~ Előtörténet

Jelszó: „Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle.”


Step 1.
Kerek csokoládé, szögletes csokoládé, hosszú csokoládé, rövid csokoládé, gömbölyű csokoládé, lapos csokoládé, tömör csokoládé, lyukas csokoládé, csomagolt csokoládé, meztelen csokoládé, egész csokoládé, megkezdett csokoládé, édes csokoládé, keserű csokoládé, csöves csokoládé, mogyorós csokoládé, tejcsokoládé, likőrös csokoládé, tavalyi csokoládé, idei csokoládé, es a világ összes fajta csokoládéja... Mindjükre kicsordul a nyálam, ha csak egy kis darabot is látok belőlük. Miért is? Hiszen ez az egyetlen függőségem! A csokoládé! Az egyedüli örömforrásom!

Éppen a hídon üldögéltem eszegetve a kincsemet, amelyet az öreg adott, meghálálva a mit sem jelentő, parányi segítségemért a boltban. Már ha az annak nevezhető volt, csak néhány 1x1 méteres dobozokat – tele sütéshez szükséges alapanyagokkal – kellett a placcról a cukrászdába hurcolnom, ami könnyen ment a tolószékemmel. Csak felkaptam egyet, az ölembe tettem, és begurultam vele a boltba. Nem nagy munka. De a vénség akkor is hálás volt. Tudja mi a gyenge pontom, így hát nem is utasíthattam vissza... Nem mintha akartam volna. Ez a példány sajnos el is foglalta szívem egyik csücskét... Mogyorókrémes... Olvadozóan mennyei érzés, mikor a nyelvemet érinti, még ebben a pokoli melegben is.
A cukrászda a folyóparton leledzik, nem sokkal mellette pedig egy széles híd. Tökéletes hely egy ilyen édesség elfogyasztásához, miközben a Nap egyre lejjebb ereszkedik. Innen azt is látom, ahogyan az emberek nevetve jönnek ki a boltból, miután kiszolgálta őket a tata. Csendesen elméláztam a látványtól... És akkor hirtelen megszólalt.
-   Miért üldögélsz itt egyedül?
Tehát mondott valamit. Valamit, vagy valaki? Dehát kicsoda? Nincs mellettem senki sem. Oldalra néztem, és egy vadvirág lila szirmai tekintettek vissza rám.
-   Elromlanak a fogaid, ha túl sok édességet eszel – nevetett úgy, mint egy kislány.
... Újra beszélt. Kacagott is. Egy virág...? Úgy tűnik megőrült ez a világ... De ha egyszer hozzám fecseg...
-   Az enyéim nem fognak – válaszoltam félvállról, immáron egy nagy kerek, és lapos nyalókát ízlelgetve, ami alapvetően képtelenség lenne, hogy beleférjen a számba, de ez nem kihívás én nekem!
-   Hogy hívnak téged? – kérdezte kíváncsian.
-   Ryuunosuke – motyogtam teli szájjal.
-   Ryuu! – Rögvest örömtelien becézni kezdett – És a másik neved? A családodat hogy hívják?
-   ... Hmpf – Elfordítottam a fejemet a virágtól.
Nem válaszolsz? – szomorodott el hirtelen, aztán folytatta – Akkor... Miért vagy tolószékben? Nem tudsz járni?
-   ... Meguntalak. Szia! – ezzel megfordultam a kerekekkel, és elgurultam lefelé a hídról.
-   Huh?! Várj! Én még be sem mutatkoztam neked! – kiabált utánam, de én mit sem törődtem vele.
Fecsegő vadvirág... Ki gondolta volna...?
Aznap a cukrász bolt raktárában aludtam, kidőlve a dobozok között, bármiféle szivacs, vagy pokróc nélkül. Úgy esett, hogy a matuzsálem rajtakapott, amint az egyik dobozból akartam volna édességet csempészni magamnak, későbbre. Csak megfogta a kerekesszék fogantyúját, és felborított. Ezután kiröhögött. Visszavágtam volna, de már fáradt voltam, és álmos. Így a hátamra fordultam, és elaludtam. Másnap újra a hídon voltam, a vadvirág legnagyobb örömére.
-   Yasou-nak foglak hívni – jelentettem ki önkényesen.
-   Hai! – A virág persze ettől is ujjongott, és szinte magam előtt láttam a mosolyát...


Step 2.
Anya.

