Legutóbbi hozzászólások

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
1
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Gyakorlóterep
« Utolsó üzenet: írta Aikyou Kaiya Dátum Ma - 14:01:56 »
Fehér liliom

Nem várt reakcióval találkozom miután a diákot megszólítom. Sikoltásából arra engedek következtetni, hogy túlságosan belemerülhetett a mostani gyakorlatába. Ez valahol jó jel. Viszont egy éles küzdelemben hatalmas hiba. Fontos, hogy a shinigami mindig felkészült legyen a legváratlanabb helyzetekre is. Fontos a mély koncentráció, de saját épségünkre is vigyázni kell. Saját bőrömön tapasztaltam meg figyelmetlenségem következményét. Viszont nem traktálom a diákot tanácsokkal. Nagyon rossz benyomást keltene, arról nem is beszélve, hogy olykor megfelelő, ha hagyjuk a fiatalokat kibontakozni. Ha hibáznak és nem veszik észre, egyértelműsíteni kell bennük mi az, ami hiba és mi az, ami helyes. Sok tanár már itt rontja el véleményem szerint.  Nem beszélve némelyik szülőről. Nem egyértelműsíti a gyermeknek a válaszokat, helyette bonyolultabb megfogalmazással akarnak bölcsebbeknek tűnni. Ezt a hibát mindig kerülöm a gyerekeim előtt. Reiyanak és Kengonak mindig egyértelmű és egyszerű választ adok. Szeretném, ha megértenék. Türelmesen megvárom amíg a diák összeszedi gondolatait és rám tud figyelni. A választ kielégítőnek találom. Micsoda szerencse! Persze a diákoknak illene tudnia, hogy az Akadémiát ismerje, de mikor rá kérdeztem gyermekeim hollétére, rögtön tudta kikről beszélek. Valahol viszont viccesnek találom, hogy azért várja meg, hogy az órájuknak vége legyen, mert ha kijönnének az épületből, nem ismerném fel őket. Ha a kötését levenné és megpillantana, szerintem rögtön észrevenné, hogy eléggé közeli kapcsolatot ápolok az előbb említett két diákkal. Mosolyát megnyugtatónak találom. Ezek szerint végre kicsit elengedte magát. Nem is csodálom. Valahol megérthető az e-fajta viselkedés a diákoknál. Nagy súly nehezedik a vállukon. Már abba is belegondolni szörnyű, hogy ők lesznek majdan a következő generáció. Mindenki máshogy éli meg emezt a gondolatot, de van egy közös pont mindenkinél. A tét nagyon nagy. Kérdés, hogy ki veszi észre és ki nem foglalkozik vele, mert túlságosan fél a valóságtól. Elmosolyodok egy icipicit, ami után halk nevetés hagyja el az ajkaimat. Nem szoktam nagyon nevetni, de a mostani helyzet igazán megmosolyogtató. Amikor a diákot látom, hogy a tér széle felé sétál és még véletlenül se veszi le magáról a kötést, egyértelművé válik a helyzet. A diák vak. Jól tippeltem akkor. Kicsit megköszörülöm a torkomat majd válaszolok a kérdésére. Figyelek a hangnemre, mivel a vakok különleges tulajdonsággal rendelkeznek. A hang alapján akár érzéseket is képesek megfigyelni. Szerencsére nem az a fajta vagyok, aki megszokta játszani magát, de nem szeretném, ha félreértene. Remélem a nevetésemet nem fogja sértésként venni. A válaszommal azért egyértelműsítem a biztonság esetére.
- Elnézését kérem! Eléggé viccesnek gondolom az előbbi kijelentését, de természetesen elmagyarázom. Persze, hogy ismerem Kengot és Reiyat. Hiszen ők a gyermekeim! Aikyou Kaiyanak hívnak és remélem, hogy nem tettek rossz fát a tűzre. Kengot ugyan nem féltem, na de Reiya… hát ő egy kicsit más tészta. Jó szívű lány, aki tele van motivációval, csak olykor… nos gondolom sejti, néha túlzásba esik. Kihez van viszont szerencsém?
