak nagyon kevéske, de ha nem szeretnéd, az sem muszájkás, csak gondolgáltam, hasznoskás lennigélne, ha diákocska észrevételeicskéit is beemelgélném a kutatásocskáimba, mert mióta én ide járigáltam siki-sok mindenke változgálhatott már... * w *”
-Legyen úgy, viszont cserébe nagyon érdekelne, hogy mit szeretnél és hogyan módosítani majd. - Húzok az arcomra egy picit kajánul sikeredő, de őszinte vigyort. - Segítek neked, amennyiben tudok :D Igaz, ma volt még úgymond az első napom az Akadémián, de azon az alapon, hogy a szűz szemnek több minden feltűnik talán a segítségedre tudok majd lenni. - Ezt félig annak szánom, hogy magamat is meggyőzzem róla, hogy igenis akárkinek lehetek hasznos, akinek szüksége van rám! - Amúgy Miwa Kyoko vagyok, 14 éves. Az emberek világában születtem, és egy bő hónapja haltam meg. Mennyire sok kérdésed akad még? Csak mert lehet jobban járunk, ha becsüccsenünk egy üres termecskébe! - Érzem, ahogy a nyelvezet amit használ fertőz tudat alatt, tudatosan pedig annak tudom be az egészet, hogy szellemi szintre hozással próbálkozom. Közben rámutattam az egyik teremajtóra, ami ugyan csukva volt, de fogadni mertem volna, hogy erőlködés nélkül kinyílik majd. És milyen igazam is volt! Félrehúztam a tolóajtót, és előre engedtem Yorikot, és akkor kezdte el szúrni az oldalamat a felismerés, amikor elhaladt mellettem. Shinigami és fehér haori! Az első órán mintha lett volna róla szó, nade milyen kontextusban? Milyenben?! Ka...! Valami ka- kezdetű volt. Oh istenem csak olyankor nem emlékszem valamire, amikor szükségem lenne rá! Felnézek Yorikora, aki éppen nekem háttal letelepedett, és akkor mint egy fájdalom, olyan gyorsan ismerem fel a 12-es jellel egyidőben, hogy kivel is van dolgom.
- Te vagy... te vagy a 12. osztag kapitánya!? - Tudom nagyon jól, hogy nem illik mutogatni, de jelen pillanatban annál is bugyutábbnak érzem magam, minthogy ez cseppet is aggasszon. Mellesleg kérdésként és kijelentésként is sikeredett a meglepődésem. Odarohantam az asztalhoz, ami éppen mellette volt és felé hajoltam. - Úristen, akkor te rettenet erős vagy, igaz? Meg még az... de 12. osztag! Akkor meg valami hihetetlenül okosnak és kreatívnak is kell lenned!!!  HÁHH visszajött a szerencsém. Lesznek kérdéseim, de előbb intézzük el azt, amiért Yoriko taichou jött! Az mindennél fontosabb! Tehát? Milyen fejlesztgetésekről volna szó? - Láthatja a vigyoromon, hogy feltüzelt a szituáció. nem minden nap van esély attól tanulni, aki a legokosabbak dobogóin áll. Közben mintha újratöltődött volna minden, a mai nap során felhasznált energiám. Felkaptam egy széket, és gyors mozdulatokkal magam alá fordítottam az ülését, úgy hogy a háttámlájára tudjak támaszkodni a karommal.

78
Akadémiai tanulók / Miwa Kyoko
« Dátum: 2015. Jún. 15, 20:27:05 »
Miwa Kyoko
Név: Miwa Kyoko 美鏡
Nem:
Kaszt: Akadémiai tanuló | Shinigami tanonc *w*
Születési ideje: 2000.12.08. 
Kor: 
~ 14 emberként
~ nagyjából egy hónap lélekként

Kinézet: 
Kyoko 155 centiméterével nem mondható magasnak a kortársai között. Alkata karcsú, sokan viszont egyenesen deszkának tartanák, ha a feneke és combjai nem lennének majdhogy oda nem illően formásak. Bőre hamvas, szinte már fehér, íriszei vöröses árnyalatúak. Ritkán szüksége van arra, hogy szemüveget vegyen fel, ugyanis gyengébb fényviszony mellett íráshoz, olvasáshoz, tanuláshoz elengedhetetlen, ez persze semmikor máskor nem hátráltatja. Kyoko nagyon büszke a hosszú, körülbelül köldökig érő hajára, ami méz- és eperszőke árnyalatok között mozog napszaktól függően. Nagyon sűrűn hordja kiengedve, de amikor nem kell sietni sehova, akár órákat is babrál vele, ilyenkor általában fonatokba rendezi, vagy copfokba (max. 2!), vagy pedig valamelyik oldalt kontyba köti és a maradék haját az ellenkező irányba feltűzögeti. 
Az egyenruhái mellett mindig van rajta egy hosszú sál, vagy kendő, ezek pedig mikor milyen színűek.


Személyiség:
Kyoko tipikusan az az ember, aki nem ismeri a saját természetét, le is tagadja. Ez abban nyilvánul meg, hogy ha kérdezik, ő váltig állítja, hogy csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott, komoly, türelmes, tisztelettudó és tiszteletben tart másokat, rendszerető, illetve hogy nem képes rendesen barátkozni. És persze, hogy nem fog eltévedni... Ezek közül egyik sem igaz teljes mértékben annyira, hogy mint tulajdonság kiemelhető legyen. 
 
