Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kimito Misa

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 8
31
Archivált küldetések / Re:Univerzális invertáció
« Dátum: 2016. Febr. 20, 07:37:21 »


Név: Kyoukan~hime (Tükör hercegnő)
Shikai parancs: Odorinuke! (Táncold el!)
Típus: Fény
Shikai kinézet: A legtöbb zanpakutouval ellentétben nem fegyver alakját veszi fel, hanem maga a zanpakutou szellem jelenik meg. Mivel Himemiko végtelenül lusta, a harcban sem szeret maga részt venni, de szinte bármi miatt képes arra, hogy előhívja kardszellemét.
Támadások:
Mikagura (A japán császári udvarban előadott táncok, melyet udvari zenekar kísért és kizárólag a császárnak és családjának adták elő)
A megidézett kardszellem apró lépéseket téve táncol, miközben talpa alól fényoszlopok jelennek meg (zanpakutaoura tett pontok számával megegyező számú). Az oszlopok halk zajjal zúgnak, mintha csak zenével kísérnék a táncot, azonban, ha valaki hozzá ér, akár harmadfokú égési sérüléseket is szerezhet. Az oszlopok zanpakutoura tett pontok kétszeresével egyenlő átmérőjű körben mozognak, kikerülni őket csak úgy lehet, ha valaki lemásolja Kyoukan~hime tánc mozdulatait.

Gigaku (Koreából származó, maszkban előadott tradicionális japán tánc, amit háromtagú zenekar kísér.)
Kyoukan~hime a táncot kecses, lassú kézmozdulatokkal kíséri, aminek hatására a kosz (bárkin is legyen) nagyobb fényvillanás kíséretében eltűnik. Minél nagyobb mennyiségű a kosz, annál nagyobb a villanás, és annál melegebb is, így előfordulhat, hogy megégeti az a másikat, vagy meggyújtja a ruháját. (Ez alól csak Himemiko képez kivételt.)


Jellem: Himemiko a végtelenségig hiú, szinte csak azzal törődik, hogy csodálják kinézetét. Nem erőlteti meg magát, ha nem muszáj, csak saját céljai eléréséért tesz meg bármit. Manipulatív, csábos pillogással, vagy éppen hatalmas krokodilkönnyekkel igyekszik rávenni másokat arra, amit ő maga nem akar megtenni. Szívesen fordít egymás ellen másokat, és nevető harmadikként nézi végig, ahogy egymásnak esnek. Mindig szórakoztatnia kell magát valamivel, viszont nem túl kitartó, ha úgy veszi észre, hogy a próbálkozásokból nem lesz semmi, inkább feladja.
Képtelen másokat elismerni, még az is sértően hat, ha éppen dicsér valakit. Ez alól csak a hízelgés a kivétel, ha éppen igyekszik elérni valaki bizalmát, vagy rábeszélni valamire. Sokat beszél, javarészt magáról, de szívesen hallgatja azt is, ha mások ajnározzák, ezzel szemben a panaszkodást nincs türelme meghallgatni.

Kinézet: 170 centiméter magas, lábai és kezei hosszúak, alakja kecses. Bőre porcelánfehér, selymes benyomást kelt, és valóban nagyon puha, valaki megérinti. (Bár ezt különösebben nem szereti.) Haja nagy hullámokban omlik vállára, csillogó hófehér árnyalatú, szinte pihének tetszik. Szemei rózsaszínek, kristályosan csillognak, vagy éppen metszően néznek, attól függően, milyen kedve van. Ujjai vékonyak, hosszúak, körmei apróak, kerekek, jól ápoltak, mint aki sose végzett kétkezi munkát. Hangja küllemével ellentétesen elég mély, inkább búgó, bársonyos, olyan hatása van, mintha az embert simogatná vele.

Vissza akar változni? Viccelsz velem?! Végre van külön bejáratú szolgám, pont ott van, ahová való! ^.^ *Misa csöndesen pityereg zanpakutouba zárva TwT*

32
Újévi nyereményjáték - 2016 / Re:Fehér(ítő) karácsony
« Dátum: 2016. Febr. 09, 15:16:40 »
Karácsonyi recept Misának, a nagyitól:

Először is mosd meg szépen a kezecskédet, arany mandulám! Jobban habozzon az a szappan, méteres koszt szeretnél ropogtatni, vagy a cukormázat? Helyes!
Vegyél elő egy tiszta kötényt. Az egy blúz, és koszos, tedd a szennyesbe. Az valaki más pólója, kötényt vegyél elő! A derekadra kösd, babóca, ne a hónod alá, milyen feleség lesz belőled?
Most egy nagy tálra lesz szükséged. Az kicsi, harmatcseppem, nagyobbra. Nem-nem, az egy fazék, fülei is vannak, látod? Igen, az jó lesz. Most mosd el. Nem, az nem elég, hogy lefújtad, leesett a földre, igenis mosd el. Ez melyik univerzumban mosogatás, a 79-es körzetben különbül csinálják a farmerok feleségei! Ügyes, képes vagy rá, ha nagyon akarod.
Először ki kell mérni negyven dekagramm lisztet a tálba. Ez kevés lesz. Ez sok. Nehogy kiöntsd a szemetesbe, ki tart el téged, a nagy Buddha szelleme? Szépen lapátold vissza a zsákba. Most söpörd össze, amit szétszórtál.
Önts rá egy tasak sütőport. Az vaníliás cukor volt, nem baj angyalbögyörő, csak finomabb lesz tőle, de a sütőpor mindenképpen kell. Az zselatin, tedd le szépen.
Rendben, most jöhetnek a tojások, háromra lesz szükségünk, tehát vegyél ki a hűtőből öt darabot. Látod, mondtam neked, ne makacskodj, vegyél ki kettőt azok helyett, amiket leejtettél. Nem, ez nem azt jelenti, hogy nem kell feltakarítanod a tojásokat, töröld fel, mielőtt… ezért kell feltörölni, mert csúszós.
Keverd el óvatosan a tojást a lisztben. Azt mondtam óvatosan, a felét mellé lögybölöd, mézespuszedli. Ne, ne, ne, nehogy vissza tedd! Dobd a mosogatóba szépen. Töröld le a falról a ragacsot, halálisten létedre rémesen célzol.
A maradék tésztához most egy kis cukrot kell önteni. Az só, kanalazd le róla. Hat evőkanálnyit mérj rá. Az teás kanál. Az pedig mokkás, egy normális kanalat vegyél elő, ludmilla. Söpörd le, amit mellé szórtál, de ne a földre, mert ragadni fog! Hidd el, hogy neked sem viselkedik másképpen, ne dobáld el. Kimito Tamachi Hanazo Misa Rio, ne merészeld!
Gyúrd össze a tésztát a kezeddel. Nem, az a két fakanál nem lesz jobb helyette, tedd bele szépen a kezed, és gyúrjad. Szabadíts ki a gyűrűd a tészta karmai közül. A karkötődet is vedd ki, nem tesz jót neki a sütés.
Ha nem jó a tészta állaga, tehetsz hozzá egy kis lisztet. Sok lesz, tegyél hozzá egy kevés vajat. Az joghurt, tedd vissza a hűtőbe. Komolyan mondom, nem mindegy, hogy mit keversz bele. Jó, legyen, ahogy te akarod, most gyúrd össze.
Formázz belőle apró gombócokat, és sorban tedd rá egy tepsire. Az serpenyő, nem teheted be a sütőbe, és nem fog ráférni az összes sütemény. Az pizza sütő, kicsi lesz, nem érhetnek egymáshoz a sütemények. Nem, nem lesz jó így is.
Gyújtsd be a sütőt, állítsd kétszáz fokra, majd tedd be a süteményeket ötven percre, nyuszibolyhom. Mit csinálsz? Hová viszed? Nem, a shakkahouval nem lehet lerövidíteni a sütés időtartamát…
Rendben, te megpróbáltad, büszke vagyok rád, cukorborsó. Csomagoltam sütit is, holnapra odaér.