A kidou témájára érve arcánál látom, hogy kissé elpirul. Nem szokott hozzá, hogy dicsérik? Vagy eleve olyan jellemmel rendelkezik, aki kissé szégyenlős? A kidout látván az előbbire tippelek több szempontból. Egy olyan jellemmel rendelkező diák, aki túlságosan fél és mimóza nem hiszem, hogy lenne bátorsága kijönni egyedül a gyakorló térre. Ha még is, akkor nem ilyen határozott kézmozdulattal idézte volna meg az előbbi kidout. Ugyan is a kar mozdulat, a testtartás, valamint a szavak erőssége, elmond bizonyos jellemet egy adott személyről. Mostani alanyom, határozott jellemmel rendelkezik. Kemény helyzeteket élhetett már át. Egyszerűen nem szokott hozzá a dicsérethez. Erre figyelnem kell. A saját érdekében. Kell a dicséret, de ne vigyük túlzásba. A végén a diáknak nem lesz megfelelő önképe. Az viszont komoly negatív következményekkel járhat. A válasza némi félelmet is éreztet. Fél a tudástól, vagy csak megtorpant attól, hogy képes olyasmire amire nem volt példa? Jól ismerem ezt az érzést. Az első kidou idézésem után magam is kissé megtorpantam. Félelmetes volt akkor valahol. A hatalom félelemre adhat okot.
- A válasza nagyon őszinte. Dicséretes! Tudja nem mindegyik diák őszinte saját magához, ami egy hatalmas problémának érzek. Viszont feltennék egy kérdést, ha nem haragszik. Azért nem akarja megpróbálni újra, mert eleget gyakorolt? Vagy azért, mert megijedt?
Hagyok egy kis időt, hogy feldolgozza a kérdésemet. Kicsit ízlelgesse. Majd tovább folytatom a mondandómat, mielőtt válaszra nyithatná a száját. Számomra elég egyértelmű. A félelem nagyúr. Meg kell valahogy értetni vele ezt az érzést. Természetes. A gyermekeim is átestek ezen az érzésen. Sok kérdést kaptam akkoriban Reiyatól és Kengotól. Határozottak ők nagyon is. Viszont az első diákévek mindenkit megrémíthet! Az újdonságtól való félelem pedig nem idegen jelenség itt az akadémiában. Feldolgozni, hogy hatalmunk van mások felett? Rémisztő. Viszont el kell fogadni. Az elfogadás része a legnehezebb. Abban nem tudnék segíteni. Viszont egy kis útmutatás, sohasem árt a diáknak. Úgy tűnik, ez a feladat most rám hárul.
- Nem csodálnám, hogy megijedt. Maga a hatalom mások felett egy rémisztő érzés minden diák számára. Jó magam is átéltem ezt és nosztalgikusnak érzem, hogy most ugyanezt a jelenséget látom önnél is. Emlékszem mikor pontosan ugyanezt a kidout idéztem meg legelőször. Rémisztő volt már maga a látványa is. Képes lenne elpusztítani egy bábút. Tudja mi volt az első gondolatom akkor? Mi történne, ha valakit eltalálnék vele és megsérülne tőle.
Sajnos elő is fog fordulni a kezdetekben, hogy véletlenül egyik társunkat eltalálhatjuk. Jó magam régen követtem el efféle baklövést. A sérülésem után sajnos újfent amatőr hibákat vétek, ami miatt egy kapcsolatom romlott meg az újdonsült kapitányommal. Milyen ironikus a helyzet! A kidou az egyik kedvenc területem és erre úgy használom mostanában, mint egy kezdő.
- Viszont sokan elfelejtik a tényt és a tanárok is kifelejtik az egyik legfontosabbat. A hatalmunk nem csak pusztítani képes, hanem megvédeni valamit. Alkotni! Vegyük például a kardot, ami minden shinigami egyik leghűségesebb társa. Főképp, hogy a zanpakutounk itt kap helyett szintén. Nem csak vágni képes a fegyverünk, hanem megvédeni is minket. Egyben egy éles fegyver és pajzs. Nem csak kiolt egy életet, de meg is védheti azt. Tőled függ, hogy mit teszel. Mire használod. Kioltasz egy életet vagy éppen megvéded? A döntés a tiéd. Ugyanilyen a hatalmad is, ami éppen kicsírázni készül. Te döntöd el hogyan használod és nem fordítva. Hiszen a tiéd. Mindig is benned volt. Te parancsolsz neki. Érthető, amit most mondtam vagy szeretné, hogy jobban kifejtsem?
A diák válaszára várva, szemeim megakadnak egy érdekes hajdíszen. Sokkal inkább egy növényen. Mintha láttam volna valahol ezt a növényt, de hol? Rémlik nekem valami. Yume kezében láttam egyszer hasonlót. Bizonyára Ő is onnan szerezhette, ahol Yume is ezt a virágot? Ha jól tudom a kedvence volt. Elhessegetem viszont a gondolataimat és csak is az előttem lévő diákra összpontosítok. A segítségre most nagy szükség van.
2
Csevegő / Re:Hiányzások
« Utolsó üzenet: írta Shihōin Souji Dátum 2019. Júl. 14, 22:28:15 »
Sziasztok!