Kyoko szeleburdi, képes bármit elveszíteni és rendszerint magát is el tudja hagyni. Kupis, és sosem talál semmit, amire éppen szüksége van, de mindig megleli, amikor felesleges. Éppen ezért pontatlan is. A határidők és az időpontok észben tartása is nehezére esik, pusztán azért, mert nem érdekli eléggé ahhoz, hogy emlékezzen rájuk, ennek ellenére nem buta! Sűrűn ki is jelenti, hogy nem az, és ez a ritka alkalmak egyike, ha igazat mond. 
Az esetek nagyobb részében inkább nevezhető hangosnak, a többi alkalom pedig az, amikor nem szólal meg, vagy mert gondolkozik, vagy mert nem figyel|más köti le a figyelmét. Nagyon könnyen terelhető a figyelme! A koncentrációhoz nagy erőfeszítéseket kell tennie. Azt leszámítva, amikor valamilyen célt tűz ki maga elé, ilyen aspektusban céltudatos, törekvő.
Az egyetlen, amit reálisan lát magával kapcsolatban az az, hogy nem a legerősebb, viszont tanulni gyorsan, precízen tud, amennyiben érdeke fűződik hozzá. Tudásszomja van, ezt viszont előszeretettel titkolja. Abból az elgondolásból kifolyólag, hogy az okos emberekkel szemben több az elvárás. 
Jótékonyságból nem szorgalmas, és nem válaszol olyan kérdésekre, amik a másik szellemi fejlődését szolgálják, viszont könnyen motiválható, lekenyerezhető. (gyümölcsök nagyja, nutella, átvállalt házimunka)
Egyik mottója: "Semmi sincs ingyen!", ezt persze sajátosan értelmezi: "Ha tőlem szeretnél valamit, akkor azért tenned/adnod kell valamit!" a fordítottja nem mindig igaz.
Türelmetlen, izgága, cseppet hiperaktív és gyerekes(esetek 95%). Komolyan ritkán vesz bármit, és a viselkedése ekkor se árulja el. Nem skizofrén, azonban szeret megbeszélni magával dolgokat, avagy tárgyakkal megbeszélni ezt azt. 



Szeret:
+Ajándékokat, ingyen dolgokat, amikért senki nem vár cserébe semmit
+Nutellát, csoki fondüt
+Görögdinnyét, cseresznyét, sárgabarackot, nektarint.
+Színeket, színorgiát, őrizetlenül hagyott festékeket
+Alvást, fürdést(folyó-, álló-, hideg-, meleg-, szappanos-, onsen vízben, kádban, zuhany és vízesés alatt egyaránt) 
+Tejet, kávét sok tejjel és cukorral
Nem szeret:
-Keserű, savanyú ételeket, italokat, bármilyen húst
-hazug embereket(úgyis rájön, minek hazudni?), vagy azokat, akik visszatartják tőle az információkat
-ha ki akarják használni
-fél a kutyáktól
-kíváncsi halakat
-perverz férfiakat

 
Unmei no shika- Sors szarvasa
Kyoko egyelőre nem ismeri a Zanpakutou nevét, shikaiát, parancsait és képességeit
A zanpakutou lelke:  Bakku
(jelentése: szarvasbika)
183 cm magas, karcsú férfi, halántéka fölül két, hatalmas szarvasbika agancs indul ki. Hosszú, mellkasig érő, vörös haja van, ami enyhén hullámos. A szeme élénk kék.
Hosszú, vékony anyagú, fekete szövetkabátot visel általában, szűkszabású szürke vászonnadrággal és fekete öltönycipővel.
Nyugodt természetű, szemlélő típus. Nem túl bőbeszédű. Szereti fürkészni az emberek arcán az érzelmeket. Kedves, figyelmes. 
Ha a szituáció megkívánja, akkor határozott. Folyamatosan mérlegeli egy döntés milyenségét. A pro és contrák túlsúlya alapján meghatározza az optimális döntést, ezeket nagyon ritkán mondja ki hangosan. Nem lát a jövőbe, de egész pontos elképzelése van arról, hogy egy cselekedet, milyen következményekkel járhat. 

Gondolkodásmódja: 
-Ha egyszer letértél egy útról, már nem mehetsz vissza rá, éppen ezért feleslegesen aggódsz rajta.
-Mi írjuk a sorsunkat a döntéseinkkel.

Típus: Víz
Shikai parancs: "Dete koi!" - Emelkedj fel! 
A katana pengéje megrövidül (wakizashi lesz), majd alkar hosszúságban megállapodik, a penge mélybarna színű lesz és inkább hasonlít fa-szerű anyaghoz, mint pengéhez (még mindig penge tulajdonságaival rendelkezik!)A méretváltozással egyidőben a katana végén megjelenik egy hosszú kék szalagon egy sötétbarna alapon fehér pöttyös dobókocka, ami a sorsot szimbolizálja. Kyokonak az a véleménye, hogy szarvas agancsból készülhetett.
Kimero!" ~ Dönts! - Felvilágít a dobókockán a 1-es szám oldala.
1 ponttól: Legalább 1 négyzetméter felület kell ahhoz, hogy a használatkor jelentős ereje legyen, egyéb esetben vizipisztolyként funkcionál csak. A technika annyiból áll, hogy ahol a  a kissaki utoljára érintkezett, ott egy 1 méter átmérőjű, 5 méter hosszú vízoszlop indul ki a felületből. Ez a vízoszlop egyetlen egyszer képes irányt változtatni, amit a wakizashival és reiatsu koncentrációval lehet meghatározni. Az irányváltoztatást követően egyre kisebb lendülettel mozog, mígnem irányítás nélkül vízcseppekre hullik. 
Amikor a következő 1méter átmérőjű oszlop elindul, a másikon megszűnik mindenféle kontroll, csak egy van irányítva. Kisebb méretben: fele akkora átmérőnél kettő, negyed akkoránál négy felett van irányítás és így tovább. Ezek nem erősek egyáltalán. 
A támadás előnye: Nem lehet előre látni, hogy hol érintette a kissaki utoljára a felületet. A felületről nem törvényszerű, hogy csak derékszögben indulhat ki 
Hátránya: Mindenféleképp kell egy felület a használathoz. Maximum négy oszlopot indíthat sűrűn egymás után, ezután a következőt csak két perc elteltével, majd úgyszintén. Nagy oszlopból csupán 10 idézhető le egy nap.