33
Belváros / Re:Gulliver Étterem
« Dátum: 2016. Jan. 27, 05:17:27 »
Hosszúnak tűntek a napok, sokkal inkább, mióta egyre nehezebben tudtam elaludni. Hiába a hosszú műszakok, a megerőltető edzések, az agyam képtelen volt megállni, és egyetlen pillanatra is kikapcsolni. Újra, és újra lejátszotta azokat a jeleneteket, amiktől olyan nagyon igyekeztem szabadulni. Már akkor is képes voltam zavarba jönni, ha csak egy légtérben tartózkodtam Masennel, épp ezért kerültem az utóbbi időben. Annyira összezavaró volt, hogy egyik pillanatban valami megbocsáthatatlan megjegyzést tesz, vagy egy hatalmas ütést visz be, a következőben pedig az alvó arcát látom magam előtt. >w>
Az éjszakák még rosszabbak voltak, hosszan gondolkoztam azon, hogy nem kellene az akkor történtekkel foglalkoznom, hogy ő maga is megmondta, semmi sem történt. Persze, ez így igaz, mi is történhetett volna? Azért még mindig Masenről beszélünk, akinek abban a pillanatban kidagad az ér a homlokán, hogy értelmes lény kerül a közvetlen közelébe. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy mindezt én pörgöm, és gondolom túl, de egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy ilyesmi történjen velem. Én csak a régi, nyugodt pillanatokat szerettem volna vissza az életembe, amikor nyugodt szívvel tudtam érzéketlen tahónak bélyegezni, és hihettem benne, másra egyáltalán nem képes.
Mély sóhajjal fújtam ki az addig benntartott levegőt, és becsuktam az öltözőszekrény ajtaját, majd megigazítottam egyenruhámat. Már-már olyan érzés volt, hogy a munkahelyemre járok lazítani, ami igazán furcsa szokás, de valóban. Itt ki tudtam kapcsolni, nem jött folyton szembe az a személy, akin képtelen voltam kiigazodni, mert bármennyit méregettem is otthon, nem tudtam megállapítani, hogy emberibb felét vajon megette-e azután a reggel után, vagy csak én képzeltem oda. Ellenben a sok feladat lekötött, amit különösen élveztem, sose gondoltam volna, hogy a fizikai munka képes arra, hogy hosszabb időre lefoglalja az embert.
Bűntudatosan néztem szembe a tükörképemmel, miközben a szemem alatti sötét karikákat igyekeztem eltűntetni. Kihagytam a reggeli edzést, mert képtelen voltam a szemébe nézni anélkül, hogy komolyan gondolkodóba ne esnék, és ez zavart. Rá akartam jönni a gyenge pontjára, és arra, mi hozhatja elő. Bizonyosan sebezhetőbb, mint ahogy kinéz, és akkor nem én lennék az egyetlen, akit érzékenyen érintenek a dolgok. Volna valami a kezemben, amit felhasználhatnék ellene, a néminemű koszon kívül.
Megigazítottam a szoknyámat, amit néha különösen rövidnek találtam, amikor egy rámenősebb vendég éhes szemeivel méregetett, de egyébként kényelmes volt. Úgy éreztem, elérkezett az ideje annak, hogy dolgozzam is, ne csupán elmélkedjek. A korai órára tekintettel a világos terítőket tettem fel, apró vázákban megigazgattam a virágokat, és a szalvétatartókat is ellenőriztem. A néhány hónap alatt, mióta az étteremben dolgoztam, megtanultam már, mire figyeljek oda, hogyan segítsem a többiek munkáját. A séf különösen kedves ember volt, aki sokat mesélt arról, mennyi helyen járt már a világban, hogy a különféle ételkülönlegességek elkészítési módjait saját szemével lássa. Napközben kevesebben voltunk, ilyenkor kávén, üdítőn, süteményen, esetlegesen szendvicsen kívül nem nagyon szolgáltunk fel mást, ha többen is érkeztek, megoldottuk a kiszolgálásukat.
Mosolyogva tettem le egy idősebb házaspár elé a rendelt teát, majd a pult felé indultam, ahol felfedeztem Maya~sant. Lelkesen üdvözöltem, hiszen olyan sokat segített nekem ideérkezésem óta, ha ő nem lett volna, minden bizonnyal a raktárba sem fogadtak volna be. Nem akartam tovább gondolni, megint oda lyukadnék ki, és amit napok óta nem tudok megfejteni, azt nem is most fogom. Inkább a két apróságnak szenteltem a figyelmem, szinte mindig az anyjukkal voltak, így könnyed mosollyal nyúltam előre, hogy megsimogassam puha tincseiket.
- Pihenned kellene, Maya~san. :o – Mondtam, miközben teát készítettem neki, fel sem pillantva. – Készítsek valamit a gyerekeknek, vagy reggeliztetek otthon? ^-^ Biztosan égimeszelőnek készültök, mert napról-napra csak nőtök. :3 – Toltam az anyjuk elé a kész teát. – Lenne néhány ötletem a reggeli kínálathoz, valamelyik nap láttam hogyan készítenek néhány különleges házi süteményt, nagyon aranyosak voltak! Ha lejárt a műszakom, és van rám egy kis időd, szívesen lerajzolnám neked, mire gondolok, elmondva nem ugyanaz. ^w^ - Szerettem az étteremről beszélgetni vele, végtére is szinte a nyitás óta itt voltam, láttam, hogyan fejlődik, mintha csak a harmadik gyermeke lenne.
A szemem sarkából már láttam, hogy az egyik asztalnál mozgolódnak, így bocsánatkérő mosollyal indultam a dolgomra, hogy kivigyem a számlát. Jó környék volt, általában teljesen hétköznapi, kedves emberek jöttek be hozzánk, néha még diákok is, akik a sarokban nevetgéltek, vagy közösen tanultak. A felcsendülő ajtócsengőre mindig mosolyogva fordultam meg, hogy üdvözöljem az újonnan érkező vendéget, vagy vendégeket, most azonban arcomra fagyott a mosoly.
Masen magasodott az ajtóban, egy pillanatra azt gondoltam, hogy a fáradtságtól már hallucinálok, de azért addig nem fajulhat a dolog, hogy őt vizionáljam magam elé. Rendben, ellógtam a reggeli edzést, de ez nem ok arra, hogy utánam jöjjön, főleg, hogy ez a munkahelyem! Itt nem rendezhet jelenetet, sehol nem találnék még egy ilyen jó helyet. ToT Összehúztam a szemöldököm, majd előre lendültem, mielőtt mindhatott volna bármit is, és az étterem hátsó részéhez húztam, a konyha felé, ott ilyenkor úgy sincs szinte senki. Maya~san felé intettem, hogy csak egy pillanatra tűnök el, utána majd megmagyarázom neki a dolgokat, bizonyosan meg fogja érteni. >w<
Nem engedtem el egy pillanatra sem Masen kezét, nehogy meggondolja magát, hiszen az erőkülönbségből adódóan könnyedén megpenderíthetett volna, valószínűleg a döbbenet miatt nem tiltakozott. Egyenesen az első ajtón behúztam, majd magunkra csuktam azt. Nem volt jó ötlet, a takarítószertár sötétjében álltunk egymással szemben, alig pár centiméterre. De nem veszíthettem el a magabiztosságom, addig kellett kérdőre vonnom, amíg képes vagyok rá, és nem zavarodom, vagy pirulok bele.
- Masen, ilyet nem csinálhatsz, nem lejthetsz csak úgy be a munkahelyemre! – Kezdtem neki fojtott hangon, nem akartam, hogy esetleg meghalljanak minket. – Igen, nem voltam reggel az edzőteremben, igen, nem első alkalommal, de ez akkor sem ok rá. Szeretek itt dolgozni, és ezt nem cseszheted el nekem, mert azt nagyon megkeserülöd! – Szórtak villámot szemeim, miközben szívem őrülten kalapált, és egy kis hang azt sikoltozta a fejemben, ezt még bánni fogom, nagyon is… - Majd… majd este bepótolom, vagy ilyesmi, de most egy pillanatig legyél tekintettel rám, és mindenfajta jelenet nélkül menj haza! >w< - Szólítottam fel. Talán kitart a szerencsém, és ennyiben hagyja. Talán…

34
Vaizardok búvóhelye / Re:Nappali
« Dátum: 2015. Dec. 16, 06:18:16 »
ただいま ! - Tadaima!

Elengedtem első benyomásom, és a gyanakvást a lány irányába, egyszerűen túlontúl láthatóak voltak az érzései. Vagy kitűnően játszotta meg őket, de ebbe már nem gondoltam különösebben bele, elvégre elég jó emberismerő voltam, hamar megláttam, ha valaki sántikál valamiben. A velem szemben álló azonban csak zavart, és rémült volt, vagy talán a legjobb szó a tartózkodó lenne rá.
- Masen, ő is itt lakik, általában tud az itt történő dolgokról, az egyik legrégebbi lakó. Azt hiszem… - Motyogtam a végére, tulajdonképpen mit is tudtam én róla? A bunkók királya, de a múltjáról fogalmam sem volt, csak azt lehetett sejteni, valami történt közte és Sierashi~san között. :oHelyes! Hidd el, a te érdekedben mondom, ki tudja, miket tartanak a szobáikban. :S – Húztam el a számat.
Masen sokszor emlegetett valamiféle bestiát, amit Shun~senpai tartott, és itt hagyta a nyakán. Ez bizonyosan nem valami kezes jószágot takar, főleg, ha már Masent is kikezdi a dolog, annak valami nagynak, és vadnak kell lennie, úgy logikus. Márpedig én nem szívesen találkoznék valamivel, amitől még ő is tart. :/
- Nem parancsolok, nem vagyok a felettesed, és tudtommal soha nem is voltam. ^w^ - Próbáltam kicsit barátságosabban mosolyogni, hogy lássa, nem rosszból mondtam ezeket, tényleg felesleges titkolóznia. – Melyik osztagban voltál?
Nehéz volt megértenem, mért próbál továbbra is a hazugságánál maradni, felesleges, ha az ember lebukik, egyszerűen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez. Okkal érkezett ide, ha az apja vaizard, valószínűleg hosszú évek óta nem látta, és most találkozni szeretne vele. Persze a Gatei Juusantai nem ad engedélyt ilyesmire, hiába engedélyezik számukra a belépést, valahogy eddig egyik fél sem vágyott különösebben a másik társaságára. Ez bizonyosan nem véletlen, még, ha csak kósza pletykaként terjedtek ezek Seireiteiben Aizen legyőzése után. Éreznie kellene Amenak is, ha az apja itt van évszázadok óta, barátok között van, nem kell elrejtenie, ki is ő valójában.
- Ilyenem nekem is van, azt írták rá, hogy Tokyoban születtem, és huszonegy éves vagyok, pedig régen elmúltam negyven. Bármikor csináltatunk neked egy másikat, másik névvel, születési dátummal és hellyel. – Forgattam meg a szemeimet, ez mégis miféle taktika nála? Fel akar bosszantani? >w> - Szerintem maradhatunk a tegezésnél, Acchan leszel, mert minden egyértelmű dolgon nagyot csodálkozol. ^-^
Mélyet sóhajtottam a további kérdésekre, valahogy minden olyan furcsa volt. Elképzelni sem tudtam, hogy shinigami lélekenergiával rendelkezzen valaki, aki nem shinigami. Kitűnő érzékekkel rendelkeztem, tökéletesen el tudtam különíteni nem csak személyekre, de fajokra is a reiatsut. Teljesen más egy arrancar, és egy ember kisugárzása, alapjaikban térnek el, akár a keserű, és a savanyú íz. A lény egyértelműen shinigami volt, akár beismerte, akár nem.
- Most olyat fogunk játszani, hogyha én megmutatom, akkor te is? :/ - Húztam el a számat, igazán semmi kedvem nem volt játszadozni, kinőttem már ebből. – Egy egyszerű reiatsu gömb megteszi, ugye? :roll: - Nem volt megerőltető, főleg, mert a vaizard póttestben képesek voltunk démonmágiára, így másodpercek alatt képes voltam egy fényesebb gömböt létrehozni a tenyerem felett. – Reiatsu kezelés, akadémiai képzés alapfok.
Eszembe sem jutott, hogy korábbi szavaimat esetleg félreértheti, mind a ketten lányok voltunk, csak a pasik fejében szoktak furcsa gondolatok megfordulni minden második szóra. >w> Akadozó szavaira felvontam szemöldököm, ennél jobbal is előállhatott volna. Hiába, a legtöbben csak kényszerből hazudnak, nem fontolják meg az eshetőségét annak, hogy ez így túl átlátszó, és sajnos egyértelmű is.
- Ez nem is volt rossz, kis határozottság, a tükör előtt elgyakorlod néhányszor, és azt hiszem Yasu~kunnál be fog jönni. – Mondtam, egyetlen szavát se hittem, de ez csupán gyakorlás kérdése, és Yasu erre alkalmas. Kisfiús kinézete miatt képtelen voltam úgy kezelni, mint a többieket, hiába volt sokkalta idősebb nálam.
Nem értettem a fennakadását az idő hallatán, hiszen az apját legalább ennyi ideje száműzték, és ennél sokkal idősebb, főleg, ha gyereke is van. Talán memória zavara lenne, ezért nem emlékszik arra, kicsoda és micsoda is ő? Így érthető lenne a meglepettsége, de az nem, miként talált el ide…
- Sokan nem tartózkodnak itt állandó jelleggel, a legtöbbek elmennek, aztán csak napok, hónapok, vagy évek múlva térnek csak vissza. – Válaszoltam, nem kellett tudnia, hogy azért nem igazán tudom, kiről is beszél, mert én magam is csak néhány hete lakom itt. :| - Igen, hallottam már a nevét. :o Erről a Kitsimicsodáról viszont sose hallottam előtte, lehet, hogy ő ültetett fel? :/
Szegény kislányt kitették itt, hogy minden rendezve van, csak az érintettnek senki nem szólt semmit. Biztosan megkérdezett volna minket is, ha újabb lakó érkezne, vagy legalább figyelmeztetne, hogyha nincs itthon, tudjuk mi a teendő.
- Pontosan hányan? Nehéz megmondani a folyamatos jövés-menés miatt. Most Masen, Shun~senpai, Yasu, és Shiori~san is itt van általában, rajtuk kívül pedig még vagy fél tucat, akik nem mindig vannak jelen. :o – Számoltam össze neki, hogy sejtése legyen, miről is van szó. – Még sose kérdeztem körbe a korukat, de rajtam kívül, szerintem mindenki száz felett van. ^w^
Fura kérdések voltak, meg kell hagyni, de ebben a pár percben, már majdhogynem hozzá szoktam, hogy ilyesmivel lepett meg. Bár reméltem, hogy hamarosan valóban befut Masen, és megment, ami talán a legfurcsább lenne ebben az egészben. :|
- Még sose láttam, hogy elhagyta volna a szobát, de nem hiszem, hogy hallal etetné. >w< - Gondolkoztam el, azért mégsem egy macska volt az a valami. – Én nem tudom, hogy kivel beszélt az a Kitsumitsu, viszont erről szerintem senkinek nem szólt senki. Ehhez mondjuk az is hozzá járulhat, hogy az apáddal sem sűrűn találkozni itt… - Nem akartam nagyon lelombozni, de lehet, hogy nem véletlen, hogy kerüli.