Közel sem boldog hírre fordulok az oldal felé. Az elmúlt időszakban teljesen más alapú frpg oldalakon bukkantam fel amelyek le is kötöttek. Olyannyira magukba szippantottak, hogy amennyire kilehet esni egy világból ami hosszú évekig lekötött nos úgy megtörtént. Teljesen kiestem a bleach világából sőt az anime világból is, a karaktereim világából is amelyeket én magam teremtettem. S bármennyire is a szívemhez nőtt az oldal és annak tagjai sajnos jelenleg azt kell mondjam, hogy határozatlan időre nem tudok részt venni szervesen az oldal életében. Itt vagyok, felnézek, olvasgatok néha, de ennél többet nem tudok tenni sajnos. Aztán ki tudja, lehet tarkón csap egy villám vagy rám zuhan egy ihlet zongora és hoppá azon kapom magam, hogy napi 5-10 reagot írok majd ide, de ez nem most lesz.

Ezen okokból, hogy egy lelkes játékostól se vegyem el a lehetőséget visszaadnám vagy átruháznám az arra méltóaknak két magasabb rangomat is mely az 5. Espada cím vagy a 2. osztag hadnagyi címe. Ha visszatérnék is minimum kapitányi rangért versengenék ha ez megtörténik. :roll:

Ihletben és szórakozásban teli, boldog időtöltést kívánok minden jelenlegi és leendő tagnak.