6pont : Megnő a sebessége az oszlopoknak nagyjából másfélszeresre. Másfél percre csökken a töltési idő. 
12pont: Gyors egymásutánban 5 oszlop indítható maximum. További 20%-al nő a sebesség. 1 perc a töltési idő.
18pont: Innentől kezdve nem egyszer, hanem kétszer tudja megváltoztatni az oszlop haladási irányát.
22pont: Egyszerre képessé válik két azonos méretű (akár egy méteres) oszlop irányítására is. Ezt követően minden páros indítása előtt el kell telnie 30 másodpercnek.
"Mawaro!" ~ Forgasd! - a dobókocka 2-es száma
3 ponttól elérhető: A wakizashi pengéjéből csorogni kezd a víz, ami a kissaki előtt ökölnagyságú gömbbe gyűlik, amely a saját középpontja körül kavarog meglehetősen nagy sebességgel. Ez a gömb úgyszintén irányíthatóvá válik, amint megtelt. Nem több mint öt percig tudja egyben tartani Kyoko a gömböt, aminek eleinte a formája még nem stabil, egyenletes. 
A későbbiek során, ahogy fejlődik Kyoko, úgy fog a gömb irányíthatóbbá válni, és kiegyensúlyozottabbá. Kyoko fogja tudni irányítani, hogy a gömb táguljon vagy sűrűsödjön. Illetve azon kívül hogy jó támadó és hárító technikaként funkciónál majd, Kyoko képes lesz a gömböt úgy kitágítani, hogy az a teljes testét pajzsként védelmezze pár másodperc erejéig. Hatalmas koncentrációt fog igényelni a technika ezen formája, éppen ezért Kyokonak nehezére fog esni megtanulni. Egy nap háromszor idézhető.

6 ponttól: A forma stabil, méretváltoztatásra képtelen még, és az irányítás is döcögős, lassú.
10ponttól: Maximális átmérő: 30 centiméter, a minimális átmérő pedig 5 centi. Minél kisebb annál gyorsabb a középpont körüli forgás. Kyoko elsajátítja a mozgatás feletti teljes irányítást. Egy bizonyos sebességnél nem tud gyorsabban mozdulni a gömb! még mindig 5 percig tudja egyben tartani a gömböt.
17ponttól: A sebesség megduplázódik, míg az idő, amíg egyben tudja tartani az megtriplázódik, tehát 15 perc.
24 ponttól: 30 percre kitolódik az idő. Napi szinten maximum ötször idézhető le. Kyoko képes lesz a saját méretére felnagyítani a gömböt, mindezt 10 másodperc erejéig, ezzel pedig el is használ egy idézési alkalmat.

~ Előtörténet ~

14 évvel korábban, tél 
-Gratulálunk a kislányához! - Hallotta a csecsemő az első szavakat miután felzokogott. Családok számára a lehető legörömtelibb pillanat ez, amikor az énből és a teből, lesz egy ő, és ezzel mi összekötődünk végérvényesen. Néhány percig tartott csak a találkozó az anyuval és az apuval is, miután a nővérek sietve elvitték a csecsemőt azoknak a gondozójába. Tüzetesen átvizsgáltak mindent, tetőtől talpig átnézték a csöppséget, és az első rossz hír körvonalazódott. A kicsi vörös írisszel született, ami annak ellenére, hogy ritka, még annál is ritkábban, de önmagában hordozza annak a lehetőségét, hogy a színeket máshogy fogja érzékelni. 
-Ez legyen a legkisebb baj! - Hangzott rá a család válasza, hisz akkor is szeretni fogják a gyerkőcöt, ha az ilyen minimális fogyatékossággal bír. Ez nagyon minimálisan befolyásolná majd az ő életét, feltételezték. Sajnos hamarosan beigazolódott a félelmük, elvégre Kyoko képtelen a színek érzékelésére.

11 évvel korábban, egészen a két éves történésekig
Kyoko, a vörös szemű kicsi lány nap, mint nap járt az óvoda nevű emberi intézménybe, ahol több gyermekkel együtt két anyukája korú hölgy vigyázott rá. A gyermekek ártatlansága egyben a kegyetlenségük is volt. A vörös szem nem volt megszokott egyáltalán, ezért kiközösítették és féltek tőle. Emellett Kyoko megtapasztalta már az első napokon a fogyatékosságának hátrányait is, ugyanis lévén képtelen volt a színeket megkülönböztetni egymástól, így az ovónők is kérdőre vonták a szülőket a túlontúl absztraktra, és sötétre sikeredett festményecskék után. Ezután közel négy évesen, Kyoko a könyvek felé fordult, hiszen a papírlapon sorakozó fekete betűk nem csapták őt be. Feketék voltak és nem színesek. A legsötétebb tónus, amit látni  volt képes. A gyermekben elindult egy olyan folyamat, ami egész életén végigkíséri majd.