Yamada – így hívták azt a családot, ahova született a fiú. Se nem gazdag, tehetős, sem porban fuldokoló család. Épp hogy megéltek, és az asztalon volt a napi betevő, habár előfordult, hogy nem volt mit odatenni. Ryuunosuke-n kívül még egy, idősebb fiú élt ott, abban a kicsi házban, ahol a szülők mindent megtettek azért, hogy gyermekeik boldogan élhessenek. A bátyja rendszeresen magával hordta a keresztjét, az íját, és gyakorolt, gyakorolt, és csak gyakorolt, egyedül, sokszor távol az erdőben. A legkisebb fiú egyáltalában nem volt tudatában annak, hogy minek született, milyen vér csörgedezik ereiben, szülei pedig meg akarták kímélni ettől. Elég gondja volt érzéketlen lábai miatt, amelyek kerekesszékbe taszították őt. Az orvosok természetesen mindenféle műtétet, és gyógymódot felajánlottak, és győzködték az anyát, miután deréktól lefelé lebénult a gyermeke. Természetesen egy ilyen műtétet csak méreg drágán végezhettek volna el. A család egy árva érmét nem tudott megspórolni erre. Ryuunosuke sosem járhatott, és irigyelte bátyját, amiért ő igen, habár ez nem vakíthatta el, mivel túlságosan is szerette őt. Az a kezdetben mosolygós, és boldogan nevetgélő fiú elveszett abban az iskolában, ahol mindenki játszott mindenkivel, szaladgáltak, bunyóztak, megviccelték a másikat, és örültek egymás társaságának – őt kivéve. Unalmasnak találták, hogy ő nem lehetett velük úgy, mint mindenki más, inkább otthagyták őt az osztályterem kongó ürességében, és nem is törődtek vele. Csak rajzolgatott az asztalán a kis papírkájára nap, mint nap, az iskolaidő minden egyes szünetében, míg végül szomorúvá nem vált, s többet már otthon sem mosolygott...
Egyik fénypontja életében az anyja volt, aki minden egyes alkalommal, amikor sírni látta kisfiát, rámosolygott, és egy-egy cukorkát, vagy kis darab csokoládét nyújtott a kezébe – mivel cukrászdában dolgozott -, és Ryuunosuke ahogy befalta az édességet, úgy tért vissza a csillogás a szemeibe, és az enyhe pirosság fakó arcbőrére. Majd idővel újra visszatért az üveges tekintete, így édesanyja újra édességet adott neki, aztán újra, és újra. Ryuunosuke számára később ez jelentette az egyetlen útját annak, hogy vidám legyen, hacsak néhány percre is. Az anyja teljes szívéből szerette őt is, és büszke volt rá. Azonban az apja tudta, hogy a lábai miatt sosem lesz belőle méltó quincy, túlságosan is gyengék ahhoz. Emiatt sokszor veszekedett is egymással a két felnőtt, amelynek okát Ryuunosuke sosem érthette meg – el sem mondták neki. Csak odasietett síró anyukájához, és letörölte könnyeit. Ennyit tehetett érte...
Tíz éves volt, amikor megkapta az első kemény verését az iskolatársaitól. Rossz társaság, rossz időpontban, rossz helyen. Csak feküdt a földön, vérző arccal, és duzzanatoktól, foltoktól tarkított testtel, mozdulatlanul. A csapat azt hitte, halálra verték őt, így inkább gyorsan leléceltek a helyszínről. Néhány diák találta őt meg, és már rohantak is az iskolaorvosért, aki ellátta őt, és értesítette a szüleit. Ugyan a veréstől nem ájult el, de megfordult a fejében, hogy mi történik, ha halottnak tetteti magát, és így is tett – sikerrel. Ezután az anyja kétségbeesésében nem is igazán akarta visszaengedni abba az iskolába, de egy másik túl messze lett volna a lakhelyüktől, és nem is engedhették meg nehéz anyagi helyzetük miatt. Az apja így végül jobb ötlet híján, íjászatot kezdett tanítani a fiúnak, hátha legközelebb ezzel könnyűszerével elijeszti azt a bandát – akiknek a kilétét Ryuunosuke sosem árulta el, bármennyire is faggatták őt.
Egy évvel később már ügyeskedett is benne. Apja, és bátyja elismerően paskolta meg a vállát, ami nagyon sokat jelentett Ryuunosuke-nek. Boldogan vitte is magával az íjat, gondosan elrejtette az iskola mögötti udvaron tartott hordók egyikébe, és várta, mikor érkeznek meg bántalmazói. Jöttek is, és azonnal előkapta fegyverét, és rájuk szegezett egy nyilat, azzal fenyegetőzve, hogy lelövi őket, ha nem hagyják békén. Kinevették őt, mire el is eresztette azt, amelynek éles hegye volt – távolról látva, de közelről azonban láthatóan egy szürke színű szilikon fedte azt. A nyíl pontosan a négy idősebb fiú közül az egyikük orrnyergét találta el, tévesztés nélkül, amiért az megdühödött, haragos léptekkel a kerekesszékes fiú elé állt, elvette a fegyverét, eltördelte, majd ezután agyba-főbe verte, társaival együtt.
Ezúttal nem jött érte senki sem az orvosiba, ezért beleült a tolószékébe, és egyedül hazament. Otthon viszont senki sem várta többé. A bejárati ajtót betörve találta, bent pedig minden fel volt forgatva, néhol vörös színbe öltöztetve a bútorokat. A fiú bement a saját szobájába, lefeküdt az ágyára, és napokig úgy maradt, amíg meg nem érkezett az illetékes hatóság. Néhány nappal később Ryuunosuke-t ugyanabban a városban egy híres, gazdag család vállalta el, hogy gyámja legyen, és rögvest oda is költöztették őt. A városiak csodálták őket, és felnéztek rájuk, amiért egy mozgássérült gyermeket vettek a szárnyaik alá, és sajátjukként nevelik, és szeretik. Habár, Ryuunosuke számára mindent elárult a család mibenléte, mikor találkozott az egyetlen fiacskájukkal, aki történetesen egyike volt annak a társaságnak, akik sorozatosan összeverték őt...


Step 3.
Boldogság.