Érintett karakterek:
Shihouin Souji, Elian Barquero, Hirase Keisei


Re-chan
3
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Gyakorlóterep
« Utolsó üzenet: írta Murasaki Yumiko Dátum 2019. Júl. 14, 15:56:43 »
Shirayuri

Lyukas órám van. Elméletileg lenne alkalmam pihenni, mielőtt visszamegyek az utolsó délutáni előadásra, de valahogy nem megy a relaxálás. Az ágyamon heverek, kezemben a lélekölőmmel, kitartva magam elé, mintha szemlélném, persze nem láthatom. Nem is a kinézetére vagyok kíváncsi, sokkal inkább szeretnénk a belsejébe nézni. Érzem, hogy van benne valami jelenlét, de akár mennyire is próbálom a tudatommal megérinteni, nem megy. Az utolsó pillanatban egy kósza gondolat mindig megtöri a koncentrációmat és a kialakuló kép szertefoszlik. Dacosan dobom magam mellé a kardot, majd felülök. Úgy érzem, beleőrülök, ha még egy percet ki kell bírnom tétlenségben, így elindulok járni egyet. Eredetileg a park felé igyekszek ugyan, de a gyakorlótér mellett elhaladva megcsap a gondolat, hogy talán egy kis sétánál többre lenne most szükségem, hogy levezessem a fölös energiámat. Nem tart épp senki órát és pár lézengőtől eltekintve más sem használja a helyet. A következő órám amúgy is démonmágia lenne, így ezen elgondolásból vállat vonva a kidou gyakorló felé veszem az irányt. Az elkerítő falat megérintve lépek át a bejáraton, majd miután megbizonyosodok róla, hogy nem zavarok senkit a környéken, megnyomom a gombot, amitől hallom is a kattanást, amint egy bábu kerül helyére pár méterrel messzebb. Megteszek pár lépést felé, majd támadó állásba helyezkedve felidézem a ráolvasást, amit korábban az egyik órán hallottam.
- Támadj fel, mennydörgés istene! Ébredj, viharok anyja! Szabadítsd rá villámod a bűnösökre! Hadou no Yon, Byakurai!
Miközben kimondom, érzem, amint a lélekenergiám a kinyújtott ujjam hegyén kezd összpontosulni… majd semmi. A szavak üresen csengenek, mintha nem is az enyémek lennének, csupán közönyösen szállnak tova, ahogy az összegyűjtött energia is elszáll, bármilyen hatás nélkül. Dühösen rúgok a földbe mérgemben. Odébb sétálok, majd leülök egy padra, nyugtázva, hogy már el is ment a kedvem az egésztől. Még hogy a ráolvasás segít ráhangolódni az adott varázslatra. Hiába mondom ki, ha nem jelent számomra semmit. Ami kidout meg tudok csinálni, elsőre is megtudtam már, amit pedig nem, mindegy mennyiszer próbálom, csak felidegesítem magam vele. Hmm, düh… Ekkor eszembe jut egy régi emlék. Egy másfajta idézés, amit már nagyon régóta nem hallottam, kicsi korom óta. Mellé pedig egy kép is társul. Homályos ugyan, de így is kiveszek pár részletet. Minden olyan nagynak tűnik, tárgyak, emberek. Nem, én vagyok kicsi, mint egy gyermek, ők pedig felnőttek. Előttem egy másik gyerek áll, rövid hajjal, talán egy fiú. Jobb mutató ujjam egyenesen rá emelem, pontosabban egy füstölgő lyukra a mellkasán. Mindenki elszörnyedve bámul rám, de nem értem, mi a baj. Ahogy jött, úgy kezd szét esni a kép. Kétségbeesetten felpattanok, mielőtt teljesen eltűnne, majd újra a próbabábu irányába emelem a karom, ám ezúttal másfajta szavak hagyják el a számat.
- Égnek és Földnek, mennydörgésnek és villámlásnak átkos teremtménye, halld meg önnön kiáltásod és engedd szabadjára minden dühöddel! Kaizou Hadou, Juugeki Byakurai!
Ezúttal is érzem a mutató ujjam felé törekvő energiát, azonban most más. Fájdalmas, égető érzés halad végig a karomon, majd az égzengés hangjára emlékeztető robajjal indul onnan útjának. Elmémben egy villám képe jelenik meg előttem, azonban nem tiszta, fehér szikra. Vörösen izzó sugár, mely kérlelhetetlenül halad előre, kinyilvánítva, hogy keresztülhalad mindenen, mely az útjába merészel állni. A feszültség, mely korábban pattanásig feszített, mintha a kidouval együtt távozott volna a testemből. Ernyedten kezdek el dőlni jobb oldalam felé és el is terültem volna a földön, ha nem teszek egy lépést arra, hogy megtámasszam magam. A gondolataim vadul kavarogtam. Mégis mi volt ez az egész? Mit tettem? Hírtelen fojtogatónak érzem a nyakláncomat, hiába nem szoros, mégis, mintha irritálna, hogy rajtam van. Még sosem tapasztaltam hasonlót. Nem volt lehetőségem azonban arra, hogy túlságosan hatalmába kerítsen az érzés, mert egy hang szól hozzám. Zavarodottságomban egyáltalán nem rám vallóan felsikoltok a meglepődöttségtől. Túlságosan is a kidoura koncentráltam, így nem vettem észre, hogy időközben bárki a közelemben lett volna. Még szerencse, hogy nem találtam el. El kell telnie néhány másodpercnek, még visszanyerem a tartásom, majd az illető felé fordulok.
- Elnézést, csak nem vettem észre a jelenlétét. Nem zavar és szívesen útbaigazítom, jól ismerem az Akadémiát.
Próbálom belőni, hogy találkoztam-e már vajon vele. A hangja mintha ismerős lenne, de nem tudom hozzárendelni egy diákhoz vagy tanárhoz sem. Aztán felmerül két név is, akiknek hallatán meg is feledkezek az imént történtekről.
- Áh! Reiya-chan és Kengo-kun, igen, azt hiszem, van egy sejtésem, hol lehetnek. Ez idő tájt történelem előadásuk szokott lenni, de elméletileg mindjárt vége. Errefelé kellene majd átsétálniuk a következő órájukra. Szívesen maradok addig, hogy biztosan találkozhasson velük, ha nem tudná, hogy néznek ki, viszont azután nekem is mennem kell, mert ma még lesz egy órám. Ha megenged egy kis kíváncsiskodást, miért tetszik keresni őket, csak nem valami rosszat tettek?
Számra egy játékos mosoly is felkerül kérdésem után, amint felszabadultan lépkedve megindulok a tér széle felé. Talán még sem volt haszontalan, hogy eljöttem ide, még ha nem is épp úgy sikerült megszabadulnom a fölös energiámtól, hogy eredetileg terveztem. Megtorpanok azonban, amikor a gyakorlatomat hozza fel. Nem vagyok még mindig hozzászokva a dicsérethez, ami az arcomra feltehetően kiülő píron is látható.
- K-köszönöm… de nem hiszem, hogy folytatni fogom már. Nem tudom, hogy megtudnám-e ismételni, és azt sem, hogy egyáltalán megakarom-e.
Fejemet lesütve, tétován játszadozok egy hajtincsemmel, ahogy gondolataim újra visszaterelődnek. Még magamban sem tudtam helyére tenni azt, hogy mit csináltam és hogyan, de az, hogy ezt még valaki látta is, csak még inkább felerősíti bennem az érzést, hogy jobb szeretnék most eltűnni a világból és a semmi közepén lebegni, ahol senki sem látja a botladozásaimat.
4
Nemesi és családi birtokok / Re:Kuchiki-birtok
« Utolsó üzenet: írta Kuchiki Tomoe Dátum 2019. Júl. 13, 12:10:01 »