Majd öt évesen annyival érettebb volt a korosztálybelijeinél, hogy a helyi oktatásért felelős ügyintéző ellátogatott Kyokoék családjába, felajánlani neki a korai beiskolázás lehetőségét, persze a szülők akármennyire is örültek annak, hogy intelligens a gyermekük, azt vallották, hogy a gyerek addig legyen gyerek, amíg megteheti. Így Kyokonak továbbra is el kellett viselnie a régi közeget, mindeközben pedig könyvet könyvre halmozott. Van, hogy reggelire, ebédre, délutáni alvásra, és vacsorára jött csak elő az óvoda privátkönyvtárából, ami az ovisoknak, az óvónéniknek és neki is tökéletesen megfelelő volt. Már tudott írni és olvasni, és a számolás se esett nehezére, ezért otthon próbálgatott még és még több információhoz jutni az internet segítségével. Több témában is kielégítő mennyiségű dokumentumot olvasott el, és így amikor végre beíratták az általános iskolába, azonnal éltanulói körökben mozoghatott volna. Feltéve, ha maguk a tanárai se féltek volna tőle, vagy kezelték volna úgy, mint egy fogyatékos diákot. A hat év alatt három általános iskolában próbált meg helyt állni, és a többségük úgy végződött, hogy nem volt hajlandó fel se venni az egyenruhát, vagy hogy hikikomoriként kezdett el viselkedni. A legutolsó egy évét úgy töltötte mégis az iskolapadban, hogy beiratkozáskor már színes kontaktlencsével az íriszein indult a tanáriba, és még aznap ugyanúgy érkezett az osztályába bemutatkozni. Ennek ellenére saját maga korlátozta le az osztálytársakkal való interakciót, éppen azért, mert nem szerette volna, ha véletlen kiderül, hogy nem látja a színeket, vagy pedig, hogy vörös színű a szeme. Félt a kiközösítéstől, mert már sokszor volt benne része. Meg egyébként is, az elmúlt hat év során olyan szintre fejlesztette a tudásszomját, hogy amikor csak egy csepp szabadideje is maradt, társalgás, és barátkozás helyett elővett egy könyvet, hogy éppen az adott témáról mindig, még és még többet tudjon meg. A szokás megmaradt, és a téma lassan ugyan, de mindig változott.
Újonnan nagyon beleásta magát a 19. századi, európai építészeti csodák témakörébe. A hatalmas, tömör, stabil épületek csodálattal töltötték el Kyokot, ezért minél többet akart tudni azokról, akik építették, és ahogyan.
Egy hasonló délutánon, amikor a szülei a nappaliban éppen arról társalogtak a családi barátokkal, hogy hova kéne menni nyaralni, az akkor már 12 éves Kyoko a nappali televíziójára kapcsolta a számítógépet, és azon behozott nekik néhány képet a madridi kristálypalotáról, majd ő maga is kisétált a nappaliba.
-Mit szólnátok, ha ide egyszer elmennénk? - Eddig sosem próbált beleszólni abba, hogy mit nézzenek meg külföldön, vagy belföldön akármelyik nyaralásuk során. A szülei már-már eldöntötték, hogy Kyoko nem érdeklődik a külvilág iránt, amit ezzel meg is cáfolt.
- Nézd anya! Itt azt írják, hogy szivárványszínben pompázik az üveg a naplemente fényében. Kíváncsi vagyok milyen egy szivárvány! - Ugyan Kyoko nem értette, hogy az édesanyja miért sír és mosolyog egyszerre, a lényeg megtörtént: beleegyeztek, hogy az egyik nyár folyamán Madridba utaznak majd.