35
Lezárt küldetések / Re:Maszkmester
« Dátum: 2015. Nov. 15, 17:35:09 »
Az ilyen pillanatokban mindig előkerült Himemiko, hogy megszidjon, elhordjon mindennek, végül pedig segítsen, akárcsak a szökésem alkalmával. Most azonban meglepő csend uralkodott a bensőmben, zavaróan nagy, mintha jelen sem lenne. Még jobban megijesztett a tudat, hogy nem csupán bennrekedtem ebben az állapotban, de esélyem sincs arra, hogy csak úgy kitörjek belőle. Mi történt, ami így elcsendesítette a máskor folyton-folyvást okoskodó, kioktatásban elsőszámú zanpakutou szellememet? Mégis, mi folyik itt?
Két kezembe temettem arcomat, úgy szorítottam, mintha ezzel bármit elérhetnék, mintha a válaszok ott lennének, csak ki kellene préselnem őket. Semmi sem változott, a légzésem szaporává vált, mert úgy éreztem mázsás súly nehezedik a mellkasomra, mintha valaki ülne rajta. Csak tompán hallottam Masen szavait, amik egyébként sem hatottak rám nyugtatóan. Hiba volt iderángatnom, sőt, nekem sem kellett volna bejönnöm, rá kellene már ébrednem, nem vagyok shinigami, és a hollowok nem tartoznak az én hatáskörömbe.
- Azt hiszed, hogy ez egy kibaszott hiszti?! Tényleg?! – Kiáltottam rá hisztérikusan. Jó, jelen pillanatban valóban rémült, és enyhén szólva sokkos állapotban voltam, de nem egy egyszerű női kitörés mondatta velem. – A puszta kezemmel tettem, a sajátommal, éreztem, ott voltam… - Egyre halkult a hangom, szinte már csak magamnak beszéltem.
A legelső alkalommal még fel sem fogtam, mit jelent az, mikor eluralkodik valami belső, vad ösztön az emberen, de mostmár szabályosan rettegtem tőle. Amikor azt mondja valaki, hogy erőre vágyik, hogy pusztítson, annak fogalma sincs arról, hogy ez mennyire rémítő belülről szemlélve. Mikor érzek mindent, még sincs hatalmam befolyásolni, nem vagyok képes semmire, tehetetlenül állok, és csak nézem, mit viszek véghez. Az én kezemmel teszi, még, ha az erő és az elhatározás a sajátja is.
Az ölembe eső felsőre néztem, és éreztem, hogy a csontos darabok között újabb könnyek csorognak végig. Annyira szerettem volna, ha nem történik meg újra, ha végre elfelejthetném ezt az egészet, megtalálnánk Urahara~sant, és ő véget vetne neki. Megpróbáltam letörölni a lassan alvadó vért, először csak apróbb mozdulatokkal, majd egyre durvábban dörzsöltem az arcom és a kezem, de ha teljesen tiszta lett volna, még akkor se szűnne az érzet. Még a fülembe dobogott a lassú csepegés hangja, pedig olyan halk volt, szinte alig lehetett hallani a teljes csendben is.
- Gondolod, hogy direkt kacérkodom vele, hogy élvezem ezt az egészet? – Válaszoltam, miközben igyekeztem lassú mozdulatokkal feltápászkodni. Meg sem próbáltam visszaszolgáltatni a felsőjét, felesleges volna, úgy sem veszi már vissza. – Nem is volna szabad tudnom beszélni… - Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy ez az egész, bármennyire is ijesztő, mégiscsak én irányítok ezúttal.
Újra az arcomhoz értem, de továbbra sem tűnt el róla a maszk, bár jó néhány helyen hiányzott már belőle. Mintha csak valami horrorfilm lenne, hogy amint befejezte a gyilkos a tombolást, egy ártatlan kezébe adja a gyilkos fegyvert, mintha az ő műve lenne. Ezúttal azonban mind én voltam, még a fegyver is. Nagy szemeket meresztettem a férfi felé, csak az értetlenség tükröződött benne, és a mérhetetlen rettegés, nem tehettem róla, belülről szinte szétfeszített.
Minden érzelem közül a félelmet utáltam a legjobban, mert nem csupán lelkileg, fizikálisan is képes volt megbénítani az embert. Fájdalmas volt, és olyan mocsokra késztette az embert a túlélés érdekében, amire józan pillanataiban gondolni is képtelen volt. Nem szerettem félni, bár ez nevetséges, senki sem szeretett, hiába mondják, hogy jobb félni, mint megijedni. Szívesen visszagömbölyödtem volna a sarokba, hogy talán sose keljek majd fel onnan, de nem tehettem meg, már nem voltam gyerek.
- Ostoba vagy, shinigami, ha azt hiszed, hogy megmutatom neki, miként zabolázzon meg! – Szűrődött fogaim között, de az nem az én hangom volt, legalábbis nem teljes mértékben. – Engem nem fognak vissza Ennek az érzelmei, meg sem közelíti dühe az enyémet, az erejéről ne is beszéljünk. – Nevetett gurgulázósan.
Igaza volt, nevetségesen keveset értem el azóta, hogy a raktárba kerültem, hogy Masen, és Shun~senpai oktatni kezdett. Megcsináltam mindent, de sosem volt bennem igazi elszántság, nem akartam ezt az erőt, magamban tudni egy másik személyt. Kontrollálni valami vadat, valami olyan ösztönöset, amilyen én sosem leszek, megrémített a gondolata is annak, mi lesz, ha nem is vagyok rá képes?
Masen szavaira felpillantottam, bár szinte azonnal visszavette a másik az irányítást, mintha ott sem lettem volna. Engem lepett meg a legjobban, de igazából nem utáltam, ilyesmi sosem fogalmazódott meg bennem. Tény, hogy bunkó volt, de legalább őszinte, ha hazudnak nekem, azt sokkal jobban gyűlölöm, mintha kicsit nyersen fogalmazzák meg.
De nem mondhattam meg neki, mert kizártak ebből az összetűzésből. Olyan nemes egyszerűséggel mozdult kezem a deszka után, amit elkapva ütőként verte vissza a szálldosó dolgokat, mintha mindig is ezt csináltam volna. Holott rendes hétköznapokon képtelen lettem volna elkapni, ha Masen ilyen erővel dobja el. Ez viszont nem én voltam, nem a saját erőm, nem a saját mozdulataim, néha a gondolatokat is idegennek éreztem. Tudtam, hogy szám őrült mosolyra húzódik, de ezt nem én csináltam, és esélyem sem volt levarázsolni az arcomról.
Éreztem, ahogy testem izmai egyszerre mozdulnak, hogy elkerüljék a közelgő csapást, ahogy a fájdalmat is, mikor a saya a vállamnak csapódott. Viszont biztos voltam benne, ez csupán a kezdet, bár eddig sose rántott rám zanpakutout, mindig csak puszta kézzel püfölt. Elrugaszkodott testem a talajtól, nem tarthattam vissza, a szemem színe teljesen fekete volt, csak némi vörösség pulzált benne, hogy láthatóvá tegye, az nem csupán korom sötétség, hanem tényleg egy szem. Összerándultam belül, hogy egyenesen a férfi felé tartok, nem akartam, hogy valami hasonló történjen, mint korábban a lidércekkel, de nem történt ilyesmi, csak a kezéhez értem.
- Képes volnál belémártani a kardod, vagy csak dísznek húztad elő? – Már nekem fájt a hangja, azt kívántam bárcsak megszűnne létezni is.
Elengedtem a zanpakutoumat, én dobtam a földre, és újabb maszkdarabok hullottak alá, remegtem, mintha lázas volnék. Belekapaszkodtam Masen derekába, mélyeket lélegeztem, éreztem, ahogy lassan visszakúszok a saját tagjaimba. Mint egy világítótorony, úgy vezetett lassan vissza tudatomhoz, hogy én irányítsak, muszáj volt.
Fel akartam rá nézni, láttam a szemben lévő ablak üvegében, hogy szemem kékje visszatért, tényleg én voltam, akartam, hogy tudja, én voltam. De újabb szúrást éreztem a lapockámban, és a térdemre estem, eltörpültem a férfi mellett. Furcsa érzés volt, mintha megkergült volna testemben a reiatsu, és vad tánccal lassan mindenhol kitörni készült volna belőlem. Összegömbölyödtem, magzatpózban feküdtem, miközben artikulálatlanul üvöltöttem, és arcom ismét ellepte a maszk, sokkal masszívabban, mint eddig, szinte a pólusaimba ivódva.
- Távolodjon el a kísérleti alanytól! – Hallatszott egy tompa ismeretlen hang, de senkit sem érzékeltem, aki a terembe jött volna. – Nem is volna szabad itt lennie! Amilyen gyorsan lehet, el fogjuk távolítani, ha nem ellenkezik, megkíméljük az életét.
Masenhez beszéltek, nem hozzám, bár ha engem szólítottak meg, azzal sem sokat értek volna, semmit nem voltam képes tenni, csak feküdni, és szakadozva levegőt venni. Nem értettem, mi folyik itt, milyen kísérlet már megint? Sosem lesz már ennek vége? Kik ezek, és mit akarnak egyáltalán. Mintha valami búra alatt lettem volna, úgy érzékeltem, hogy egy csapóajtó nyílt mellettem, Masen eltűnt. Hova lett? Itt hagyott? Elvitték? Ki tudja, és számít-e egyáltalán… semmi tiszta gondolatom nem maradt, csak azt éreztem, éhes vagyok, nagyon éhes, és üres.
Testem mozdult, szaggatottan, mint a horrorfilmek zombijai, csak néhány izomműködés rántotta talpra, még csak nem is ő irányított. Egy lépés, és még egy, egy újabb, és aztán egy következő. Lassúak, koordinálatlanok, de talpon maradok, nem csuklom össze, csupán célom nincs, talán visz valaki, vagy zsinóron rángatnának. Felfedezem az első hollowot, ő is lát engem, de nem közelít, vajon mikor vettem fel a zanpakutoumat? A félelem megint ostoba dolgokra kényszerít valakit, a lidérc gyors mozdulattal veti előre magát, mondván a legjobb védekezés a támadás, de nincs szerencséje. Előre nyújtott szabad kezem elkapja a torkát, miközben a zanpakutoum vajként szeli ketté, élettelenül borul el torzója, míg felsőtestéből vér spriccel, még morran egyet.
Csak figyelem, kezemben tartom, mikor az élet utolsó jele is elszáll belőle. Üresnek érzem magam, nagyon fázom, de már nem félek, arcomhoz emelem vértől csöpögő kezem, kinyújtom nyelvem, de megakadok a mozdulat közben, hányingerem lett a gondolatra is. Elengedem a tetemet, toccsanással esik a földre, lassan lélekszemcsékké fog esni. Nincs senki a közelben, minden csendes, csak a lélegzetem visszhangzik, és az óvatosan egymás után csusszanó lábaim. Tartok egyáltalán valahová? Valaki szóljon hozzám, mert elveszem.
Egyedül vagyok…
Fázom…