A napok hetekké dagadtak, és lassanként úgy tűnt, hogy minden enyhülni látszik a világban. Mintha a történtek minden eltelt pillanattal fakultak volna, az éles fájdalmat felváltotta a tompa, de maradandó hiányérzet. Néha csak akkor jöttem rá, hogy hiába megyek a ház azon részébe, ahol nővérem lakott, amikor már az ajtaja előtt álltam, kopogásra készen. Nevetségesen szomorú másodpercek voltak az eszmélés pillanatai, és aztán csak tovább mentem, anélkül, hogy bármire is választ leltem volna.
Az éjszakák már nem voltak olyan nehezek, a számtalan feladat mellett olyan mértékben sikerült elfáradnom, hogy csak bezuhantam az ágyba, és álmatlanul aludtam néhány órát. Korábban sose gondoltam volna, hogy az ilyesfajta örömtelen dolog megnyugvást hozhat egyszer, mégis valahogy a napnak ez a része már-már nevetségesen kellemessé vált. A munka egyhangú volt, a családi ügyek pedig egyszerűek voltak még, lévén éppen egész Seireitei igyekezett talpra állni, semmi nagy horderejűvel nem kellett foglalkoznom.
Mélyet sóhajtottam, ahogy a hajnali napfény átszűrődött az ablakon, majd felkeltem, hogy ez a nap is elkezdődhessen. Ezúttal talán más volna? Nemigen hittem benne, egyszerűen már csak arra koncentráltam, hogy a következőn is túl legyek. Minden bizonnyal tompulni fog majd idővel, most azonban még nem éreztem úgy, hogy többet kellene kihoznom belőle.
A reggeli zuhany némiképp felrázott, és máris nekiláttam az otthoni teendőknek. Az iratkupac ugyanott és ugyanúgy állt, mint előző este, talán mintha magasabb lenne most. Mély levegőt vettem, mert úgy éreztem, hogy fojtogatóan száraz a levegő, amikor megpillantottam a legsürgetőbb ügyek egyikét. Megemlékezés… Mintha nem volna elég a számtalan temetés, úgy akarnak tenni, mintha az eltűntek máris halottak volnának. S hogy mindezt miért? Ki tudja. Azonban úgy tűnt, hogy a nagy részét a dolognak nem nekem kell intéznem, csupán formálisan hozzájárulni, hogy valóban megkezdhessék a szervezését. A halántékomhoz szorítottam a kezem, majd felálltam az asztaltól, nem éreztem, hogy képes lennék ebben a pillanatban döntést hozni.
A kertbe vezetett utam, a szabad, kissé hűvös levegőn könnyebben ment a lélegzetvétel, bár szerettem volna nevetni magamon. Mégis miért viselkedem úgy, mintha még mindig egy gyermek volnék, aki képtelen önállóan létezni, és elfogadni a történteket? Eddigi életem során nem először fordult elő, hogy elveszítettem hozzám közelállókat, de azt hiszem, ez most más, valahogy mégis más. Gondolataimba merülve álltam, és csak reménykedni mertem benne, hogy valami változás áll majd be, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Seiun felbukkanhat.
Ahogy megéreztem lélekenergiájának halovány derengését, össze se tudtam volna téveszteni mással. Nehéz volt eldöntenem, hogy készen állok-e arra, hogy ismét találkozzunk, hisz annyi minden történt, és egész régen álltunk egymással szemben. Sokat változott, ahogyan én is, bár hazugság volna azt állítani, hogy nem mutatnám meg neki szívesen, mivé váltam az eltelt idő alatt. Végül nem mozdultam, a padon ülve vártam, hogy felém jön-e, vagy a birtok más részébe indul.
- Seiun… - Biccentettem felé, tekintetem arcát fürkészte, bár már csak fél szemmel láttam igazán. Megviseltnek tűnt, fáradtnak, akárcsak én. - Megvagyok, azt hiszem. - Igyekeztem rámosolyogni, miközben felálltam, már sokkal magasabb voltam nála, olyan aprónak, és törékenynek tűnt, ahogy lenéztem rá, szinte már megsajnáltam. - Kedves tőled! - Vettem el a dobozt, majd letettem a padra, és ismét felé fordultam. - Te hogy bírod?
Nem kellett semmi konkrétumot kérdeznem, mindketten tudtuk, mire gondolok. Legalább annyi mindenkit veszített el, mint én magam, éppen ezért sejtettem, mi mindenen megy keresztül. A hiányérzet, folytonos emlékképek, amik a legváratlanabb helyzetekben kúsznak elő… Ráadásul ő sokkal érzékenyebb volt nálam, valószínűleg jobban megviselték a dolgok, mint amennyire kimutatja.
- Szeretnél sétálni egyet? - Ajánlottam fel gyöngéd hangon karomat, úgy talán neki is könnyebb lesz kicsit beszélni, hiszen minden bizonnyal okkal érkezett ma. - Az idő kicsit hűvös, de idekint még mindig jobb, mint a házban. - Intettem fejemmel a főépület felé, majd a kert eldugottabb része felé indultam vele. - Mi szél hozott ilyen korai órában?