Nyár, Madridi nyaralás (2 évvel később, Kyoko 14 éves)
Madrid gyönyörűséges volt, azt leszámítva, hogy Kyokonak ez a város is ugyanolyan szürke volt, mint a többi. Nem érzékelte a világból azt a megannyi színt és életet, és ezért nem úgy tudta értékelni azt. Őt az illatok, hangok, új felületek tapintása, és az új formák megcsodálása kötötte le olyan szinten, hogy a szüleitől nagyon hamar elkeveredett. Madrid utcái ismeretlenek voltak, és még ha a telefonján talált is volna térképet, akkor is esélytelen lett volna, hogy azon behatárolhassa szüleinek a helyzetét. Ennyi erővel akár ki is élvezhette, és meg is látogathatja az úticélját, a Kristály palotát. Megannyi egybemosódó utcán haladt végig, míg végre késő délután az első turista táblát megpillanthatta, amire kiírták hogy a Palacio de Cristal még további 700 méterre van, ha balra elfordul. Úgy is tett Kyoko, mire nagyjából két méret magas kovácsolt vas kerítésekkel körülvéve egy parkosított részt vett észre, a Retiro Parkot.
- Azigen! - pislákolt nagyokat, de ekkor feltűnt hogy a befelé vezető úton a kapu láncokkal le volt zárva. - Ha már eljöttem eddig... - Meghozta a döntést, miszerint be fog jutni, akármilyen úton módon is. Nem is kellett sokáig töprengenie rajta, mert a parkot övező zöld, zsenge füves területen ültetett fasor állt közvetlenül a kerítés mentén. Kyoko elvigyorodott. Ritkán érezte magát ennyire határozottnak és céltudatosnak életének utolsó éve alatt. Mintha valami vezetné, hogy márpedig ez a célod és kész. Talán itt változik majd valami... 
Gyorsan körülnézett. Amióta Madridba ért, nem volt ekkora csend körülötte. Meg is lepte kicsit, de inkább hálát adott, hogy a közterületsértését senki sem látja. Felkapaszkodott az egyik fa legalsó ágára, majd felhúzta magát, és így tovább míg a harmadik ágra nem ért, ami éppen annyira volt vastag, hogy még elbírja. Már a kerítés felé lógott az ág, de végig sétálni nem tudott volna rajta anélkül, hogy az le ne szakadjon, így gyors léptekkel előre szökkent, hogy a kerítésen belül egy bokorban érjen földet.
- EHH~!! - sóhajtott nagyot, miközben kikászálódott a kisebb gallyak közül, amik közül egynéhány szépen felkarcolta a bőrét. Nem is foglalkozva velük tovább sétált, míg a park közepére vezető macskaköves utak egyikére nem lelt. Ahogy haladt egyre beljebb, hamarosan megtekintette a fémszerkezetű monstrumot, magát a Palotát, és lélegzet visszafolytva vette sietősre a lépteit. Meg sem fordult a fejében, hogy a parkon belül járőrözhetnek biztonsági őrök, és ez nagyon nagy hibának bizonyult.
-Hé! Te ott! - Üvöltött rá az egyik őr a háta mögül, mire Kyoko anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetett volna rá, megiramodott az épület felé, nyomában a fickóval. Hirtelen egy érces üvöltés zengte be a parkot és környékét, és befodrozta a Palota előtti tó vizének tükrét. Kyoko nem tudta merről jött a hang, leginkább úgy érezte, mindenhol ott van a tulajdonosa, és mégsem volt sehol sem. Közben fel sem tűnt neki, hogy abbahagyta a futást és utolérte az őr. Ő nem hallotta volna? Pislogott a férfi arcába Kyoko értetlenül, majd megütötte a fülét egy hangos levegővétel, majd kifújás... Közel volt az üvöltés gazdája...- belégzés - Zsigeri rettegés fogta el Kyokot. - kilégzés... - Majdnem karnyújtásnyira lehetett a lény, mert a lélegzete felborzolta az összes szőrszálat Kyoko testén, az őr pedig még mindig csak mondta a magáét, hogy Kyokonak milyen jogai vannak, hogy mekkora hibát követett el azzal, hogy bemerészkedett záróra után. 
-Maga nem fél? - nem volt a leghatékonyabb a kérdés abban a szituációban. Az őr azt hitte, hogy Kyoko meg akarja fenyegetni, természetesen mivel a kérdés okát nem tudta értelmezni, így magát a kérdést sem. - Bácsi, maga nem hallja a szörny légzését? - Az őr megállt a beszédben és mintha akkor kezdte volna hallani a halk szuszogást, kővé dermedt. Fejét lassan fordította a másik irányba, de éppen csak elfogta a rémület, vállát és jobb karját leszakította a lény egyetlen harapással. 
Kyoko pupillái összeszőkültek, szeme pedig tágra nyílt, ahogy a szörny alakot öltött a férfi mellett. Hatalmas csontmaszk ült az arcán, de nem egyszerű koponya formája volt, hanem az emberi koponya akár tízszerese is. Szemgödreinél éles rések ültek, benne egy-egy sárga fényforrás -a lény szeme-, rögzült az áldozatán, közvetlen abban a pillanatban, hogy belemart az őr vállába, és minden nagyobb erőfeszítés nélkül tépte ki azt a helyéről. Az őr felüvöltött kínjában, és a földre roskadt a válla helyét szorongatva, de a vérzés nagyon erős volt és pillanatokon belül, egyre kevésbé volt eszméleténél. Amikor teljesen a földre rogyott a teste megjelent mellette egy halványan kirajzolódó alak. Ugyanaz az őr aki a földön feküdt. Az alak mellkasából egy lánc vezetett a test felé, ami egyre gyengébbnek tűnt, majd a test felőli szemcsék szétporladtak. Kyoko nem tudta honnan érzi, de azt érezte hogy a férfi éppen abban a pillanatban veszítette el az életét. Még mielőtt a lélek magához térhetett volna az értetlenségből a szörny a karmai közé ragadta és egészen a derekáig egy falatban bekapta. 