-   Na, és mi szeretnél lenni, ha felnősz, Ryuunosuke? – az öreg megint kérdezgetős kedvében van...
-   Nem tudom – mondtam vállat vonva, és nem törődve a kérdéssel, ledőltem a folyó parton elterülő domb mezején.
-   Pedig egyszer mindenképpen dolgoznod kell majd, hogy eltarthasd magad. Mit szeretnél csinálni? Mihez volna kedved? – erőszakos egy vénség...
-   Nem tudom – válaszoltam újra ugyanazt.
-   Miért nem tudod? Hát valamit csak szeretsz...! – kezével megpaskolta a térdemet, ahogy mellettem üldögél. Kár a gőzért, ezt úgysem érzem.
-   Szeretem... Az... – újra vállat rántottam - ... Az édességet – eközben az eget bámultam.
-   Oho! Meghiszem azt – mondta derülten a tata. Miért mosolyog?
-   Mmm... – nehézkesen felültem, és durcásan elfordítottam a fejem – Szeretnék... Cukrász lenni – mormoltam, és éreztem, ahogy az arcom egyre jobban ég.
-   Oh, hahaha! – hangosan kacagott fel az apóka, és már éppen felkaptam a jobb öklömet, amiért kiröhög, de folytatta – Dehát, ha belőled cukrász lesz... Hát mit fogsz eladni? Mire készen lesz a sütemény, cukorka, vagy más édesség, addigra megeszed! Hahaha! – és nevetett tovább...
-   Hát... Csinálok eleget mindenkinek! – feleltem morogva, és kezeimmel felhúztam a lábaimat, hogy rájuk hajthassam a fejemet, hogy eltakarjam a vöröslő arcomat.
-   Ahaha! Jólvan! Jólvan... Örülök is ennek. Végre lesz akire ráhagyhatom a boltomat! – most meg repdes az örömtől... Kérek egy kanna vizet az arcomra.
Először életemben mondtam el valakinek, hogy mit szeretnék. Ez jó? Vagy rossz? Miért reagált így az öreg? Tényleg rám akarja hagyni a boltját? Dehát én csak... Idejöttem, mert megéreztem az édes illatot...
Tovább üldögéltünk csendben a domboldalon, és élveztük a napsütést, az enyhe szellőt, és a megmaradt tejcsokoládé minden egyes falatját. Másnap reggel megint felmentem arra a hídra, ahol a beszélő virág van, hogy elregéljem neki, mit mondott a bolt tulajdonos. Mint mindig, ahogy meghallotta, majd kicsattant a boldogságtól.
-   Ryuu... Akkor itt fogsz maradni velem? – kérdezte, és mintha még táncolt is volna hozzá a leveleivel, és szirmaival.
-   Itt maradok! – széles vigyort villantottam.
-   Haha! Az jó lesz!
Ha tudnám, most a lábaimat lóbálnám a híd szélén. De nem tudom, úgyhogy nyugton maradok, és figyelek, hátha kell a segítség a bolt körül.
-   Ryuu! Nézz ide!
-   Huh? – oldalra néztem, és akkor ott volt... – Huuuh?!
Hirtelen úgy megugrottam meglepettségemben, és talán rémületemben is, hogy a hátsóm lecsúszott a híd széléről, a kezemmel már késő volt korlát után nyúlni, és leestem a hídról, bele egyenesen a folyóba. A szerencsém, hogy erősek a karjaim, és egy kis ideig fent tudtam tartani magam a víz tetején – egészen addig, amíg a bácsika odadobott nekem egy kötelet, amin volt egy hurok is, hogy magamra köthessem, és aztán kihúzhasson a vízből.
-   Nem megmondtam, hogy óvatosan a hídnál! Buta kölyök! – Megsuhintotta a kezét a levegőben – Még jó, hogy itt voltam, különben most úszhatnál egészen Karakuráig! – és megpaskolta a csurom vizes fejemet.
-   De... Dehát...! Ott a hídon! – mutattam oda az ujjammal – Egy szellem! Egy kislány szellem!
-   Csakugyan szellemet láttál, olyan fehér az arcod! Na befelé, megszárítkozol – felkapott, és bevitt a szobába, ahol az ágyam is volt, és adott egy törölközőt.
Mire már teljesen megszáradtam, lepihentem a szivacságyamon, de bejött a vénember, úgyhogy kelhettem is felfele. Odahúzott egy széket, és leült.
-   Na, figyelj csak ide – egy kicsi, lapos, fekete dobozkát vett elő, és kinyitotta – Ha legközelebb felmész arra a hídra, ez legyen nálad – Egy furcsa keresztet nyomott a kezembe, közepén egy kék kővel, ezüst fogatban.
-   Ez micsoda? Ez majd megvéd? – Kíváncsian néztem rá, majd egyből a nyakamba vettem, és forgatva a kezemmel tovább csodáltam.
-   Igen-igen, ez majd meg fog védeni. Afféle családi ereklye – Sóhajtott egyet, majd újra beszélt – Hallgass csak ide. A béna cukrász nem jó cukrász. Van valaki, aki helyrehozza a gerincedet. Mit szólsz?
-   Huh? Nem kell a szívességed, tata! – Elfordultam tőle, és még mindig a keresztet vizsgálgattam.
-   Amiatt nem kell aggódnod. Van rá elég pénzem, és még csak visszafizetned sem kell. Gondold meg, fiacskám – vállaimra tette a kezeit.
-   ... Komolyan... Meg tudják csinálni...? – Sóvárgó szemekkel lestem rá.
-   Persze, csak rajtad múlik. Már megbeszéltem az orvossal! Hát nem is örülsz? – széttárta a karjait.
Leírhatatlan érzés fogott el, mintha csak egy hatalmas madár készülne kirepülni a mellkasomból, és vinne maga után, fel a felhők közé... Egy könny csordult ki a szemem sarkából, de próbáltam akkora mosolyt mutatni, amekkorát csak lehet.
Számomra túl sok idő múltán – amit nehezemre esett kivárni – jöttek is értem, és elvittek, hogy visszaadják a lábaimat. Csak a fehér falakra, és csempékre emlékszek, valamint a fényes lámpákra, amelyek majd’ elvakítottak. De aztán csak a sötétség, és más semmi. Elaltattak...


Step 4.
Mostoha.

Abban a hatalmas házban, és gazdagságban Ryuunosuke egy pillanatig sem érezte jól magát. Az a fiú, a család elkényeztetett egykéje folyamatosan zaklatta, és bántotta. A szülök pedig szemet hunytak efelett, mi több, még éheztették is őt. Amikor pedig véletlenül merészelt egy kis édességet kérni, előkapták a nadrágszíjat, és addig ütötték, hogy nyoma maradt. „Mit képzelsz magadról?! Befogadunk téged, iskolába járatunk, és még kérni akarsz?! Majd megmutatom mit kaphatsz!” – mondta a kedves anyuka.
De egy lebénult 11 éves gyerek mégis mit tehetne ez ellen? Elnyomták őt, s a porba taszították hat éven keresztül, mind ezalatt másoknak híresztelve, és tetszelegve, hogy milyen jószívű emberek is ők... Míg nem egy nap megszökött, amikor kicsengettek az iskolából, ahova a mostoha szülei járatták. Esze ágában sem volt hazamenni, inkább elgurult egészen a város másik feléig... És ekkor megérezte azt az illatot...
Ahogy belépett a cukrászdába észrevette a csodálatos kerek csokoládét, szögletes csokoládét, hosszú csokoládét, rövid csokoládét, és megannyi fajtáját, valamint színes, habos-babos süteményeket, és aranyosan dagadó péksütiket. Nem telt időbe, hogy Ryuunosuke a vitrin üvegére tapadjon. A zöld bársonymellényes, ősz hajú és időtől megviselt arcú idős bácsika pedig csak bámulta a fiút, majd megkérdezte:
-   És mit adhatok ifjú úrfi? – mosolygott rá...
Pénz hiányában csak úgy kaphatott bármit is, ha megdolgozott érte. Volt hogy csak egy órát, aztán az egy órából kettő lett, végül napok, hetek, és hónapok... Míg végül az a cukrászda lett a második otthona.


Step 5.
Vadvirág.