5
Tornyok / Re:Sleeping Tower | Elian tornya
« Utolsó üzenet: írta Adrián Ruiz Dátum 2019. Júl. 12, 17:28:13 »
Egyszer öt az mindig öt

Bár a klón szoborpark elhelyezése már eleve jár némi felhajtással a torony ura nem kifejezetten reagál rá, csupán másik oldalára fordul horkolás közepette. Vagy nagyon jó alvó, vagy pedig tisztában van ugyan a jelenlétemmel, de túl lusta, vagy túl magabiztos, hogy foglalkozzon vele. Nos, rövidesen kiderül, melyik. Hangos ébresztőm megteszi hatását, így most már biztosra vehetem, hogy megszereztem a figyelmét. Meg is ereszt egy igen cifra jelzőkkel megspékelt kérdést, azonban nem lesz ez így jó, ugyanis nem azért jöttem el idáig, hogy én legyek csak az, akitől kérdeznek. A dolgok nem egészen alakulnak a legjobban, de mégis, mire számítottam egy arrancartól? Még egy utolsó próbát adok a színjáték fenntartásának, bár nem fűzök hozzá nagy reményeket.
- Ugyan, uram, csupán egy kis rutin ellenőrzés. Nem kell vérontásba torkollania, ha nem muszáj. Lássuk csak, kezdjük azzal, pontosan hol is tartózkodott eddig, mielőtt Espada lett volna?
Egyszer csak hírtelen felugrik két lábra az ágya tetején és korábbi stílusában folytatva tovább kérdezősködik, miközben megindul felém kardját fogva.
- Hogy miként jutottam be ide, legyen egyelőre az én titkom, de talán elárulom, ha cserébe előbb sikerül csillapítanom a kíváncsiságom.
Nem vagyok éppen harchoz való hangulatban, de azért sonidoval lépek oldalra egyet a csapás elől. Mivel egyelőre csak a kard tokjával támad rám, feltételezem nem szánja halálosnak, de azért nem szeretném kipróbálni, milyen érzés lenne. Már csak azért sem, mert összelapítaná a hajamat. Igazán megnézhettem volna egyébként, hogy mégis milyen erős ez az Espada, amíg még aludt. Így már cseppet problémásabb, de hát hol maradna akkor az izgalom, nemde?
A kikerülés után nem támadok ellen, csupán kicsit távolabb perdülök. Talán megérne egy próbát, hogy hozzám mérten, többé-kevésbé értelmes választ is adjak pár kérdésére, hátha megelégedne vele és utána szívesebben beszélgetne csapdosás helyett.
- Nem valami szép fogadtatás, mit ne mondjak, hát így kell a vendéggel bánni? Bár, ha bizonyos szempontból nézzük, te vagy a vendég itt.
Mondandóm mellé sejtelmesen vigyorgok, némi hatásszünettel, mielőtt megmagyaráznám, mire is célzok pontosan.
- Hogy ki az „Isten átka” lennék én? Nem feltétlen jársz messze a megoldástól. Nos, azt hiszem, mivel én tisztában vagyok vele, hogy ki vagy, Elian Barquero, 5. Espada, így talán illendő lenne rendesen is bemutatkoznom. Én vagyok e torony csínytevő ördöge, az előző és még az azelőtti Quintonak is fracciónja, Adrián Ruiz, örvendek a szerencsének.
Bemutatkozásom közben színpadiasan, széles mozdulattal meghajlok, miközben oldalra seprem a köpenyem a dramatikus hatás érdekében.
- Láttam a küzdelmet az arénában és mondjuk úgy, furdalt kicsit a kíváncsiság, miféle személy lehet korábbi mesterem utódja, szóval tettem egy kis látogatást. Ugye nem zavarok?
Bár szememben valósággal csilloghat a csínytevés, amit mondok tulajdonképpen nem hazugság.
6
Soul Society / Re:Tárlatvezetés a titkosított részlegen
« Utolsó üzenet: írta Mizushima Hyousuke Dátum 2019. Júl. 11, 20:53:08 »
Mozgalmas műszaknak nézett elébe. Előléptetése utáni első munkanapja következett, így a szokásosnál korábban lépte át az osztag kapuját. Útja egyelőre azonban még nem új irodájába vezetett, előbb még régi részlegén szeretett volna rendet tenni, így miután a recepción felvette új kulcskártyáját, először oda indult.
Háborús időben nem ritkák az áldozatok, ekkora veszteségre még sem könnyű felkészülni. A Yoriko és több más tiszt után keletkezett űrrel a vezetés igyekezett gyors áthelyezésekkel felülkerekedni, azonban a gyakorlatban nem minden megy olyan könnyen, mint ahogy azt papírra vésik. A 12. osztag kutatói a Goteinek tett alapvető szolgálataikon felül a részlegek egyéni projekteken is dolgoznak, amikért a részlegvezetők felelnek. Bár az adatok többsége digitálisan is tárolt, nehéz valaki más után felvenni a fonalat és ott folytatni az elkezdett munkát, ahol az előző befejezte. Volt 6. tisztként még megfelelően dokumentálni akarta az eddig elért eredményeket, illetve kiválogatni, hogy melyek azok a projektek, amiket személyesen kíván folytatni és melyek azok, amiket az utódjára hagy, mivel kapitányként már kevesebb ideje jut majd magán kutatásokra az egész osztag igazgatása miatt. Azt is el kellett még döntenie, kit fog kinevezni új vezetőnek.
Aközben is ezen gondolkozott, mikor a Gén- és Reiatsu részleget már maga mögött hagyta és már a 4. szinten merengett gondolataiban, miközben hadnagyára várakozott nem messze a Titkosított részlegre vezető folyosótól. Kisvártatva fel is figyelt az érkezésére, aki sebes léptekkel közeledett.
- Ah, Abukara-san. - Hyousuke enyhe meghajlással köszöntötte, miközben igyekezte félretenni eddigi gondolatait későbbre, hogy az előttük álló feladatokra tudjon összpontosítani.
- Ugyan, én is csak nem rég végeztem még pár hátra maradt teendővel. A fő az, hogy végül jól alakult dolog.
Szavai mellé halvány mosollyal is próbálta megnyugtatni, hogy egy kis késés miatt még nem fogja leharapni a fejét. Nem tudta, hogy munkatársai miféle személynek nézték eddig, de el kívánta kerülni azt, hogy akár esetleges rossz híreket elhallgassanak előle, csupán azért, mert megtorlástól tartanak. Tisztában volt vele, hogy a Yoriko által meghonosított közvetlen légkör után az emberek most bizonytalanok lehetnek, hogy miként viszonyuljanak egy új kapitányhoz. Ha ő maga nem is feltétlen tudja ugyan ezt a mentalitást képviselni, de igyekszik megőrizni az osztagot olyannak, amilyen pálya körül eddig is haladt.
- Mielőtt elindulnánk, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az eddigi munkáját. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű időszak ez.
Szerette volna érzékeltetni, hogy értékeli, az osztag épület még egyben van. Nem is akart belegondolni, milyen lenne a helyzet, ha mindkét vezető tiszt egyszerre esett volna ki, még ha csak pár napra is.
Bár a szükséges engedélyeztetési eljárások és néhány vészhelyzetet leszámítva nem sokszor volt még szerencséje együtt dolgozni vele, bízott Yoriko ítélőképességében, hogy a feladatra legmegfelelőbb ember állt előtte.
- Igyekszem gyorsan felvenni a fonalat, így legyen bármilyen jelentéktelen információ is, kérem, ne habozzon megosztani. Nos, akkor úgy vélem, kezdhetünk is. Minél előbb szembesülök a dolgokkal, annál hamarabb láthatunk mindketten munkához.
7
Lejelentő / Re:Lezárások
« Utolsó üzenet: írta Fuchida Kyousuke Dátum 2019. Júl. 10, 15:45:25 »
8
Előtörténetek / Fuchida Kyousuke
« Utolsó üzenet: írta Fuchida Kyousuke Dátum 2019. Júl. 10, 12:48:34 »
Családtag engedélyezve: Aikyou Kaiya (Köszönöm a segítségét is)

~ Adatlap

"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

Név: Fuchida Kyousuke
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: július 19
Kor:
  • Emberként: 0
  • Lélekként: 160 év
~ Előtörténet