-MI A F...?! - lépett pár lépést hátra Kyoko, de remegő lábai összecsuklottak alatta. Érezte hogy a félelem egyre inkább eluralkodik rajta és lassan eszméletét veszíti a sokktól.
Egyre homályosabban látta az eseményeket amikor egy fekete ruhás alak jelent meg mellette, hogy arrébb lökje valamivel, amikor a szörny már feléje suhintott volna pengeéles, hosszúra nyúlt ujjaival.   
-~ ...Elsőszámú Hadou: Shou! - A földön térdelő nő ezzel a pár szóval nagyjából húsz méterrel arrébb taszította a szörnyet, majd Kyoko felé fordult. - Minden rendben?! - kérdezte aggodalmasan, miközben Kyokonak feltűnt, hogy alatta fekszik valaki. A saját testét vélte felismerni, majd feltűnt neki, hogy mindent olyan élesen és furcsán színesen lát.
-MI? Hát ez meg? Mégis hogyan? - Kapkodta a fejét minden felé, a színkavalkád utat tört pupillája felé a késő délutáni fényben, ő maga pedig elégedett vigyorral nézett körbe.
-Bocsáss meg! Csak elvesztetted az eszméletedet. Ne aggódj, elintézem a lidércet hamar! 
-NEM! Ne kérj bocsánatot! Végre látom a színeket!!! - Mosolygott rá Kyoko. - Csodálatos! Te is gyönyörű vagy! - A nő elpirult, elvégre Kyoko volt az első lélek, aki nem félt tőle, sőt bókkal indított. 
Hirtelen a lidérc felvonyított és még két hozzá hasonló jött elő a közelből, mindkettő morrgott és lassan vonszolták közelebb magukat. 
-Ez nem lesz így jó.. - Motyogott a nő maga elé, Kyoko pedig értette, hogy mit ért ezalatt. Biztos nehéz lenne úgy megküzdenie mindhárommal egyszerre, hogy közben neki ne essen semmi baja. 
-Menjél csak, én elbújok! - Szólt oda neki, miközben elindult egy fa mögé. 
-Nem, nem tehetem. A testedre is vigyázni kell! - Rázta meg a fejét, mire felkapta a testet és a Kyoko által kinézett fához vitte azt. - Szólj, ha baj van! - Eltűnt, mintha odateleportált volna a lidérc mellé, valamit mormolt majd a tenyerét előre nyújtotta, hogy a lény maszkját megérinthesse. - SHAKKAHOU! - Üvöltötte és vörös robbanás darabjaira szakította a lidérc maszkját. 
Kyoko kíváncsian kukucskált a fa mögül, fel sem tűnt neki a háta mögé leselkedő ember nagyságú makialakú lidérc. Farkát Kyoko eszméletlen testére tekerte, majd gyorsan visítozva a nagyméretű lidércekhez cipelte. Ugyan az egyiket megölte a nő, de még kettő így is maradt. Kyoko megijedt, ahogy a lánca gyorsan fogyni kezdett majd őt is elkezdte rángatni közelebb a maki. Belekapaszkodott a fába, de a mellkasa, ahonnan a lánc elindult, nagyon kezdett fájni. 
-NE! - rémült meg a nő, mikor Kyoko már nem bírta tovább szorongatni a fát. Elesett és közelebb gurult, egészen a nagy lidérc alá, akinek akkora már a kezében volt Kyoko teste, a másikra pedig feltekerte a láncát. Nem kellett sokáig gondolkoznia Kyokonak sem, hogy rájöjjön lassan kénytelen lesz meghalni, mert nem sok menekvési útvonal létezett. Ekkor a nő megjelent mellette, és katanájával elvágta a láncot. - Sajnálom! - Ezt követően olyan gyorsan mozdult a nő teste, hogy egyik pillanatban még a lidérc alatt voltak, a másikban pedig a Kristály palota legtetején. - Nem lett volna szabad, hogy ennyire belekeverdj. Bocsáss meg nekem! - Könnyek csordultak végig a nő arcán, és Kyoko nem értette mi oka lehet erre. 
-Semmi baj! - nyúlt az arcához Kyoko, hogy letörölje róla a könnyeket. - Nem te tehetsz erről. És egyébként is ez életem legszebb napja! Amúgy... most mi lesz velem? 
-A tested halott, azért már nem tehetünk semmit. De azzal, hogy elvágtam a láncodat, esélyt adtam neked arra, hogy lélekként még tovább létezz. Ha megengeded nekem nem szeretném, hogy egészen a csata végig várjunk ezzel. A nevem Meika és shinigami vagyok. Muszáj lesz elvégeznem a lélektemetést most. Ígérem, nem lesz semmi baj ezután! Becsület szavamra!
-Hiszek neked, Meika. - A nőt meglepte Kyoko határozottsága. A szemében erős akaratot pillantott meg. Katanája markolatának a végét a lány homloka felé emelte. - A nevem Kyoko. - Mondta a kislány és lehunyva a szemét sürgette a lélektemetést. Teljesen nyugodtan viselte. 
-Remélem viszont látlak még. - Suttogta a halállepkének Meika, majd a lidércek felé fordult. Látta Kyoko testét szürreális szögben kifordulva a földön heverni, a bűntudat pedig akkora haragra gerjesztette, hogy majdhogy fejvesztve vetette magát közéjük. Időközben a maki és a két nagy helyett, már lassan egy tucat vette körbe. Öngyilkos tett volt ez tőle, nem tudott egyszerre ennyit legyőzni...
 