Amint kiengedtek a korházból – még kerekesszékben, és óvatoskodva ugyan – már rohantam is, hogy a bolt tulajdonos bácsikának jelezzem, hogy megérkeztem.
-   Azt hiszem most már pótolhatom a napi édesség adagom! – mosolyogtam.
-   Nocsak, megérkeztél? Az orvosok nem mondták, hogy beteg leszel ettől a temérdek édességtől? – Derekára tette a kezeit, és nevetett.
-   Hmm lehet, hogy zagyváltak róla valamit, már nem emlékszem, de...!
-   Később ez még rossz ómen lesz! Jobban figyelj oda az egészségedre – Félbeszakított.
-   De tata! Érzem a lábaim! – Még szélesebb vigyor kerekedett az arcomon.
-   Oh, ohó! Tudtam én, hogy ügyesek azok az orvosok. Mostantól csak vigyázz rájuk! – Megcsóválta a mutatóujját.
-   De nem értem. Hogyan volt pénze erre a műtétre?
-   Nem kell mindenről tudnod, fiacskám. Törődj csak a magadéval! Edzeni kell azokat a lábakat, ne felejtsd el – Legyintett, majd elfordult a pult felé.
-   Hmm. Elmondom a szellemlánynak! Pá! – és ezzel az ajtófele fordultam, de az öreg megállított.
-   Ryuunosuke, nálad van az a nyaklánc? Tudod, amelyiken volt az a... Kereszt, vagy micsoda...
-   Huh? – Előkaptam a gallérom alól – Nálam van, hogyne! – Meglengettem a levegőben, és kigurultam a part felé.
Abban a hónapban, amikor találkoztam Yasou-val, úgy éreztem, végre egy hozzám illő társaságra leltem, habár leesett az állam, amikor először mutatta meg mibenlétét. Sosem láttam még szellemet, de így legalább nem egy vadvirághoz beszélek. Lila szirmok... Pont, mint a szemeinek színe. A nevetése akárcsak a napsugár, mikor rád süt. Időnként elfakul, de aztán új erőre kap. Vele végre jól érezhettem magam, szabadon kacaghattam...
Ez viszont hamar megváltozott, amikor a híd egyik végénél ültem a székemben... És akkor feltűnt előttem. A lény. Az álarcos, fekete, négylábú, amelynek hosszú teste egy kígyóéra hasonlított. De ez nem volt kígyó. A maszkján jól láthatóan hatalmas szarvak díszelegtek, orra és állkapcsa pedig hosszasan nyúlt előre, egymás mellett sorakozva fogaival. Az üregekben – amelyekben a szemeinek kellett volna benne lennie – semmi sem volt, csak az a végtelen sötétség, ami egyenesen a lelkembe bámult bele, riasztóan, vészt jóslóan, és vérért kívánkozva. Az én véremért... A kezeim megvétózták az ötletet, hogy megmozdítsam őket, és eltekerjek onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Képtelen voltam bármit is tenni, a szemeim csak kikerekedve, ijedten nézték tovább azt a lényt. Ő viszont pont úgy festett, mint akinek több esze van ennél, és nem hagyná ki az ingyen vacsora lehetőségét. El is indult – felém. Léptei megfontoltak voltak, és rettentően hangosak. A híd majd’ leomlott alattunk, de úgy néz ki, ez senkit sem érdekelt. Senki nem hallja ezt, nem látja, pedig itt van előttem. Még az öreg sem hajlandó kilesni a boltból. Végül is... Ki menthetne meg? Engem? Ettől? Ugyan... Mindig is magamra voltam utalva. Vagy én segítek magamon, vagy fetrenghetek a földön segítségért üvöltözve, mit sem ér az. De mégis... Ez?! Hogyan védhetném meg magamat ettől? Ha létezik olyan, hogy sors... Akkor az nem normális, hogy ezt küldte rám. Gondolkodtam, hogy mit tehetnék, de a testem még mindig nem mozdult, és az agyam újra, és újra ugyanazt a kérdést játszotta le egymás után. Hasztalan volt mindez... Talán ennek így kell történnie. Hagynom kell, hogy ez a szörny közeledjen felém...
Egy kavics találta el a fejemet. Pontosan, és erősen célzott. Szívesen ráripakodtam volna, ha ez a nagy, maszkos, tátott szájú élőlény éppen nem arra készült volna, hogy elpusztítson. Hirtelen meglepettségemben hátra estem a székemből, és karjaimra támaszkodva hátrébb csúszkáltam az aszfalton, a lábaimmal kissé megsegítve azt. Szerencsémre a lény előttem verte bele a saját csőrét abba, amibe nem kellett volna – a hídba. Be is akadt oda, és úgy látszott, hogy egy ideig nem fogja tudni onnan kiszedni azt. Elsőként választottam volna azt a döntést, hogy elkúszok onnan, és megpróbálok elérni a bolthoz. Azonban a pólóm alatt hirtelen egy kék színű fény gyúlt fel. A nyaklánc keresztje volt az, de nem értettem, hogy miért világított. Kivettem a nyakamból. Te segítesz? - kérdeztem tőle magamban, és ráirányítottam a kereszt kövéből érkező fénysugarat a szörnyetegre. Ekkor az egész kereszt fényre gyulladt, és formát váltott. Egy érdekes íj jelent meg a kezemben. Az ékszer segít, én pedig megőrültem, úgy tűnik. Kinyújtottam a jobb kezemet a nyílért, és az meg is jelent. Kihúztam, amennyire csak tudtam, és céloztam. A szörny hosszas próbálkozás után végre kihúzta a fejét a hídba tört lyukból, és újra engem szemelt ki prédául.
Elengedtem a nyilat. Éles süvítése pedig rendeltetési helyére ért. Ő meghalt, és szétporladt, én pedig éltem, és a szél könnyeket fújt ki szemeimből.
-   Nem érted?! Te meghaltál, én élek! – üvöltöttem a lény hűlt helyének nyomába, majd elterültem a földön, és idegesen beletúrtam a hajamba.
Válaszra nem is vártam. Inkább tovább fetrengtem, amíg észbe nem kaptam.
-   Yasou... Yasou...? – kezdtem keresni őt, de semmi.
Biztosan megijedt, ahogyan én is. Így aztán visszamásztam a kerekesszékemhez, és felállítottam, hogy beleülhessek. Visszagurultam a cukrászdába, egyenesen a matracomhoz. Senkivel sem akartam beszélni ezek után... Talán a természetem, vagy születésemnél fogva átkozott vagyok, mindegy is, de vonzom a rosszat. Elgondolkodtató... Miért volt az öregnél ilyen... Ilyen érdekes kis játékszer...? – A kezemben forgattam a nyakéket, és egyre csak azon tanakodtam, hogy mi lehet ez az egész... Majd belealudtam a gondolataimba.