Szeretett kiülni otthona teraszára, és csak bámészkodni. Olyankor nem érezte úgy, hogy egyedül van, pedig ez így volt, amióta csak az eszét tudta. Nem szívesen emlékezett vissza az első parancsára, amit kapott a feljebb valójától.
„- A parancsot, amit tőlem kapsz, semmi esetre sem tagadhatod meg. Ha valami fontos vagy veszélyes dolgot hallasz, látsz, vagy tapasztalsz, köteles vagy jelenteni nekem. Nem vonhatod ki magad a papírmunkából, küldetésen kívül tilos az emberi világba menni. Azt hiszem ezek mind világosak.”
Olyan tisztán látta maga előtt a fiatalasszony arcát, mintha ott állna előtte. Látta a mosolyát, amibe beleszeretett, a törékeny alakját, ami annyira sebezhetőnek mutatta a nőt, hollófekete haját, amelynek mindig olyan illata volt, mint a rózsának. Egy életvidám nő állt előtte.
De ez a kép gyorsan el is halványult. Főleg mikor újra meglátta azt az alakot.
Szíve hevesen dobogott, mikor tekintete az ismerős alakra terelődött. Hihetetlennek tűnt, hogy megint eljött, pedig már hosszú évek óta még csak nyomát se látta. Legszívesebben oda rohant volna, és… nem. Fejét megrázta, igyekezett eltávolodni a gyerekesnek bélyegzett gondolatoktól. Megcsókolni? Magához ölelni, addig szorítani magához, míg van benne szusz?
Felnőtt. Már nem az a szeleburdi kisgyerek volt, aki soha egy könnyet se ejtett bizonyos dolgok óta. Sokat komolyodott, bár néha a szája előbb járt, mint azt szerette volna, de ő már csak Fuchida Kyousuke marad, míg világ a világ. Emlékezett első posztjára, miután kikerült az Akadémiáról: tisztként próbálkozott, de próbálkozás két hét után kudarcba fulladt az első osztagban nagyobb botladozásokkal fűszerezve.
Már évek óta színét se látta annak, hogy régi barátja Seireiteben tartózkodna, ezért eléggé meglepte, hogy pont most látja ismét. Az ifjú Fuchida fehér haja jócskán megnőtt, már a háta közepéig ért, s valamicskét lágyított fiús arcvonásain. S a sebhelyek… de a lány… a haja, az alakja…
- Nana, várj! - kiáltott a távozni készülő lány után, aki neve hallatára nyomban megtorpant. Fogalma sem volt, ki szólíthatta ilyen későn. Ahogy megfordult, felvont szemöldökkel nézett a felé közeledő alak irányába. Keze a kardja markolatán pihent. A hímnemű amint ezt észrevette, ismerős grimaszt vágott.
- Na, szép, már ellenségnek hiszel? - érkezett is a duzzogó kérdés, mire az ifjú leány elmosolyodott. A hang mit sem változott az idő során, ez segítette a felismerésben. Na, meg azok a tipikus vonások, amik barátjára emlékeztették.
- Mit keresel itt? - kérdezte, csakhogy bosszantsa a nőnemű barátot. A várt reakció nem maradt el:
- Ezt én is kérdezhetném. Amúgy itt lakom. Visszatértem.
Kyousuke hirtelen mosolyra húzta száját. Hát megtörténik!
- Mi olyan vicces? Olyan más lettél… - lepődött meg a lány, miközben végignézett tetőtől talpig a hófehér hajú ifjún.
- Csak az, hogy milyen régen találkoztunk. Már akkor is egy pukkancs voltál… - vakarta meg tarkóját Kyousuke, a hölgy egyből szigorúbb vonásokat vett magára.
- Több tiszteletet, még mindig én vagyok az idősebb! S a rangom is… magasabb…
- H… honnan tud… - nézett hatalmas, kék szemeivel Kyousuke a nőszemélyre döbbenten. Látszólag Nana egy teljesen átlagos hölgynek tűnt, azonban ez távolról sem volt igaz. Mindezt leginkább Kyousuke, a bátyja, és annak lánya tudhatta.
- Bátyád mesélte. - vont vállat Nana, miközben leült egy padra. Örült annak, hogy végre talán betöltődött a szívét nyomasztó üresség.
- És… hol van a jobb kezed? Az a szemüveges…?
- Ja, Yumei? Otthon hagytam a papírtengerben, addig se idegesít. - nyilatkozta rezzenéstelen arccal a lány, majd egyik lábát felrakta a padra. A fiatalember csak megcsóválta a fejét, hiszen legjobbnak mondható lánybarátja semmit sem változott az évek során, hacsak a méretét és a korát nem számítja bele.
- Hihetetlen vagy. - forgatta a szemeit a fiú. Hosszú percekig álltak kínos csendben, mikor is a fiatal shinigami pillantása elidőzött Nana sziluettjén. Valamivel nőiesebbé vált, de ha máshol nem is, lelkében ott bujkált a fiús énje, amit csak az osztaga pár tagja tudott előcsalni belőle. Hisz egy másik osztagba került, de csak papírmunkát végez. Végül is azt nem tagadhatta, hogy a százhatvannégy évében járó nőszemély viszonylag széppé cseperedett tizenéves kora óta.
- Az arcoddal mi történt? - félve érdeklődött Nana, hiszen kíváncsi volt, mégis félt a választól.
- Hiraku asszonyának udvaroltam… a bátyám pedig olyat tett… amit talán soha nem fog megbánni. Megbüntetett.
Az ifjú Fuchida pedig csak mesélt a félelméről, ami akkor nap történt.