Közben, egy másik helyszínen megérkezett a halállepke egy szobába, ahol csak egy futon volt, és a takarók alatt megjelent Kyoko lelke halvány derengéssel kísérve. Békésen szendergett tovább, fel sem riadt arra, hogy a szobába egy vele hasonló korú kislány lépkedett be. 
-Isten hozott! - mosolyodott el, majd kifordult a szobából, amelyiknek egyik oldala a kert felé nyitott volt. 
 
Három nap múlva, reggel
-MICSODA?! - csörtetett ki nagy lendülettel a szobából Kyoko, látszott, lévén, hogy friss lélek volt, és az ő generációja már nem veszi annyira komolyan a tradíciókat, ugyanis a yukatája rosszul volt megkötve, meg ferde is volt, tehát egyszóval káosz. Berontott az első szobába, amit talált, de fordult is vissza rögtön.
-ELNÉZÉST, TÉVES! - a gyerekek körében teázó idős hölgy csak pislogott utána, újból szürcsölt a teájából majd szépen, kényelmesen, kelletlenül felállt, és elindult Kyoko után. Akkor érte utól, amikor a tizenötödik szobába lesett be.
-Gyermekem nem lehetne kicsit halkabban? Felvered a holtakat.
-Bocsánat, csak tudja keresem azt, aki átküldött még tegnap. Meikát! Nem látta?
-Annak már három napja, hogy megérkeztél, és azóta csak aludtál. Meikáról pedig semmi hír, ne aggódj, biztos nincs baja.
-Basszus kulcs! - kezdett kétségbeesni Kyoko és az ajtófélfának dőlt.
-A macska rúgja meg! Az én házamban nem beszélhet csúnyán a kishölgy. Türtőztesse magát, és akkor maradhat talán. Nem elég, hogy Meika még egy gyermeket a nyakamra küldött, a maga természete még ráadásul elviselhetetlen is. - A hölgy rendesen kiakadt Kyoko illetlen megnyilvánulására. - Nem vagyunk mi árvaház, hogy minden jött mentet befogadjunk! De főleg nem iskola, hogy magukba neveljünk egy kis modort!
-Engem nem fontos befogadni! Csak igazítson útba és elboldogulok.
-Mégis merre mennél, te, aki éppen csak megérkezett?
-Hát, oda ahol Meikát tanították! Mert ugye tanították? Ugye nem shinigaminak született? Ejnye ebbe még bele se gondoltam, annyira egyértelműnek tűnt - Kyoko szépen eltársalgott magával miközben a néni elindult a teraszon, és csak akkor tűnt fel neki, amikor már az egyik szobába készült belépkedni. 
-Ez Meika egyenruhája volt még a Shin'o Akadémián - mutatott a falon felakasztott többrétegű ruhára. - Talán akkora lehetett még, mint te vagy. - Merengett el egy kicsit a néni- Idefigyelj! Nem bánom, legyél shinigami, ha nem hiányzik a nyugodt élet. Tudom én, fiatalon haltál meg, még ki se élted magad, de majd ha annyi idős leszel, mint én akkor eszedbe jut, amit most mondok neked. Shinigaminak lenni nem fenékig tejfel! Látod szegény Meikát is papírmunkára szántam volna, erre kirendelték az isten háta mögé, lelkeket temetni. Nem biztos, hogy épségben hazajöhet. Így is vállalod? 
-Hogyne! - Vigyorodott el Kyoko. - Kétség sincs felőle, hogy érdekesnek találtam, amit Meika csinált. Azonban cseppet sem tudok még a mikéntekről, és hogyanokról. 
-Semmi gond. Fogok neked magyarázni hamarosan. 
Így is tett Koizumi asszony. Mesélt kicsit a shinigamik szervezetének, a 13 osztagnak a történelméről, és kifejtette hogy miből és kikből is állnak ezek. Aztán elmagyarázta a lélekrészecskéket és azok fontosságát, és azt, hogy az ahol képzik a shinigamikat, ott legalább lélekenergiával rendelkezni kell. Mérni fogják majd, illetve az fő szempont, hogy minimálisan, tudatosan kontroll alá helyezd a sajátod. Aznap eddig jutottak el a felkészülésben, másnap viszont Kyoko már korán reggel ébren volt, csak azért, hogy amit a mai napra tervezett a néni, megcsinálja helyette, még mielőtt felkel. Hogy ennyivel is hamarabb kezdhessék a tanulást, mert Kyoko szinte izzott a vágytól, hogy minél többet tudjon meg.
-Amit én most megtanítok neked, azt ugyanúgy tanítani fogják az Akadémián. Majdnem feleslegesen magyarázom el, de mivel látom, hogy alig bírsz megülni a sejhajodon, így előnyt adok a kezedbe. Jól figyelj, mert egyszer magyarázom csak el! - Magyarázkodást követően Koizumi asszony maga elé emelte a kezét, egy rövid ideig koncentrált, majd  a tenyere felett halvány fénygömb kezdett megjelenni. Eleinte alig volt nagyobb, mint egy üveggolyó, aztán nagyon lassan ökölnagyságúra duzzadt.
-Ez szuper! - tapsolt nagyokat Kyoko. - Tehát. Vizualizálom és elhiszem, hogy megteszem. Mert képes vagyok rá. - Ismételte el halkan, lassan, miközben tenyerét az ölébe emelte. Kitárta az ujjait, lehunyta a szemét és elképzelte. Ugyanazt az apró gömböt, ami elsőnek megjelent Koizumi asszony kezében. 
-Hmm... - hallotta maga mellől Kyoko. - Egész gyorsan tanulsz. - Kinyitotta a szemét és rájött, hogy a tenyerében egy nagyon apró energia gömb lebeg. 
-Félsz tőle? - kérdezte a néni. 
-Kicsit. Nem ismerem a korlátaimat. Elszabadulhat?
-Nem. Ha elszakad tőled, eltűnik. - Megnyugtatóan hatott Kyokora a tudat, hogy galibát ezzel nem lehet okozni, de ettől még ugyanolyan görcsösen idézte meg a későbbiek során is az energiagömböt. 
A harmadik naptól fogva Koizumi számára is írt egy apró napirendet, ami igazából abból állt, hogy reggel és este egy-egy órát futnia kellett. Délutánra a lélekenergia gömb gyakorlása volt kitűzve, és két másik új pont is megjelent benne immáron: méghozzá a fabábún való gyakorlás pusztakézzel, és a fakarddal való edzés. Ezekben a korábbi gyors fejlődéssel ellentétben Kyoko egyáltalán nem jeleskedett. Olyannyira, hogy a teste tele volt kék és zöld foltokkal, és úgy tűnt, mintha az izomláza sose akart volna elmúlni. 
A napirend egy füzetbe volt felvezetve, ami harminc napot tartalmazott. Koizumi asszony azt ígérte neki, hogy ha a végére ér és mindent követ, ami le van írva benne, akkor kétségek nélkül be fog jutni első próbálkozásra az Akadémiára, akármit is kérjenek tőle. 
 