Step 6.
Tükör.

Egy rendőr, egy mostoha anya, egy fiú és egy idős férfi beszélgetett az ajtó előtt. Az anyuka természetesen kiakadva, a fiú aggódva, a rendőr figyelve, és a férfi magyarázkodva... Hát eljöttek érte. A boltosnak sikerült kimagyaráznia magát a rendőri és az anyai szorításból, elvvégre nem akármilyen családról van szó... Velük persze, hogy meg lehet beszélni a helyzetet. Végül is, a tulaj vigyázott az eltűnt gyermekre, amíg a családja meg nem találta.
Habár... A felszín alatt Ő maga sem örült annak, hogy elveszíti a kis társaságát. Odakullogott a matracon alvó fiúhoz és felébresztette, majd ketten együtt elindultak a tornácra. Ryuunosuke amint észrevette, hogy kik jöttek el érte... Rémülten kezdett levegőért kapkodni, és legszívesebben elfutott volna, de a lábai még mindig gyengék voltak, így a tolószékében kellett maradnia. A rendőr végül besegítette Őt az autóba, miközben nyughatatlanul vergődött a fogvatartásból, és egyre csak azt üvöltötte „Miért?! Miért teszed ezt velem?! Azt hittem barátok vagyunk! Kuso-jiji!”
Nagyot sóhajtva zárta be az ajtót, miután elvitték Őt... Hiába, nem a gyámja. Nem tehet semmit sem, csak imádkozhat a jóllétéért.
Újra abban a nagy házban, és abban a szobában. A padló könnyes, és véres volt attól az ütéstől, amelyet a mostoha anyjától kapott rögtön, amikor a rendőr már messze járt onnan. Sem étel, sem víz, csak a verés, a megalázás, a rossz bánásmód, mindezt azért, mert felismerte, hogy mi tesz neki rosszat, és elszökött. Egymaga talán megnyugvást találhatott a földön heverve, amíg egyedül hagyták. Az ablakon rácsok, az ajtó kulcsra zárva. Nincs menekvés.
Így teltek a hetek... Ételt csak naponta egyszer kaphatott, és vízből is csak spórolva jutott. A mostoha bátyja pedig imádta meglátogatni Őt a szobájában. Így aztán, minden egyes alkalommal, egyre gyengébben, egyre... Reményvesztettebben ébredt fel az ájultságból. Míg egyszer csak...
-   Ryuunosuke...? – szólalt meg az a bizonyos hang – Ryuunosuke! – amelyet senki más nem hallhatott – Miért nem kelsz fel? – úgy bizony, senki sem.
A fiú a padlón heverve oldalára fordult, a szobájában elhelyezkedő nagy tükör irányába. Sápadt arcával belenézett mélyen a fekete foltos szemeiben tátongó, kék foglalatos pupilláiba. A hang néhány pillanatra elhallgatott, majd hirtelen a tükörkép tátogni kezdett, és folytatta mondandóját.
-   Nézz csak rám – A tükörkép felkelt a padlóról, és törökülésbe helyezte magát – Látod? Így. Most te is.
-   Kussolj – és ezzel visszafordult a másik oldalára, abban a hitben, hogy csak hallucinál.
-   Jólvan... – A tükörkép eltűnt.
Napokkal később sem engedték ki a szobájából, fogoly volt Ő a mostoha családja számára. Ryuunosuke magatehetetlenségében csak a tükörképét bámulta, hátha az újra megszólal... Amely kisvártatva meg is tette.
-   Szóval mostmár hallgatsz rám...? – görbült mosolyra a szája.
-   Mit akarsz... Tőlem...? – kérdezte rekedtes, elcsukló hangon. 
-   Tedd hasznossá azokat a lábakat. Állj fel, majd guggolj le.
-   Nem tudok... Túl gyengék ahhoz... – komorodott el Ryuunosuke.
-   Akkor erősítsed meg őket – vigyorgott – Csináld.
Ryuunosuke megfogadta a tanácsot, és neki is kezdett. Nehezen mozdult a teste, akárcsak az ólom, majd két karjával felnyomta magát. Ezután a többszöri két lábra való állás hiábavaló próbálkozása – amelynek mindig a padló vetett véget – kifizetődőnek tűnt. Fájdalomteljes órák elteltével végül sikerült. Ingatagon bár, de állt. Most kezdődött a nehezebb feladat, az edzés. Pokoli kínok követték minden egyes guggolást, de a tükörkép addig nem szólalt meg újra, amíg Ryuunosuke hozzá nem szokott a fájdalomhoz. Hosszú idő múltán a lábak kezdtek biztosabbá és erősebbé válni, ezért már képes volt más gyakorlatokat is véghez vinni. Egy újabb remény ez, vagy csak a szabadság utáni vágy? Minden nap minden egyes órájában azon dolgozott, hogy hogyan lehetne erősebb és még erősebb, csak akkor hagyta abba, ha hallotta valamelyik családtagot az ajtó közelében elhaladni, vagy ha újabb látogatást tesznek hozzá.
-   Ryuunosuke – előtűnt a tükörkép.
-   Mi az? – válaszolt, épp fekvőtámaszokat hajtva végre. Homloka fájdalomtól ráncolódott, és izzadságcseppek hullottak le róla.
-   Mit gondolsz... Ki tudnál szökni innen?
-   Huh...? – leült a tükör elé.