(click to show/hide)

36
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Nov. 14, 13:06:59 »
Fogalmam sem volt róla, hogy a reggeli kábájának, a takaró fojtogatásának, vagy pedig annak a ténynek, hogy képtelen még az összefüggő, normális beszédre, van-e köze ahhoz, hogy nem téptük fel egymás torkát. Azt hiszem, hogy történelmi pillanatnak is nevezhetnénk, a mostanit, hiszen ennyi percig vokálozás nélkül még sose toltuk. :o Nem kívántam elrontani, csak nem különösebben értettem, ha megy ez így, mért toljuk állandó ordítozásban a nap kilencven százalékát. owO Jó, tény, hogy nehezen viselem, ha folytonosan sértegetnek, és néha talán kicsit élesebben is válaszolok, de nem róható ez fel, hisz nem én kezdtem! >w>
- Komolyan? O_O – Meresztettem rá nagy szemeket, majd azzal a lendülettel elfordultam, nem igaz, hogy pont én fogom elrontani az eddigi nyugalmat. :|
Igazából annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatig arról is megfeledkeztem, hogy főzök, de a sercegésre gyorsan kavartam kettőt a zöldségeken, és öntöttem rá némi vizet. Vajon komolyan gondolja, vagy most is szívat? Ez járt a fejemben, mert valahogy nagyon nehezemre esett elszakadni attól a képtől, amit eddig kialakítottam róla. Folyton házsártos volt, nem lehetett nyugodt pillanatot elkapni nála, ráadásul olyankor is belekötött a másikba, amikor az csak esetlegesen bandzsán pislogott. :/ Épp ezért szerintem egészen jogosan döbbentem meg azon, nem tiltakozott, vagdosott hozzám semmit, és küldött el melegebb éghajlatra.
- Nem szoktam hápogni… >////> - Itt valami csapda lesz, csak erre tudtam gondolni, amikor még azt is felajánlotta, elteszi nekem a kávét. Megmérgezi, vagy hashajtót tesz bele, semmi más oka nem lehet kedvesnek lenni. :|
Annyira naiv még én sem voltam, hogy azt feltételezzem, esetlegesen megkedvelt volna ittlétem alatt, még az elviselésnél, vagy a megszokásnál sem tartunk, véleményem szerint. :roll: Arra a gondolatra, hogy esetlegesen vonzónak találhat, nevetnem kellett, de visszafojtottam, jobb ilyesmire nem is gondolni. Efféle marhaság sose történne meg, ha pedig mégis, kénytelen lennék elköltözni, mert az edzéseken kívül több közünk nem lesz egymáshoz, ez bizonyos! ˘w˘
Visszafordulva már egészen egészséges színű volt az arcom, és semmi butaságra nem gondoltam többet. Láttam, hogy bizalmatlanul méregeti az elkészült ételt, de a reklámban azt mondták, ez a joghurt kiváló minden étkezéshez. ^-^ Ki vagyok én, hogy egy televíziós szakáccsal vitába szállhassak, mikor rizst főzni sem tudok? :S Különben is, valóban nagyon finom volt, és két finom étel együtt csak még finomabb lehet, legalábbis, így kell lennie! :o
- Ne beszélj így evés közben! :| - Néztem rá kifejezéstelen arccal, biztos lehet benne, hogy nem az asztalnál fogom megbeszélni vele a mosdóba járási szokásaim, sőt! Sehol sem fogunk erről társalogni! >/////> - Soha senkit nem nevezel az igazi nevén? – Próbáltam elterelni a témát kevésbé kínos, és zavarba ejtő mederbe.
Még sose hallottam, hogy valakit ténylegesen valami eredetinek hangzó névvel illetett volna. Nekem sokat nem jelentett, a nevem egyébként is csupán nagyszüleim hagyatéka. Nehéz volt újra megszokni, talán kicsit felesleges is, de már mindegy. Még se mutatkozhatom be újra, mintha az eddigi hónapok mit sem számítanának, majd egyszer… egyszer elmondom, ha úgy adódik.
- Persze! ^-^ - Pattantam fel talán túl lelkesen, mintha csak megijedtem volna, de csak hirtelen szakadtam ki gondolataim közül, ezért lepődtem meg. – A sajt az asztalon van… - Olyan hirtelen hagytam abba a mondatot, ahogy a joghurt hangos csattanással a homlokomon fejezte be földi pályafutását.
Próbáltam megérteni, mi is történik, egyik kezemben narancslé, másikban majonéz, és közben a homlokomról lassan az orromig csurog a joghurt. ._. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, milyen indíttatásból kellett ilyesmit csinálnia Masennek. Haragos pillantást lövelltem felé, majd olyan erősen szorítottam meg a narancslevet, hogy kilőve a kupakját egyenesen a férfira loccsanjon. >3> Aztán nagyot csattanva az asztalra tettem mellé a majonézt.
- Igazán nem kötelező megenned a főztömet, de ezt kedvesebben is a tudtomra adhatod, nem kell hozzám vágnod! – Kiabáltam, miközben egy mozdulattal szalvétába töröltem a maradék joghurtot az arcomról. – Csak arra gondoltam, hogy kivételesen három percnél tovább is viselkedhetnél kulturált lényként! – Folytattam, kicsit szipogva, és sértetten vettem kezembe a pálcikát, majd nemes egyszerűséggel a tányérjában lévő, még mindig joghurtos virslik után nyúltam. Mérgemben észbe sem kaptam, hogy talán nem fogja értékelni, hogy a tányérjában kotorászok, de nem is nagyon érdekelt, majd én megeszem a joghurtos dolgokat, ha ennyire finnyás. – Képzeld, finom! TwT – Vágtam még vöröslő arccal a képébe, ami egyszerre volt dühös, könnyes, és némileg zavart is. Magának köszönheti, ő rontotta el a hangulatot! ˘o˘

37
Csevegő / Re:[Játék] Angyalok és ördögök
« Dátum: 2015. Okt. 05, 00:23:47 »
Angyal *3*

38
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 28, 04:21:10 »
Kicsit meglepett, hogy egy rossz szót sem szólt, már-már ott tartottam, illene ellenőriznem, nem beteg-e. Aztán észbe kaptam, hogyha így is van, jelen pillanatban ez csak jó nekem, addig sem ügyködik a vérnyomásom hullámvasutaztatásán. Gyakrabban tehetne így, nem zavarna, ha kevesebb alkalommal üvöltene velem, mert Maya~san is megmondhatja, hogy jó munkaerő vagyok, nem kell hozzá hajtani. Egyszer bizonyosan belejövök majd az edzéseken is abba, hát, amit várnának tőlem, abba. :|
Még annak is megadta magát, hogy reggelizzünk együtt, ami eddigi ittlétem alatt, nos, ha nem csal az emlékezetem, sohasem történt meg. Bár ennek az lehetett az oka, hogy igazából az edzéseket leszámítva, szinte sosem tartózkodunk egyszerre itthon. Elég hektikusan élte a mindennapjait, az én beosztásom pedig folyton változott, és a korábbi események után nem is kerestük egymás társaságát, az események ilyenkor mindig katasztrofálisra fordultak, ez jelenthetett valamit. :S Tulajdonképpen ez volt az első együtt töltött néhány óra, amikor viszonylag egyikünkben sem pumpált gyilkos szándék, ami kicsit ellentmondásos, így utólag belegondolva.
- Remélem is, mert nem szándékozom a takarózási szokásaid után gubancolni minden nap. :P – Öltöttem rá nemes egyszerűséggel nyelvet, majd kiszambáztam előtte a szobába.
No lám, eddig tartott a hála, és máris indul a nap csúcspontja, a káka csomóján csomóskáka keresés. >w> Kifejezetten nem szerettem, amikor nem csak a kedve volt harapód, de még úgy is csinált, mintha ennek önmagán kívül másnak is köze lenne, holott nem is. ˘w˘ Nézzük a tegnap estét, én csak fürödni akartam egy csendeset, ő jött haza előbb, esett bele a kádba, zárta be az ajtót, és gubancolódott a takaróba. Én csak szerencsétlen nézője voltam ámokfutásának.
- Tegnap éjjel bevásároltam, abból biztos megvan még a nagy része. – Legyintettem, ismertem a táplálkozási szokásaikat, valaki mindig megette a joghurtjaimat is. TwT – Ilyenkor még úgyis alszik mindenki, szóval senkitől nem kell tartani. :roll:
Beálltam a pult mögé, hogy a hűtőből rápakoljam a szükséges dolgokat, nem is foglalkozva vele, talán nem a férfi ingében a legjobb ötlet főzni. Bár nem, mintha ilyen méretű öltözetből különösebben kilógnék, csupán csak emlékeztem, milyen hűhó volt a múltkor is a pólójára került egyetlen kis folt miatt. Mondjuk most nem is szólt érte, lehet, hogy nem zavarja, hogy hordom. :3
- Ha elmondanám, se hiszem, hogy bárki elhinné, a falban tartod a flamót, mint valami nagyra nőtt mókus. :| - Legyintettem, miközben bőszen sajtot reszeltem mellette. – Egy kis tejjel, köszönöm. ^w^ - Mosolyogtam a lehető legbarátságosabban, én igyekeztem fenntartani a látszatot, de tényleg, meg a békességet! Kis szünetet tartva az előkészületekben, elvettem a kávét, és egy elégedett sóhajjal nagyot kortyoltam belőle. – Ebből se csinálhatunk rendszert? Egész jó kávét főzöl. :3 – Mosolyogtam cinkosan, hátha érti a tréfát, ma eggyel kevesebb kocka van a homlokán, lehet megbékül. :/
Aztán letettem a bögrét, és egy kis hagymát aprítottam, meg paradicsomot és paprikát, mert a zöldség nagyon fontos! :o Legalábbis a tévében ezt mondták, és szerettem az ízüket is. Szójaszószt vettem elő, majd tojást, közben pedig pár szelet kenyeret tettem a sütőbe, pirítós gyanánt. A kérdésre felpillantottam, nem gondoltam volna, hogy tényleg megeszi majd a főztömet, de ez egy kicsit boldoggá tett. ^///^ Csak egy egészen kicsit! >////>
- Sajtos pirítós zöldséges tojással, és joghurtos virslivel. ^-^ - Válaszoltam mosolyogva, és újult erővel láttam munkához.
Igazán könnyű volt elkészíteni, még szegényes konyhai tudásommal is ment, amire mentségem legyen, sose láttam ez előtt konyhát sem közelről. :/ Vizet tettem fel a virslinek, amit gondosan polip alakúakra vágtam, közben egy serpenyőbe tettem a kisebb-nagyobb darabokra vágott zöldségeket, amiket szójaszósszal locsoltam tocsogósra. Aztán csak hagytam rotyogni, miközben tojást vertem fel, hogy majd a tetejébe öntsem az egésznek. A felforró vízbe tettem a virslit, majd a tojást a serpenyőbe, a már illatozó zöldségekre, amik talán kicsit odakaptak, de így sem szokott rossz ízük lenni! ˘w˘
Le is kapcsoltam közben a sütőt, meg a tűzhelyet is, innen már magától is mennek a dolgok. Kikaptam a kenyereket, és megszórtam a lereszelt sajttal, majd kettő-kettő szeletet egy-egy tányérra tettem. Mellé halásztam néhány virsli polipot, majd egy cuppanós adag tojást is, végül a hűtőből elővett joghurttal locsoltam meg a virslit. *3*
- Jó étvágyat! :3 – Toltam elé evőpálcikával az egyik tányért, majd árgus szemekkel figyeltem, mit szól hozzá, mert én kifejezetten szerettem ezt a fajta reggelit. ^-^