Eljött a jelentkezés előtti éjszaka, és Kyoko úgy érezte egyáltalán nem készült még fel erre, de azt is be kellett, hogy lássa, hogyha Koizumi asszony tudása igenis korlátozott ahhoz képest, amit az Akadémia nyújthat neki. 
Nyugtalan volt az éjjel, megannyi gondolat cikázott Kyoko agyában mire végre, nagyon későn ugyan, de el tudott aludni. Idejét nem tudta, mikor álmodott utoljára, de most ismételten sor került rá. Nagy kovácsolt vas ajtók előtt állt, mezítláb, egyetlen egy hosszú pólóban, amikhez hasonlót akkor viselt, mikor még gyermek volt. Vízcseppek visszhangzó hangjai ütötték meg a fülét, és a hang belülről jött. Kétség se fért hozzá, hogy neki be kell mennie. Leszorította a szemmagasságban pihenő kilincset, majd belépett. Arra lett figyelmes, hogy vízbe lép, s amikor lenézett a víztükrön apró foltokban színeket vélt felismerni. Két lépcsőfok vezette mélyebbre csupán, de csak ahhoz volt elég, hogy térdig gázoljon a vízben. Megindult előre, kíváncsian tapogatózva. Sötét volt, mégis tudta, hogy közeledik a fényforráshoz. Derengeni kezdett előtte az út, majd hirtelen színkavalkád ütötte fel a tekintetét. El kellett takarnia a szemeit, amíg hozzászokott a késő délutáni, erőteljes, de meleg fényviszonyokhoz, ami a helyiséget bevilágította. A több méter magas üveglapokon megannyi ponton tört meg a fény, így keltve prizma hatását és szórva szét milliónyi árnyalatot a térben. Szemkápráztató élmény volt. "Egy majdnem emlékkép" Gondolta Kyoko, elvégre ennek a szürkés, színtelen mását látta tizenkét évesen a képeken. Ide tartott még mielőtt meghalt. Beteljesedés érzése fogja el Kyokot, amit csak hosszú pillanatokkal később tört meg, mikor rájött, hogy nincs egyedül. Egy sötét, nyúlánk alak körvonalazódott az egyik fal mellett. Mondhatni emberi, de a hatalmas szarvas agancsok miatt ebben azonnal kételkedni kezdett Kyoko. Megrezzent az alak a tekintet érintésére, óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy félszeg pillantást vethessen a jövevényre.
-Olyan régóta vártalak... - hallatszott a szarvas irányából egy meleg, mély és férfias hang. - Kyoko. - Fejezte be. 
-Ki... kicsoda maga? - Ugyan bizonytalannak érezte magát Kyoko, de ahelyett hogy hátrébb lépegetett volna, ő inkább előre tett két, majd még egy lépést. Az alak eltűnt, majd a Kyokotól jobbra lévő oszlop mögül lépett ki. 
-Idővel rájössz majd. - Nem elégítette ki Kyokot a válasz.
-Mondd el!!! Most! Kérlek! - Határozottan megindult a férfi felé, de az ismét eltűnt. 
- - Érthetetlen mormogás volt csupán, amit Kyoko hallott. - Látod? Korai volt még a döntés. Még nem érted, amit mondok. Viszont érteni fogod hamarosan. - Ígéretként hangzott és ez elég volt Kyokonak. Érezte, hogy ez alkalommal a találkozójuk itt véget ért, de nem ez volt az utolsó.

Pillanatokkal később fehér yukatát adtak rá az asszony által gondozott gyerekek, akiket a hónap folyamán sikerült megismernie. Tsuki kötötte meg az obit éppen, amikor a néni belépett a szobába. 
-Gyerünk! Hess ki innen! - szólt rá mindenki másra, Kyoko pedig tudta, ő az egyetlen kivétel. 
-Büszke vagyok rád, rengeteget fejlődtél, és mindent pontosan úgy csináltál, ahogy én arra utasítottalak. Tudom, hogy ezt csak az erős motivációddal lehetett elérni! Engem ne is áltass te lusta dög! - húzta szélesre még mindig tökéletes vigyorát a néni. - Aztán az Akadémián se lustuljál el! És hallgass a lelkedre, az mindig segít, hogy jó döntést hozz! - Elővett egy bíborszínű, vastag, kötött sálat és a nyakába tekerte. - Na, eriggy innét! Meg ne lássalak, amíg nem fejezed be az Akadémiát!
 
A felvételi tényleg könnyen ment Kyoko számára, éppen úgy, ahogy Koizumi asszony megmondta. A lélekenergiáját és annak kontrollját kérték rajta számon, és bár tudott volna jobban teljesíteni is, nem akart szükségtelenül kitűnni a tömegből. Középmezőnyből indítani sokkal szerencsésebb volt számára, mintha reflektorfénybe kerül. Főleg, mert úgy érezte, az hogy a néni tanította őt, nem teljesen felelt meg a szabályoknak. A zanjutsuban még mindig nem jeleskedett kellőképpen, a pusztakezes harcban még úgy sem, ami persze a testalkatából, és méretéből adódik, de végre ott van, ahol lenni akar.
Egy lépéssel közelebb.
 

Oldalak: 1 ... 4 5 [6]