-   Áhh, úgysem tudnál annyira messze jutni... Hmm... Mi lenne, ha legközelebb a mostoha bátyád zárnád ide be?
-   M-mi...? Én nem... Észrevennék... – súgta vissza.
-   És mi lenne ha... Nem lenne, aki észrevenné? – újra elvigyorodott a tükörkép.
-   ... Én nem vagyok ilyen... Nem, nem ölöm meg őket!
-   El akarsz menni innen?
-   Igen... – csillantak fel Ryuunosuke szemei.
-   Akkor tedd amit mondok – még mindig mosolygott.
-   ... Mit kell... Tennem?
-   Tanítsad móresre azt a kölyköt, ha legközelebb bejön a szobába!
Ekkor csattant az ajtózár, és lenyomta az ajtókilincset valaki. Az ajtó lassan kinyílt, és a beszélgetés tárgya színre lépett.
-   Te meg ki a franccal beszélsz itt?! Hallottam, hogy pofáztál! Na ki vele! – üvöltött rám.
-   Nem beszéltem senkivel...! – Ryuunosuke azonnal hátrálni kezdett
-   Szóval nem mondod el? Rendben, nekem így is jó. Anyuék nincsenek itthon. Még az a nyámnyila fater sincs, hogy megsajnáljon! Azt csinálhatok veled, amit csak akarok! Vágod?! – odalépett hozzá, és megragadta Őt a nyakánál, majd ütni kezdte Ryuunosuke fejét.
Nem ellenkezett, hagyta, hogy verje. Esze ágában sem volt, hogy bárkit is bántson, vagy fájdalmat okozzon... De mélyen a szívében, elzárva valahol az izomszövetek között, a pezsgő vérében haragos volt. Nem valamire, vagy valakire, saját magára, hogy képtelen magát megvédeni. A fejében számtalanszor elképzelte, ahogyan azt a fiút, aki épp folytogatja... Megbünteti, a hozzá méltó módon. Azonban a karjai és lábai csak hevertek a földön, mit sem törődve azzal, hogy akár meg is halhat... Kinek hiányozna egy ilyen haszontalan gyerek, mint Ő?
-   Igen... Kinek hiányozna...? Akár... El is pusztulhat... Nem, Ryuunosuke?
-   ...
-   Minek áltatod magad azzal, hogy az emberek jók?
-   ......
-   Nézz csak rá... Nézz a szemeibe. Az ilyennek nincsen bűntudata. Csak dominálni akar, mindent megtesz érte. Eltapos másokat, hogy Ő egyedül fent maradhasson. De tudod... Nincs értelme egyedül lenni nemigaz, Ryuunosuke?
-   ..........
-   Miért nem mozdulsz? Gyenge vagy? Annyira haszontalan vagy, hogy még csak megvédeni sem tudod magad?
-   ..............
-   Annyira... Hogy a családodat sem tudtad megvédeni?
-   ....................
-   Annyira... Hogy a bátyád is... Hagytad meghalni?
-   ELÉG! – ordított fel Ryuunosuke, hirtelen megragadta a mostoha testvérét, és az ereibe áramló adrenalin által kapott löket következtében hozzávágta Őt a tükörhöz, amely darabokra tört.
-   Na végre... – ördögi vigyor jelent meg az apró szilánkokon megjelenő tükörképek arcain – Az enyém vagy, Ryuunosuke – ezután mind eltűnt.
Haragtól szikrázó szemei nem tévesztették szemelől az áldozatot. Ahogyan az felkelt, már utána is vetette magát Ryuunosuke – az egyke fiú legnagyobb meglepetésére -  ráugrott, és leteperte a földre. A testét a hátára fordította, es leszorította a végtagjait.
-   NÉZZ RÁM! MI VAGYOK ÉN NEKED?! – ne haragudj... – AZT HISZED, HOGY ENGEM OLYAN KÖNNYŰ LESZ KINYÍRNOD CSAK AZÉRT, MERT NEM TUDTAM JÁRNI?! – ez nem én vagyok... EBBEN A VILÁGBAN, ÖLSZ, VAGY TÉGED ÖLNEK MEG! – kérlek állítsd meg... – SOHA TÖBBET NE MERÉSZELJ ENGEM LENÉZNI! SOHA, SOHA TÖBBET!
A zsebéből előhúzott egy üvegszilánkot, fenyegetően magasra feltartotta azt, készen arra, hogy lesújtson vele, habár a szemeiből könnyek zúdultak alá, miközben még mindig kiállhatatlanul tombolt benne az adrenalin, és a temérdek, színtiszta gyűlölet. Végül újra elvigyorodott...
-   JÓÉJT...! – Állítsd meg...! Kérlek!
Ekkor az angyalnak született, tiszta és jó gyermeki lélek megfosztotta magát szárnyaitól, és fényétől. Zuhanni kezdett, mélyen lefelé a föld alá, a kémköves pokol sötétségének izzó lávájába, amely lemarta róla eddigi mivoltát, és szarvakkal tért vissza...
Az üvegszilánk egyenesen a fiú mellkasába fúródott, vért okádva ki magából... Aztán újra lesújtott, és újra, és ÚJRA, és újra, amíg a folyosó összes rése, és a falon éktelenkedő repedések is megkapták a halál hírét. Ryuunosuke ekkor elégedetten állt fel a testtől, és kábultan a vér illatától, a kijárati ajtó felé imbolygott.
-   Hahaha... Látod...? Én majd megvédelek... Majd megteszem azt, amit te nem tudtál... – kihez beszélsz? – Látogassunk meg valakit. Oh, igen. Az a vacak kerekesszék már nem kell, felejtsd is el. Nem rabszolgái vagyunk a magunk testének – mit tettél...? – Fejezd be a bőgést – sajnálom...