39
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 08, 16:54:20 »
Semmi rosszat nem kívántam én Masennek, eskü! Már egészen megbarátkoztam azzal, hogy aludva nem nézett ki a pokol agancsos, seprűlovagló urának, sőt, igazából amolyan babaalvással tolta, egész meglepődtem. o.O Eddig mindig csak vöröslő dühfejjel láttam mindig, és olyankor vagy ezerévesnek tűnt, most meg, mint valami kisimult tinisrác. :/ Majd legközelebb, ha már nagyon unom az életem, szólok neki, kevesebbet ráncoljon, akkor egész emberi feje van. :roll:
Szóval bennem már tényleg nem maradt harag, senki nem ordított velem, és talán kimenni nem tudtam a kutya miatt, pihenni sem volt olyan rossz. Már, ameddig nem arra figyeltem, hogyan veszi a levegőt, ráadásul olyan közel hozzám, hiányos öltözetben. >///> A lényeg viszont az, hogy egy szóval se mondtam a patyolat patkánynak kóstoljon meg belőle egy húsosabb falatot! OwO Nagyra tágult szemekkel figyeltem, mi jön most, mert nem úgy tűnt, mintha csak kedveskedő játék lett volna, én biztos felszisszentem volna. TwT
Fénysebességgel rántottam vissza a kezemet, mintha felé sem jártam volna, mert mért is tettem volna, semmi dolgom ott. :roll: Plusz nem akartam még a megjegyzéseit is hallgatni, hogy persze, máris ledobtam a csuhát, és mégiscsak álmában rontom meg. :| Álmaiban! >3> Mármint, hogy álmában nem, csak a fejében vannak ilyen perverz, és kósza gondolatok, sose történnének meg. ˘^˘
- Nem hiszem, hogy bármihez elég lenne egy ekkora állat... - Motyogtam az ágyon felülve, fél szemem azért a kutyán tartva.
Elég viccesen festett, ahogy megint a legártalmatlanabb tartozék tette benne a legnagyobb kárt. Először a kád, most meg a takaró, lehet, hogy már a saját dolgai sem bírják az állandó füstölgését, és összeesküdtek ellene? owO Ebben az esetben azért egy kicsit sajnálom, engem még sose akartak ártalmatlan eszközök megsemmisíteni. :/
Visszafojtottam a nevetést, ahogy kukacmód előrelendült, de előtte persze emberesen belecsavarta magát a takaróba, mint egy emberi burritó! Amikor azonban már nekiállt veszekedni vele, nem tehettem róla, muszáj voltam hangosan is felkacagni. A megszólításra még kicsit összerezzentem, de aztán inkább lekászálódtam az ágyról, persze figyelve arra, hogy a pokolbéli bolhafészek egy rossz mozdulatot se tehessen felém. >3>
- Ha csak nincs intelligens takaród, hiába ordítasz, nem fog lemászni rólad... - Jegyeztem meg nevetve, miközben próbáltam megkeresni a dunyha egyik csücskét. - Szerintem ezt álmodban magadra varrtad, mint valami elcseszett Hamupipőke. :| - Mondtam, miközben legalább egy véget találtam.
Megrántottam kicsit, de különösebben nem szeretett volna engedni, csak reméltem, hogy ezzel nem szorítottam meg még jobban. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, majd újból keresgélésbe kezdtem, miközben koncentráló arccal a takarót vizslattam. Igyekeztem, hogy el ne piruljak, ezt az örömöt már nem adtam meg a férfinak, szórakozott rajtam eleget! >///>
Végül megleltem a jó végét a már-már tépőzárasan szorult pokrócnak, és felállva nemes egyszerűséggel lerántottam Masenről. Az már az ő baja, ha búgócsigaszerűen kipörgött belőle, szabadulni akart, nem? :roll: Zavart mosollyal tettem le az ágyra a vétkes darabot, majd lehúzogatva magamon a trikot a fülem mögé simítottam egy kósza tincset. Hogy ezek után mit kellene mondanom, nos, arról fogalmam sem volt, nem akartam újból kezdeni sem a vokálozást, sem egymás verbális gyepálását, épp elég fáradtak voltunk szerintem ehhez. :/
- Mit szólnál némi fegyverszünethez, mondjuk egy reggeli erejéig? - Vetettem fel, kezet nyújtva neki. - Majd én megcsinálom, neked elég, ha a szádba tömöd, és addig sem tudsz semmit beszólni... >3> - Végülis a sajtospirítósban, és virslisütésben jó voltam, panasza nem lehet. ˘o˘

40
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 07, 15:00:05 »
Csak pillogtam nagy szemekkel, mind a harminc éles, hegyes fogát megmutatta az a vérállat, Masen meg nyugodtan állt mellette! Jó, őt biztos nem bántja, ad neki enni, meg hol feküdni, ez tény, de ez rám nem vonatkozik. Lehet, hogy külön örülne neki, ha minden előzmény nélkül felfalna? ToT Ha így tesz, Maya~chan biztosan bosszút áll értem, és eltángálja, hogy megemlegeti. :x Bár ahhoz fel kellett volna dobnom a pacskert, ami egyelőre nem állt szándékomban. ˘^˘
Egy halkat nyekkentem, ahogy velem együtt tervezett visszaheveredni, de utána nem mertem egy rossz szót se szólni, még levethet a kutya mellé, hogy én legyek a mai csont, amin elrágódhat. Plusz egész meleg volt a takaró alatt. :3 Meg biztonság, hiszen Masen feküdt a pokolfajzat felé, így meg tudtam húzni magam úgy, hogy még csak ne is látszódjak. Ilyenkor hálás voltam azért, igazán nem nőttem nagyra, kis helyen elfértem, és ennek köszönhetően a férfi háta teljes mértékben kitakart. 8) Nyelvet is öltöttem volna a kutyára, de hát úgy sem látta volna.
Aztán rádöbbentem, hogy mire is készül ezzel az egésszel, és amúgyis mi folyik körülöttem, a nyugalmam pedig pont addig tartott. Még, hogy én együtt aludjak Masennel?! O////O Jó, ez nem is azért volt furcsa, mintha ezüstkanállal a számban születtem volna, de akkor is, mégiscsak férfi, vagy mi fene! >3> Egy dolog az, hogy elnyom az álom, és más az, amikor teljesen magamnál vagyok, nem gondolhatja komolyan! >///< Már szóra nyitottam volna számat, de végül meggondoltam magam, kell a fenének egy újabb veszekedés, egyszerűen azt fogom róla gondolni, hogy lány! ˘o˘ Ez lesz a tökéletes megoldás, semmi kétség.
- Nekem nincsenek dogmáim! >////> - Néztem fel rá villámló tekintettel, nem voltam valami szekta szökevény! ˘^˘ - Ha vigasztal, kölcsönös a forraló üzemmód, szemernyivel nem vagy rám xanaxozóbb hatással.
Arról már nem is beszélve, hogy már megjegyzéseket tettek a beszédemre is, pedig szerintem csak annyival változott, amennyivel kellett, hogy visszaszólhassak a mamlasznak! >3> Inkább megjegyzést se tettem arra, hogy semmi olyasmire nem gondoltam, amit az esetleges legősibb mesterség űzői tennének vele. Brrr... Még jó, hogy csukott szemmel már nem láthatta, hogy képtelen voltam eredeti arcszínem visszanyerni.
Az ötlete nem volt rossz, de nem mertem megmozdulni sem a takarásból, nehogy nekem rontson az átok szőrgolyó, aki csak arra várhatott, hogy gazdája elalvásával szabad legyen a terep. Még azt is láttam, ahogy megvillantak a szemei! OwO Visszafojtottam a lélegzetem, és maradtam a nyugodt fekvésnél, az álom is kirepült a szememből, ha most elalszom, az biztos, hogy felfalnak! TwT Sok választásom nem volt, figyeltem, ahogy Masen nyugodtan lélegezve szuszog, jó neki, hogy tud ilyen veszélyben is aludni! >w>
Aztán a válla felett felbukkant a fehér szőrpamacs, de kevésbé volt ijesztő, mint a kutya, főként, hogy már tudtam, nem plüss. Előre nyújtottam ujjam, de pont úgy nézett ki, mint aki utána akar kapni, így arrébb húztam, viszont akkor meg jött utána! O_O Végig húztam a takaró felett, és akár egy macska, úgy követte a vonalát, közben meg tök furin járkált, nagyon vicces volt! *3* Legalább már nem unatkoztam, ha olcsó szórakozás is volt. Fel alá húzogattam a kezem, had kövesse a vonalát, de azért figyeltem, meg ne harapjon, az nem lett volna túl szórakoztató. :/
- Te persze nem fáradsz ki olyan könnyen, mi? :3 - Gügyögtem neki csendesen, mert nem úgy tűnt, mintha meg akarna állni valaha is, bár nekem lassan kezdett zsibbadni a kezem. - Gondolom az ülj, és maradj parancsokat nem ismered. :roll: - Vetettem fel, és valóban nem látszott, hogy bármelyiket is valaha hallotta volna.

41
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 07, 01:10:52 »
Egy valamiben voltam teljesen biztos, ilyen jót még sose aludtam! *3* Lehet az ágy az oka, vagy nem tudom, de egyszerűen isteni volt, hogy nem nyomott, amint megmozdultam, ami egyúttal igazán gyanússá is vált. Persze, szerettem jót aludni, de a közelmúltban nem vettem új ágyat, épp ezért lehetetlen volt, hogy a sajátomban ilyen kellemeset pihenjek.
Ahogy lassan oszlott az ébredés utáni köd, úgy jöttem rá nagyjából, hol is lehetek, és pillanatok alatt levert a víz, holott az előbb még kissé fáztam is. Arra már nem mertem gondolni se, hogy ráadásul éppen ő maga is ébredezik. Nem láttam menekülési utat, csak azt, ha halottnak tettem magam. :| A levegőt is visszafojtva vártam, hogy most mi lesz, lerúg, felkoncol, megfojt esetleg a takaróval? De egyik sem történt, valószínűleg összekevert valakivel, mert még jobban berángatott a takaró alá.
Jó, én is tudtam, hogy olyan a hátsóm és a lábam, mintha a tundrán aludtam volna el, de nem voltam felkészülve arra, itt is éjszakázom. Igazából, mint utóbb kiderült, nem voltam felkészülve semmire sem, az események olyan gyorsan történtek, én meg csak pislogtam, és reméltem, nem halálozom el idő előtt. Aztán ahogy feljebb hurcibált, teljesen elvörösödtem, nem voltam ám ahhoz hozzászokva, hogy hozzám érnek, főként nem így. >////> Kyousukeval is nehezen szoktam meg, de ez mégiscsak Masen... akitől természetesen nem szeretném megszokni, nem erre gondoltam! ˘////˘
- Rajtad van a takaró... - Motyogtam, majd az alsó ajkamba haraptam, már automatikus volt, hogy visszaszóltam, nem tehettem ám róla! TwT
Nem mertem felnézni, főként azért nem, mert időközben rájöttem, amennyire ő kapaszkodik belém, legalább annyira szorongattam én is a felsőjét alvás közben. Lassú mozdulatokkal engedtem el, és ha lehetséges az, hogy valakinek a haja vége is elvörösödjön, nos azt én megoldottam. Igyekeztem úgy tenni, mintha valami nagy dolgom lenne a takaró alatt, és még inkább lecsúsztam, véletlen se kelljen rá néznem. Nem akartam ám én ezt az egészet, azt terveztem, hogy gyorsan pancsolok, aztán megyek is, észre sem veszi, de aztán megjött, és minden balul sült el! ToT Először a fürdés, aztán az állatok, és most ez is, mintha csak el lennék vele átkozva, pedig lehetnénk jóban is, én igazán kedves vagyok! ˘o˘
- Én... - Akartam mondani valamit, de mivel egyszerűen faképnél hagyott, lehet jobban is jártunk most ennyivel.
Felkászálódtam, hogy akkor most igazán megszököm, van időm, és láttam is, hogy merre lehet a kulcs. Persze, felrémlett előttem a kép, milyen lesz, ha valaki meglát, ahogy fényes hajnalban, kócos hajjal, Masen ruhájában kiszököm a szobájából. Ugyanakkor azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy mi történhet, ha itt várom meg azt, míg visszajön a fürdőből. O_O
Addig viszont sose jutottam el, hogy tettekre váltsam elhatározásom, mert berongyolt a pokolbéli szörnyeteg hűséges házőrzője. Ijedten ugrottam vissza az ágyra, és csavartam magamra a takarót, tudtam, hogyha a mumusoktól, akkor talán a kutyáktól is megvéd. Kissé könnyes szemekkel fordultam a tajtékzó férfi felé, de perpillanat tőle kevésbé féltem, mint az ugató fenevadtól. Biztos akart valamit, mondjuk lerágni a húst a csontjaimról. >////>
- Megijedtem. T////T - Szipogtam kettőt, mert ez volt a lényege a dolognak, nem másért gubbasztottam még mindig ott, mentem volna én, de tényleg! - Magától ugatni kezdett, meg se mozdultam felé, komolyan! T////T - Még jobban a takaróba gubóztam, hét lóval sem vontattak volna onnan ki, amíg ez a pokolfajzat a közelben van! Ráadásul azt se nagyon láttam, mennyi lehet az idő, pedig reméltem, hogy a reggeli csihipihi előtt még összeszedhetem magam, nehéz lett volna elvonatkoztatnom attól, hogy mellette ébredtem. O///O - Sa...sajnálom! Semmi olyat nem csináltam, vagy ilyesmi, de tényleg, nem vagyok olyan! - Mondtam, mintha még ezt bizonygatnom kellene, pedig szerintem egyértelmű, hogy nem tehettem ám erről! ˘///˘

42
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 06, 19:03:04 »
Különösebben nem értettem, hogy most mitől kockás a homloka, teljesen csendes voltam, levegőt is csak takarékosan vettem. Jó, főként azért, mert azzal voltam elfoglalva, ha valami ki akarna türemkedni a homlokomból, az most ne tegye, elfoglalt vagyok, és amúgy sem túl esztétikusak a tülkök, szarvak, agancsok. Vagyis, egy emberen nem voltak kifejezetten azok, így nekem sem álltak volna jól.
Aprót sóhajtottam lemondóan, még azt sem fogta nagy agybaja közben, igazán egy rossz szavam sem volt, még mosolyogtam is! Lehet belefulladt a humorérzéke a kádba, vagy sose igazán volt neki, azt is el tudom képzelni. Sokkal kevésbé lenne hullámoztatva a várnyomása, ha néhanapján úgy istenesen kinevetné magát. Mert én mondom, van, amikor kifejezetten röhejes az, hogy felnőtt férfi létére bevágja a barbidurcit. :S Vagyis, értem én, már megint bejöttem a területére, meg mi az, hogy zargatom, de ha egyszer nem is kérdez semmit, csak puffog, esélyem sincs megmagyarázni, hogy nem kicseszésből, vagy direkt őrületbekergetése végett telepedtem be! >w>
Csak gyűlik-gyűlik benne az ideg, aztán valami megmagyarázhatatlan formában kirobban, mintha csak élvezné. :o Pedig egy csomó ősz hajszálat megspórolna azzal, ahelyett, hogy ordítana, és ezzel védekezésre kényszerítene, egyszerűen csak megkérdezné, mi a fene van? ˘w˘ Lehet, hogy még el is mondanám, mi a bánatért nem szaladtam még világgá, amíg megtehettem... Meg nem értem, mért zavarja mindenki, aki él és mozog, mintha a világ idege ülne a fején. :| Bár, még az is előfordulhat, hogy így van, nem csoda, ha bemaszkosodott, ennyi méreggel lehet én is magamtól tettem volna így. :/
- Tudom, hogy nem illik beszólást kijavítani, de a domina éppen hogy az, aki bedominálni szeret... - Mondtam, és csak remélhettem, hogy nem húz le a lábamnál fogva a pincébe, hogy akkor letárgyaljuk ezt az egészet. - De nem, egyébként nem élvezem, ha vernek, csak szeretem ezt a sorozatot, nálunk meg nincs tévé. TwT - Vágtam fancsali képet, igazán megeshetne rajtam a szíve. Még jó, hogy erre a gondolatra hangosan fel nem nevettem, akkor tuti megfojtott volna. :|
Mivel a kezembe adta a távirányítót, úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti, maradhatok! *3* A körítés nem számított, szerintem még akkor is emelt hangon beszél, amikor kedves, szóval ez igenis egy engedély volt! ˘o˘ Több se kellett, mivel elvackolta magát zenével, adtam egy kis hangot a filmre, majd a lábához telepedtem az ágyra, ahol kicsire húztam magam, hogy a trikó alá férjen a lábam, mert kezdtek elfagyni a lábujjaim. Vajon mekkora lehet a trikója, hogy nagyjából kétszer bele tudnék bújni? o_O
Még jó, hogy a végén maradtam, mert most dupla epizód volt! *o* És mind a két rész tele csavarral, na meg végre kibontakozott a romantikus szál is, annyira várható volt, hogy a végén összejönnek mégis, mint ahogy az, a nagy sértődés vége az lesz, Masen teljesen bealszik. Megcsóváltam fejem, esküszöm, még álmában is ráncolta a homlokát. De kedves voltam, mielőtt még valami takonykórt összeszedett volna, rácsűrtem a takaróját, érezze a törődést, meghálálom, amiért tévézhettem nála. 8)
Elkönyököltem mellette, ha már csak az ágy felét használta, mért kuporogjak a sarokban? Úgy sem látja, hogy mit csinálok, vagyis, gondolom nem lát a szemhéján keresztül... Valószínűleg a következő műsorok kevésbé voltak szórakoztatóak, mert legközelebb már csak arra eszméltem, hogy jobb, ha nem mozdulok. Az egy dolog volt, hogy a patkányát bekevertem egy plüssel, de hogy őt magát is?! O////O Ráadásul azt csak reméltem, hogy nem a takaróját érzem magamon, ami alá biztosan nem mászhattam be, de tényleg nem! T////T