Step 7.
Viszlát.

Nem láthatnak így... Menj az erdőn keresztül. De ha Ő észrevesz, nos kíváncsi leszek a reakciójára. Legalább kiderül rólad az igazság. Hogy micsoda? Ezt nem te akartad? Dehogy is nem. Tudom, hiszen ott voltam. Az elejétől kezdve... Mit gondolsz, ki volt az, aki mesélt rólad, huh? Én nem felejtelek el... Kicsit talán hálátlan is vagy, pedig örülhetnél. Kihúztalak a csávából, megmentettelek, társaságot nyújtok neked... Mit akarsz még? Hogy te nem vagy ilyen? De igen. Gyilkos vagy, és akkor? Ha nem lennél az, akkor most itt sem lehetnénk, ami persze az én érdekem is. Megöltem egy ártatlan fiút? Hogy én? Egy ártatlant? Na ne röhögtess. Senki sem az aminek mutatja magát, mit képzelsz... Te talán annak hitted magad, de figyelj... Megoldottam ezt is. Nyisd ki szépen a szemeid.
Ideértünk. Azonban ahogy becsengettünk az ajtón, egyedül lettem, egymagamban. Itt hagyott még a tükörkép is, de megszólalt egy másik, ismerős hang. Összerezzentem, és fázni kezdtem, a csontjaim pedig mind egytől egyig remegni kezdtek, a szemeimet nedvesség fedte. Mi lesz most? Hogyan fog ezután rám nézni? Mit fog gondolni rólam...? Ezután is... Talán... Lehetne, hogy vele lakhassak? Úgy, ahogy megbeszéltük a domboldalon... Ugye lehet? Hiszen én csak... Én nem akarok bonyolult dolgokat, azt hiszem... Csak szeretnék valakivel együtt nevetni... Együtt sírni, együtt szórakozni...
Kinyílt az ajtó, és előlépett az öreg. A szemei... Tágra nyíltan, és átkozottul meglepetten, megrémülten néztek rám. Hirtelen összehúzta a szemöldökeit és berángatott abba a helyiségbe, ahol a matracom volt rég.
-   Ki ne mozdulj innen, ne gyere utánam.
-   M-mi? Dehát! Én... Sajnálom! Ne haragudj rám! Ez nem én...
-   Csendben legyél! – ordított rám – Maradj itt, és egy hangot se! Már tudtam, amikor elvittek... El kell ezt intéznem most, de ne is reménykedj abban, hogy itt maradhatsz. Amint visszajövök, az útjaink elválnak, és ne is gyere vissza!
Most valóban dühös volt. Csalódott bennem... Magamnak köszönhetem ezt... Így most nem tudom hogyan tovább. Egyáltalán nem akarok elmenni innen... De nem érdemlem meg többé, hogy a jó utat járhassam, és jó emberek vegyenek körül. Nem érdemlem meg a jó életet... Összehúztam magam a szoba sarkában, és belefeledkezdtem az idő múlásába is... Észre sem vettem, hogy közben... Máshova kerültem.


Step 8.
Cirkusz.

-   Hé! Ébresztő! Hétalvó!
-   Huh... Huuuh?! Hol vagyok?! – ugrottam fel az ágyon. 
Egy vörös színű karaván belsejében ébredtem fel, amely épp tartott valahova. Kerekek gördültek a szilárd talajon, valamint lovak prüszköltek a kocsi előtt, ahogyan azt húzták előrefelé. Előttem egy lány meredt rám, örömtől ragyogóan, és mosolyogva.
-   Végre felébredtél! – vigyorodott el – Hmm, a lábaid még erősítésre szorulnak, de sok-sok edzés után még lehet belőled valami számunkra! – ugrált ide-oda miközben hablatyolt valamiről.
-   Te-tessék?
-   Ez egy cirkusz karaván, drágám! Az erdei földúton találtunk rád! Hogy kerültél oda? Hova akartál menni? Mi történt veled?
-   Én... Eh... Nem akartam sehova sem menni.
-   Hmm? Hát mit kerestél odakint?
-   Semmit sem... – komorodtam el, és lesütöttem a szemeim.
-   Van hová menned?
-   Nincs.
-   Akkor bizony közénk tartozol! – megpaskolta a fejem búbját.
-   Dehát...
-   Hmm? Azt mondtam, hogy jó leszel valamire! Ha én mondom, az úgy is van! – Csípőre tette a kezeit – Velünk jössz, és lesz hol aludnod, lesz mit enned, persze dolgoznod kell! Ki tudja, lehet hogy még akrobata is lehetsz! – ezt hallva felgyúlt bennem a remény...
A karaván Karakurába tartott, és még aznap, mikor odaértünk, és kiszálltam a kocsiból, egy seregnyi ember fogadott. Mindegyikőjük üdvözölt, és később együtt emeltük fel a sátrakat. Végül este meg is történt az első előadása a cirkusznak, amely lélegzetelállítóan fantasztikus élmény volt. Annyira, hogy hirtelenjében elájultam. Amikor felébredtem, ketten álltak felettem, és lesték minden mozzanatomat.
-   Jól vagy? – kérdezte az egyikük.
-   P-persze... Uhh... Biztosan leesett a vércukrom... – feleltem, mire a másik megszúrta az ujjamat egy tűvel, és a vércseppet egy apró papírdarabra áztatta, amely egy műszerbe csatlakozott.
-   Dehát teljesen normális értéket mutat! – hökkent meg, aztán felsegített.
Éjszakára megkaptam a saját zugomat, ahol döbbenten vettem észre egy táskát az ágyamon. Elhúztam a zipzárját, és belekukkantottam. Telis-tele volt hivatalos papírokkal, amelyek az én kilétemet taglalták. Új családnévvel – Takahashi -, hamis születési hellyel, és egyebekkel, valamint találtam egy levelet... Tőle. Választ kaptam arra, hogy mi ez az egész. Csak így védhetett meg a büntetés elől, és maradhattam szabad, hogy másik személyiséget adott nekem. Azt is elárulta, hogy quincy vagyok, és amit a hídon láttam, az valódi. Hollow-ok. Ellenük kell küzdenem, nem az emberek ellen. Őket védenem kell tőlük. Quincy... Ennek a jelenteset azonban nem igazán érthettem meg. Ezt valaki más magyarázta el nekem, amikor belépett a sátramba. Ő is az. Felajánlotta nekem, hogy tanít, amit boldogan el is fogadtam. A beszélgetés után magamra hagyott. Tovább kutattam a táskámban, hátha találok még benne valamit... És akkor, könnyek csorogtak végig mosolygó arcomon... Csokoládé...
Azóta két év telt el. Megerősödtem, és elértem, hogy akrobata lehessek, és fellépjek a cirkuszban. Először életemben arra készültem, hogy közönség előtt lépjek fel.
-   Oh! Még mielőtt elfelejtem! – Előkerült a lány, akit elsőként ismertem meg a cirkusz tagjai közül – Tessék! Fesd be ezzel a hajad! Különlegesebbnek fogsz tűnni tőle! – a kezembe nyomott egy kék színű hajfestéket.
Órákkal később arra vártam, hogy a hintára pattanhassak, és repüljek, mint a madár. A közönség csak úgy áramlott befelé a nézőtérre. A fények csodálatosan ragyogtak mindenfelé. Tudom, hogy rossz dolgot műveltem, és ezt nem érdemelhettem volna meg. Nem vagyok jó ember... De amíg tart a maszkom... Remélem, hogy mosolyt csalok az emberek arcára. Éjjel a cirkusz az életem, nappal quincyként védem azt, ami fontos – amit a bolt tulajdonos írt levelében.
A fények rám szegeződtek, nagy leveőt vettem, kinyújtottam a kezeim, és megragadtam a hinta rúdját... Kezdődhet a show!
-   Majd meglátjuk azt, hogy meddig tart a maszkod – kacsintott rám vigyorogva egy ismerős visszhang, aki kísértetiesen úgy nézett ki, mint én...