43
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 05, 11:51:33 »
Az sem különösebben vigasztalt, ebben a kérdésben egyetértettünk Masennel, bár én nem ismertem olyan közelről Sierashi~sant, mint ő. Kicsit talán túlontúl bensőséges is volt a kapcsolatuk, természetesen azzal a tsunderés túlfűtöttséggel, amit a korábbi megbeszélésen is tapasztalhattunk. Hiába no, az ember néhány évadnyi anime után felfigyel ezekre! Akik a legjobban fújnak egymásra, a végére kibékülnek, legtöbbször össze is jönnek, micsoda közhely, de ha egyszer ilyen ez. :roll:
Aztán felötlött bennem, hogy mi sem vagyunk éppen rózsás viszonyban, de az ötletre is nevethetnékem támadt, és csak nehezen álcáztam köhögésnek. Valószínűleg nem értette, miről van szó, és ez jobb is így, szerintem nem szórakozott volna olyan jól, mint én tettem. :/
- Áh, Shun~senpai! :o - Esett le a tantusz. - Jó, akkor ezt mondd, ne költői körmondatokat a szokásairól! ˘o˘
Még a végén kihozza, hogy az én hibám az, hogy ő érthetetlen, na persze! A fél világ nem érti, szóval benne van a hiba, nem mindenki másban, ezzel együtt kell tudnia élni. >w< Talán majd a következő életében filológus lesz, vagy nyelvész, akkor aztán bármit mondana, a fennköltség miatt nem értenénk... Viszont akkor joggal érezhetné, hogy a világ túl hülye hozzá.
Nem különösebben nyugtatott, ahogy a kutyáról magyarázott, nekem róla is azt mondták, hogy csak hangos, de nem harap... persze, nem harap, hanem üt, rúg, verekszik! >3> Jó, állítólag az én érdekem, meg valószínűleg gyakorlatilag is, de az ordítás bizonyosan nem! ˘w˘ Szóval arra nincs ilyen jó alibije, hogy azért csinálja, mert fejleszti a jellemet, vagy ettől aztán rohadt jól fog menni a lidércesedés.
Egyébként sem szerettem volna lidércesedni, inkább valami olyannak örültem volna, ami kiveszi azt az izét belőlem. Erre természetesen esélyt se látott senki, kaptam a virtuális buksisimit, hogy persze, a kis naiva még nem érti, majd rájön! De én nem akartam rájönni, azt akartam, hogy Urahara~san előkerüljön, és megszabadítson a goauldomtól! :x Bár az ilyen mondatok után el kellett gondolkoznom, nem nézek-e kicsit túl sok tévét mostanság. :/
- Persze, máris kevésbé félek, mert ilyen kedvesen megnyugtattál! Ha éppen nem pépesre versz egy-két lépet, elmehetnél túsztárgyalónak, mert ilyen mondatok után nem a túszejtő puffogtatná le őket, hanem öngyilkosok lennének! >w> - Pislogtam fel rá villogó szemekkel, úgy tesz, mintha a félelem amolyan ésszerű dolog volna.
Mármint én teljesen ésszerű dologtól féltem, kutyatámadások szerte az országban vannak, és nem is ússzák meg őket szárazon, ez nem olyan, minthogy valaki a tizenhármas számtól fél! ˘o˘ Szóval egyáltalán nem kellene úgy csinálnia, mintha csoda számba mennék, láttam már vérmesebb ebeket, való igaz, de nem szabad felpiszkálni az alvó oroszlánt! Vagy kutyát.
Hálásan is felnéztem volna Masenre azért, mert elvezette a pokolfajzatot, de valahogy nem akaródzott elismernem, ezúttal teljesen kulturáltan cselekedett, ahogy azt bármely ember tette volna, Még elbízza magát, aztán azt hiszi, kedvesnek tituláltam, és úgy véli, ez feljogosítja arra, ezentúl a bunkóságot vélje normalitásnak. Na meg a fityfenét! :/ Ráadásul még a kutyának is beárult, hogy félek! TwT Pedig köztudott tény, hogy amúgyis megérzik, minek árulkodik még, hogy aztán éjszaka rám rontson majd a szobám biztonságos melegében? O_O Lehet ez a célja, hogy vagy a kutya faljon fel, vagy ettől való félelmemben meneküljek világgá! Meg is tenném, ha lenne hová mennem, de hát egyszerűen nincs, muszáj leszek valahogy egy reteszt, és egy öt pontos ajtózárat szerezni. :|
Mivel nagyon felém dzsalt, a másik kis jószághoz azért leguggoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Elég fura feje volt, de nem tűnt valami vérengző vadállatnak, vagy ilyesmi, szóval előre nyúltam, és óvatosan megböködtem mutató ujjal. Még csak rá sem harapott, de ettől még nem lettünk barátok! >3> Felvont szemöldökkel méregettem, aztán megvakargattam a fejét, mert nem vagyok ám hálátlan, nem akartam a másik szőrpamacsot sem bántani, csak elszundítottam vele. :/
Felnéztem, ahogy hozzám szólt, mintha csak rajtakaptak volna valamin, úgy fagytam le, épp ezért nem is kaptam a kulcs után, ami egyenes a homlokom közepén landolt. Azt hiszem csak a meglepettségtől feküdtem ki, annyira nem volt vaskos a kulcstömeg, de azért éreztem a helyét. Halk nyögéssel ültem fel, kissé szétvetett lábaim között a szőrállat pislogott, én meg a homlokom dörgöltem, hátha kevésbé puklisodik ettől.
- Egyenszarvra gyúrsz? >w> - Húztam el számat, bár mérges nem voltam, azért még én is kivettem, nem szándékosan vágta hozzám, lehet akkor keresztülrepült volna a fejemen is. - Szerintem edzés alatt nem tolunk ilyen önamortizálást. :roll: - Jegyeztem meg halvány mosollyal a számon, lássa, nincs harag.
Ahogy megszólalt a tévében a főcím, azonnal tudtam, hogy melyik műsor kezdődik, amikor tehettem megnéztem az új részeket, ráadásul mostanra ígértek egy nagy fordulatot is. Először a készülékre, majd Masenre sandítottam, végül ültemben kúsztam közelebb, ninjamód, hiába nálunk nincs tévé, csak a nappaliban. TwT Majd ha vége, kivonulok, mint a vert sereg, eskü! *>*""

44
Lezárt küldetések / Maszkmester
« Dátum: 2015. Szept. 04, 00:14:38 »

Ugyanolyan napnak indult, mint bármely másik, azzal a különbséggel, hogy ezúttal sokkal tovább engedélyeztem magamnak a lustálkodást. Úgy éreztem, ugyanolyan fáradt vagyok, mint amikor lefeküdtem, és amúgy is szabadnapom volt, ezért sem erőltettem a felkelést. Napok óta rossz volt a kedvem, annak sem örültem, ha rám néztek, nem még, ha hozzám szóltak, vagy netán beszélgetni kívántak volna velem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tudtam, hogy miért van, és annak örültem, hogy legalább már nincs sírhatnékom minden percben, amikor rádöbbenek, mi is történt.
Mélyeket lélegeztem a párnába fúrva fejem, most sem szerettem volna elölről kezdeni a bőgést, már megállapodtam magammal, hogy ennyi idő volt a bánkódásra, új nap jön. Valószínűleg azért viseltem ilyen nehezen, mert érthetetlen módon én magam voltam az, aki még az előtt megálljt mondott, hogy visszafordíthatatlan történt volna. Semmit sem bántam, de nem kockáztathatta Suke a pozícióját miattam, az életét pedig még annyira nem, és ha ezt nem látta be magától, kénytelen voltam olyan eszközökhöz folyamodni, ami segít neki ebben. Az, hogy ez közben nekem is legalább annyira nehéz, már meg sem lepett, ha nem éreztem volna semmit, nem aggódtam volna ilyen dolgok miatt.
Az viszont nem engedhettem meg, hogy továbbra is ez tegye ki egész napomat, kénytelen leszek lefoglalni magam valamivel. Lassú mozdulatokkal másztam ki az ágyból, és álmos nyögés közepette nyújtóztam nagyot, hogy zsibbadt tagjaim némiképpen magukhoz térjenek. Úgy döntöttem, hogy egy séta kifejezetten jót fog tenni, így az őszi nap hűvöséhez öltöztem, és percekkel később már a késő délelőtt miatt kihalt utcákat jártam.
Fülemben elmaradhatatlanul zene dübörgött, szemeim pirossága pedig fel sem tűnt senkinek a csípős szélben, valószínűleg az időjárásnak tulajdonították. Céltalan voltam, csak azt tudtam, nem szeretnék tovább feküdni, tévét nézni, és azzal próbálkozni, bármit képes vagyok-e megenni. Az utóbbi napokban legalább két kilót fogytam, és amúgy sem túl gömbölyded alakomon ez túlságosan is meglátszott.
A város romosabbik részén jártam, sose voltam még itt, talán ijesztő lett volna, ha nem láttam volna már ennél sokkal rosszabbakat is. Furcsa, hogy az emberek hagyják, ilyenné váljon a közvetlen környezetük, mintha semmit sem számítana, nem lenne már szükségük rá. Lenyomatuk az egész világon ott marad, és sajnos legtöbbször nem a jó értelemben, olyan keveset tanulnak... Aztán megéreztem, miért is olyan kihalt ez a környék. A hatalmas hollow reiatsu nem származhatott egyetlen lénytől, ráadásul, mintha valahol különösen koncentrálódtak volna.
Összehúzott szemöldökkel vettem ki a fülest a fülemből, és kikapcsolva a zenét, azonnal tárcsáztam Masen számát. Tudtam, hogy semmi kedve nem lenne csak úgy idejönni, hogy rendet tegyen, de valószínűleg egyedül nem bírnám, és figyelmen kívül sem hagyhatom a jelenséget. Szinte meg sem vártam, hogy beleszóljon, amint hallatszott a kattanás, fojtott hangon kezdtem bele.
- Segíts, kérlek! A szegénynegyed elhagyatott iskolájánál vagyok, olyan sokan vannak... - Azzal le is tettem, nem szerettem hazudni, de valószínűleg máshogy el se indult volna. :roll:
Megvárni viszont már nem akartam, biztos ordítana, meg kioktatna, aztán itt hagyna, szóval inkább elindultam a kapu felé, miközben magamhoz vettem zanpakutoumat. Azt hiszem megszokásból vittem magammal, de milyen szerencse, így nem kellett visszafordulnom. Mélyet lélegeztem, nem voltam már hozzászokva ehhez, aztán a kapu egy résén bemászva az omladozó lépcsőn léptem be.
Nem olyan volt, mint az Akadémia, sokkal modernebb, ugyanakkor a falak szinte megfeketedtek a kosztól, és szmogtól, látszott, hogy évek óta nem használták. Érthetetlen volt számomra, ha ennyire nem járnak erre emberek, mit kereshet itt ennyi hollow? Ember nélkül nincs lélek, lélek nélkül nincs számukra táplálék. Aztán csak megvontam vállamat, és a folyosón végig shunpozva az emelet felé vettem az irányt. Jól kivehető volt számomra, hogy ott egy kisebb csoport van, így még sem keverem magam túl nagy bajba, mielőtt ide érne az erősítés.
Mielőtt azonban meglepetésszerűen rájuk ronthattam volna, éreztem egy apró szúrást a vállamban. Hiába kaptam oda, nem volt már ott semmi, csak egy nagyon fura érzés futott végig rajtam, aztán arra eszméltem, hogy egy artikulálatlan üvöltés hagyja el számat, és elmémnek megint egy sötét szegletébe száműztek. Kétségbeesetten néztem körbe, felemeltem volna kezem, hogy letépjem azt a nevetséges maszkot, ennek nem volt itt az ideje. Sírhatnékom támadt, olyan nevetséges volt ez az egész, ahogy kívülről néztem végig, ugyanakkor saját magam is éreztem, mit tesz... vagy teszek?
Mintha meg sem torpantam volna, kivágódott az ajtó, és a kiömlő hollowok felém vették az irányt. Éreztem, ahogy izmaim megfeszülnek a katanát tartva, ugyanakkor nem az én mozdulatom volt a következő, ami egyenesen ketté szelte a repülő szörnyeteget. A torokhangú nevetés sértette fülemet, és képtelen voltam mit kezdeni azzal, hogy közben izgalmat éreztem, és az adrenalin száguldása a testemben elégedettséggel töltött el. Tudtam, hogy ezek nem az én érzéseim, mégis, mintha azok lettek volna, talán az sem véletlen, hogy pont most tértem be ide.
A következő pillanatban kezem elengedte a kard markolatát, és puszta kézzel esett neki az egyik hollownak, amit, mintha csak szétcincált volna. Valószínűleg ekkorra döbbentek rá, hogy rossz emberrel kezdtek, mert a maradék két lidérc menekülőre fogta, én pedig zanpakutoumért lehajolva eredtem utánuk.
Nem kellett volna, megálltam volna, de képtelen voltam, csak láttam, ahogy cselekszenek helyettem, és kicsit azt hiszem, engedtem is a tombolásnak. Szívem szerint én magam is megtettem volna, kiabálni, törni-zúzni, pusztítani vágytam, csak nem tehettem meg, sose tettem meg... Ahogy beértem a hátsót, kezem előre lendült, és hátrarántva fejét a földre nyomtam, majd egyetlen mozdulattal tapostam nyakára, és a katana segítségével leválasztottam fejéről a maszkot. A felfreccsenő vér megfestette a sötét falakat és fehér bőröm, letörölve pedig csak még inkább elkenődött az arcomon.
Keresztülgázoltam az egyre növekvő tócsán, és az utolsó delikvensre vetettem magam, mintha csak arra várt volna, hogy bevégezze. Kezem a fejére markolt, majd a falba vertem egyszer, kétszer, háromszor... sokadszor, míg már csak némi paca maradt belőle, és ernyedten nyúlt el a földön. Mintha csak diót törne az ember. Leengedett kezemről lassú ütemben vér csepegett, mint valami elrontott ritmusjáték.
Felemeltem, és elhűlve figyeltem, és megcsóváltam fejem. Ekkor éreztem meg, hogy van esélyem az irányításra, behátráltam a nyitott ajtón, és a falnak esve markolásztam az arcomat, amiről csak lassan hullottak le a maszkdarabok. Kétségbeesetten néztem fel a lépések zajára, remélve, hogy nem újabb hollowok, kevéssé voltam így veszélyes. A belépő férfira könnyes szemekkel néztem fel, majd még kisebbre húzva magamat egy vakolatdarabot dobtam felé.
- Menj innen! - Kiáltottam rá kétségbeesetten, nem akartam neki is ártani, bármennyire abszurdnak tűnt is a dolog.
A gyakorlások alatt sose tudtam ilyen erőt kifejteni, de akkor én irányítottam, legalább ennyi megvolt, a kontroll, de most. Remegő kezem néztem, ami még mindig mocskosan véres volt, és csak a kézfejemmel tudtam megtörölni szemem, hogy ne kenjem magam még inkább össze.
- Mindenkire halált hozok, aki a közelemben van... - A szüleim, a nagyszüleim, szinte mindenkit elveszítettem, még Yukezo is meghalt egyszer. - Nem fog eltűnni... Valami más, valami nem jó. - Nem láttam magam, de éreztem, hogy még mindig megvan a maszk egy része.
Eddig csupán másodpercekre tudtam megidézni, az őrjöngésnél sem volt ez másképp, de akkor most mi történhetett. Ijedten néztem fel, mintha Masen érthetné, hogy miről van szó, de közben nem úgy nézett ki, mint aki bármivel tisztában van. Az egyik üveges szekrény koszos tükröződésében láthattam, hogy szemeim sem nyerték vissza eredeti kékjüket, pupilláim kitágultak. Mintha csak drogoztam volna, és megragadtam volna a két állapot között.
- Mi a fene ez?! - Törtem be az üveget egy kisebb faldarabbal, mintha ez változtatna bármin is.