~ Adatlap
Név: Takahashi Ryuunosuke
Nem: Férfi
Kaszt: Quincy
Szül. ideje: 1998.03.05.
Kor: 20

~ Kinézet
Magasság: 163 cm
Bőrszín: sápadt fehér
Hajszín: festett kék (eredetileg sötétbarna)
Szemszín: kék
Átlagos ruha viselete: lezser utcai viselet, a kényelmes ruhákat és cipőket preferálja
Cirkuszi viselete: testhezálló kezeslábas akrobata ruha, változó színekben és mintázatban, emellett arcfestéket is használ
Testfelépítés: vézna, de meglehetősen erős, és hajlékony testalkata van, amit cirkuszi akrobataként hasznosít a legjobban, emellett pedig jelentős segítséget nyújt harcaiban

~ Jellem
Elsőre egyszerű személyiségnek tűnik, de idővel ez bonyolódhat, attól függően, hogy kit mennyire enged közel magához. Általában nem ismerkedő, inkább megfigyelő típus, de nem zárkózik el az emberektől, pláne ha édességgel kínálják meg. Ambivertált, de kerüli a túl sok kérdést, inkább flegmán lelécel a kíváncsiskodók elől. Többnyire laza, nemtörődöm, és egy kissé flegma. Viselkedése néhol hidegnek érződhet azért, mert kevés dolog érdekli őt, és kevesen keltik fel igazán a figyelmét, de ha valamit (vagy valakit) megszeret, azért képes mindent megtenni. Mindenhol a jókedvet, a vidámságot keresi. Amit csinál, azt azért teszi, hogy jól érezze magát, de hamar megszűnik az érdeklődése az adott dolog vagy cselekvés iránt, ha ez nem történik meg – emiatt gyorsan változik a hangulata. Szereti az életvidám embereket és a spontaneitást. Teljesen értelmetlennek látja a világot, ha nincsen benne boldogság, és édesség, amelyből mindig tart magánál a zsebeiben. Cirkuszi előadásait csak akkor tartja sikeresnek, ha lenyűgözte a közönséget, és mosolyogni látja őket, azonban az emberek, illetve a társadalom gondolata abszolút hidegen hagyja, inkább csak az egyén a fontos számára. Quincyként a hollow-ok elleni harcot nem védelmezés céljából, hanem egy számára fontos illető szavainak hatására folytatja. Szabad szellem, utálja a bezártságot, és a tükröket – az arcfestékét gyakran anélkül készíti, vagy készítteti el. A kis dolgokban is megtalálja a jót, ahogyan a rossz emberekben is néha, ami naivitásra utalhat, azonban szíve mélyén tudja, hogy ez több ponton is megvétózható, de makacskodik eme tény ellen. Szorult helyzetben döntésképtelen, emiatt vitákat folytathat saját magával. Nem fárasztja magát filozofikus kérdésekkel, azonban olykor kényszerből gondolkodik el egyes dolgokon. Megrögzött téveszméje, hogy a fokozott édességfogyasztás számára egészséges, viszont nagyon odafigyel a testi épségére, és edzettségére. A mozgás neki létfontosságú, amióta járni tud.


~ Szeret-nem szeret
Szeret / szereti: 
-   Édességet enni
-   Még több édességet enni
-   Akrobata mutatványokat csinálni
-   Lustálkodni
-   Nevetni és mosolyogni

Nem szeret / szereti:
-   A családnevét
-   A tükröket
-   Veszekedni
-   Ha lenézik
-   Sós ételeket fogyasztani

~ Felszerelés(ek)
Boxer gyűrűket hord a zsebeiben – amiket önkényesen „vasökölnek” hív -, önvédelmi célból.

- Á, vele nem először találkoztam akkor – zavarban voltam. Másnak nem igen tudható be az, hogy kb. össze-vissza hadováltam minden félét. Nem csoda, hogy szegény Nara-san alig tudott valami értelmeset kihámozni belőle.
- Jaj, szegény, jobbulást neki. Persze, szívesen segítek neki. – Ez nem kérdés. Nem örülnék én se, ha sérülésem után kétszer annyi papírmelóval kéne szembenéznem.
- Igaza van. Nem vagyunk egyformák, bocsásson meg, hogy általánosítottam – szégyelltem magam. Nem lett volna szabad ilyet tennem, az általánosítás eddig még több bajt okozott, mint jót. – Húha, akkor maga tényleg sok mindent látott.
Aztán a beszélgetés ráterelődött valakire, akit… nos, akit elvesztettem. Túl kéne lendülnöm rajta, ez mégsem olyan egyszerű. Azt hittem, a sírósdit letudjuk, erre tessék, már éreztem, hogy valami sós csípi a szemem. Nem, nem engedtem ki őket. Most nem szúrhatom el. A régi barátaim sem akarnák, hogy megrekedjek.
  - Gomennasai… csak… ez így olyan nehéz még. De tudjon róla, hogy ez nem magának szól – A francba! Dühös voltam magamra, nem is kicsit. A kapitány jelző azonban nehezen akaródzott hozzácsatolódni Nara-san nevéhez. Úgy örültem a témaváltásnak, magamban hálákat rebegtem a sors alakítóinak, mert így könnyebb volt összeszedni magam, és arra koncentrálnom, ami most, a jelenben, itt a dolgom.
Ő nincs, de Nara-san itt van, és ezen nem változtathatok, de kihozhatom még a legjobbat a helyzetből.
Az osztagedzés remekül jönne, rám fér az összehangolódás Gyönggyel, úgyis szereti, ha megidézem. – Rendben, részt veszek rajta, rám fér a gyakorlás. Már csak egy kérdésem lenne. Ezt nem igazán reklámozom szintén, de… van egy ilyenem. Ugye megtarthatom? – Azt a kapitányi haorit veszem elő, ami már csak darabjaiban van meg, a kilences vége is lecsippent róla, de azért felismerhető. – Ennyit még meg tudtam menteni.
Ez valahogy nálam maradt, miután egyszer betakartak vele suttyomban.