45
Karakura / Re:Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Szept. 02, 01:45:19 »
Néhány másodpercig kénytelen voltam csak arra koncentrálni, hogy a levegővétel normálisan menjen. Nagyon fájdalmas volt, hogy vizet nyeltem, már nem a büszkeségemnek, hanem tényleg fájt, belülről mart. Sokkal rosszabb volt annál, mint amikor Masennal edzettünk, pedig ő sem fogta vissza magát. :| Ráadásul amíg azzal voltam elfoglalva, hogy követve példáját, ne fulladjak maréknyi vízbe, kénytelen voltam cenzúra kezem is használni.
Reméltem, hogy szorult belé annyi jóérzés, erre már ne tegyen megjegyzést, mert csak az hiányozna, magamtól merülnék újból alá. Bár lehet előtte némileg benne is kárt tennék, ne haljak meg hiába. >w> Amíg csendben volt, addig semmi gond nem volt, de minden mondata után úgy éreztem, vagy válaszolnom, vagy gyilkolnom kéne. :/
- Lehet mégis meg kellene hagynunk, hátha egy normális fej nőne ki belőle. :roll: - Tettem hozzá, a puklit figyelve, nem állhattam meg, ne mondjak semmit, muszáj volt oldanom zavarom.
Összehúzott szemekkel néztem rá, hiszen már korábban megegyeztünk, kettőnk közül nem én vagyok a drogos. ˘o˘ Ráadásul, ha figyelt volna a levezetésre, rájöhetett volna, hogy több dolog is stimmelhetett benne, mint gondolná. Mondjuk ezután fog a fene normális, vagy legalábbis már-már kedvesnek mondható dolgot feltételezni róla. Lehet több vizet nyeltem, mint az egészséges, és már kezd tőle megzápulni az agyam, ezért beszéltem ilyen butaságokat, minthogy egy kedves cica képes lenne szeretni. :S
- Mondtam, tökre macskás néni fílinged van, én mondom... papperkapaszkodó, hulló haj, néhány lépés a guminő, meg a viagra, és máris szaladsz macskásodni. :o - Magyaráztam szenvtelenül, veszítenivalóm már nem volt, és a kedvesség nem jött át neki, szóval csak magának köszönheti. ˘^˘
Gyárkémény? Sierashi~sanra gondolt volna? Észre se vettem, hogy lenne piercingje, bár lehet olyan helyen van, ahol nem látni... viszont akkor erről Masen honnan tud? O///O Sokat sejtetően pillantottam rá, lám megint elárulta magát. :/
- Nem is tudtam, hogy Sierashi~san macskát tart, ő nem tűnik olyan személynek, akinek eszébe jutna megetetni a háziállatát. :o - Nem ismertem túlzottan, és az első benyomáom nem volt róla rossz, de Yukezo barátja volt, így eleve negatív tartományból indult a normalitás mércén.
Nem értettem, mi baja a macskákkal, bár Kyousuke kiscicáján kívül nem sok ilyen állathoz volt közöm, az Emberek Világában talán sok volt, de nem érintkeztem velük. A kutyák megijesztettek, nagyok voltak, hangosak, és rengeteg foguk volt, amit használni is tudtak. A halak tetszettek, azok szépek voltak, de a munka mellett biztosan elfeledkeznék megetetni őket, így épp elég volt, hogy majd Ame~chan elhozza a sajátjait, majd azokat nézegetem, ha kedvem támadna rá. :3
A sikeres szökés, és öltözés után jól esett az alvás, ráadásul a trikónak is olyan jó illata volt, nem csoda, ha elnyomott az álom. :roll: Mondjuk legalább felöltöztem előtte, és nem törülközőben dőltem ki, ki tudja, mi lett volna akkor? Bár így sem volt kedve az ébredés, nem elég, hogy valami nagyra nőtt patkánnyal aludtam, még egy kutya is befigyelt! O_O Hogy a fenébe nem vettem észre egyszer sem eddig? TwT
Kislányos lelkesedéssel vetődtem be a nagyra nőtt tajparaszt mögé, le se tojva, kiröhög-e miatta, az kevésbé veszélyes, mint az, hogy széttép egy vadállat. Lehet azért nem mozdult eddig, mert túl kíméletes lenne álmomban felfalnia, és azt akarja, hogy szenvedjek, és ezért most fog támadni. Így legalább Masenen kellene keresztülmarnia, amit csak megfontol. >3>
- Nem haluztam, azt hittem, hogy plüss... - Motyogtam, erőteljesen a felsőjébe kapaszkodva, onnan ki-kilesve a vérszomjas vadállatra, ami persze felém villantotta nagy vicsorral mind a harminc fogát! TwT - Akarta a fene lenyúzni, megérinteni se akartam volna, ha tudom, hogy az a patkányizé él! - Tiltakoztam remegő hanggal, bár csak a kutyától féltem, a kisállattal simán elbántam volna, ha tesz egy rossz mozdulatot. :x
Nem nagyon tudtam mire vélni, mért mutat be jövendőbeli gyilkosomnak, szemernyivel nem tett jobb benyomást. Igazából lehet, hogy eddig nem ugrott nekem, de ez bizonyosan csak elterelés volt, láttam a hírekben, hány emberre támadnak kutyák, és csak úgy szétmarcangolják őket! :o
- Szia Tori... nem vagyok ám finom, nem érdemes megcsócsálnod. *>*"" - Intettem felé félve, hátha érti, nem lehet azt tudni biztosra, hogy nem. :/ - Samu? Mordorból hoztad, vagy mért? :| - Lehet van benne valami, igazán furcsa valaminek tűnt, még messziről is. - Nem lehetne, hogy kiengedsz engem innen, és egyedül igazgatod tovább az állatkertet? - Rángattam meg felsőjét, miközben nagy szemekkel pillogtam rá. Nem szerettem volna tovább a kutya közelében maradni, nem bíztam abban, valóban ilyen lusta lenne, biztosan csak álca. >w>
Már az is jobban csábított, hogy félholtra verjen lent a pincében, minthogy tovább szemezzek a pokolküldötteivel. Nem csoda, hogy nála tanyáznak, egyformán gonosz aurájuk volt. Igazából már ott tartottam, magam rúgom ki az ajtót, csak már máshol lehessek, de nem kockáztattam volna, hogy ajtó hiányában kövessen bármelyik is...

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 8