Megijedt.
Futni akart, csak eltűnni valami meleg és biztonságos helyre.
Futott, futott és futott, míg már minden lélegzetvétele fájt, a tüdeje égett, a lábai remegtek. Reménytelenül esett térdre. Az arca sajgott, a vér pedig a porba terült szétt.
Megpróbált felállni, de úgy esett vissza, mint egy tehetetlen hópihe. Érezte, hogy a maradék ereje is elszáll. A kétségbeesés könnyei marták a szemeit. Szédülés és hányinger fogta el a tettétől. Gyomra nem létező tartalmát öklendezte fel a véres földre. A görcs összerántotta a testét, ahogy a hányás és a zokogás egyszerre szakadt fel belőle.

- Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ezután csak egyet tudtam. Élni akartam. Élni!
Pár percnyi csend telepedett közéjük, majd a fiú felemelte a fejét az égre és folytatta.
- Nemrég azt mondtad, más lettem. Nem akartam beismerni, még magamnak sem, de tagadni sem tudtam, érzéseket adtál Nana. Dühöt, gyűlöletet, szerelmet… zavarodottságot... - ez idő tájt pedig tekintetük találkozott. A lány arca piroskás lett, míg a fiú tekintete kissé komolyabb, kimértebb.
- Apám szavai és elve szerint, nekem az a feladatom, hogy egykor majd jó Kapitány legyek, legyenek gyerekeim és jó férje legyek a kiválasztottamnak. De ha ezt így folytatom, akkor nem lesz jövőm. Nem akarok több csalódást okozni. Több lenéző tekintetet már nem tudnék elviselni. - ezek után pedig Nana mosolyát látta maga előtt.
- Tudod...édesapám azt mondta, hogy méltó lennél hozzám, ha megemberelnéd magad végre…
Ekkor megvilágosult benne minden. Ha végre arra az útra lép, amit neki szántak akkor talán jóvá teheti, vagy legalább is enyhítheti azt a szégyent, amit okozott. Ha elismert shinigami lesz, akkor talán ők is büszkék lesznek rá.



- 2210.
- Nem gondolod, hogy túl szigorú vagy önmagadhoz, Kyousuke? - a kérdést az egyik tiszt tette fel. Az ifjú Fuchida nem állt meg a kardsuhintásokkal, de eltűnődött a kérdésen pár pillanatot.
- Nem. 2211. - ezután levágódott a földre, majd feltornázta magát, majd újra, és újra, de Yora pillantása mit sem változott. A válaszra várt.
- Miért kérded? 2213.
- Tudod…képtelen vagyok felfogni, hogy mi tart mozgásban…
- Azt hittem tudod mire tettem fel az életemet, hiszen minden egyes alkalommal azért küzdünk együtt.
- Tényleg létezik az az erő….- Yora tekintete a szokásos maradt…
- amiért mindezt megteszed, Fuchida?
- 2220. Kérdezhetek valamit én is? - a fiatalabb tiszt bólintott, Fuchida pedig felállt.
- Miért kérdezed ezt most?
- Habár tisztként nem gondolkodni, hanem a feladatomat teljesíteni vagyok hivatott. Számomra szokatlan az ilyen töretlenség... Egy shinigamitól...
- Bánod, hogy egy csapatban vagyunk? - Yora erre a kérdésre fejet ingatott.
- Ugye tudod, hogy most - 2221 - gyengének hangzol. És nem azzal van a baj, hogy annak hangzol - 2222 - hanem azzal, hogy ha annak hangzol, akkor valami nincs rendben - 2223.
- Mert nem látom, hogy téged mi vezet…. Úgy tűnik, mintha csak a halált várnád.
- Bízz bennem.

Azóta a beszélgetés óta újabb évek teltek el. A tisztek attól fogva nem inogtak meg, sőt, az ifjabbnak a szemében egy idő után a mindig egyenes és dolgos Fuchida már jóval több volt, mint társ. Kyousuke  akit megismert egy buzgó tiszt volt, de az azóta eltelt évek során igazi társsá nőtte ki magát, aki nem csak a maga útján akart segíteni.
Tanították egymást és edzették, segítették és vált vállnak vetve harcoltak mindannyiszor ahányszor az osztag útjába akadt egy - egy söpredék.

Kyousuket meg környékezték más osztagok gőgös, fellengzős hadnagyai, hol gyengék, hol erősek, hol fenyegetőek, hol pedig mézes madzagot húzogatóak. Egyikük sem vonzotta, ha nem egyenesen taszította Kyousuke-t, aki mindenkit visszautasított.
Pont egy ilyen alkalom után történt, hogy egy újabb kapitány rátalált.
- Van benned tehetség és bátorság, kölyök. Ez tetszene mindenkinek az osztagban, legalábbis mindenkinek, aki lényeges. Ha csatlakozol, megláthatod.
Kyousuke nevetett. Nevetett a helyzetén, egy Kapitány felajánlotta neki, hogy csatlakozzon egy másik osztagba, ahol mindenki saját célja helyet kap. Ha csak a fele is igaz volt annak, amit a magasabb rangú mondott, már megérte volna a csatlakozás. Nem tudta miért csatlakozzon, csak azt tudta, hogy akkor és ott a baj elől futna, ami nem vallott rá. Nem akarta, hogy valljon rá...
A nehéz idők azonban nem értek véget, és mivel még gyenge volt, hogy egymaga küzdjen meg egy erősebb ellenféllel, nem sok mindenkire számíthatott. Kyousuke így sem hátrált meg vagy bújt el, továbbra is harcolt és továbbra is le kellett küzdenie a folyton felbukkanó veszélyeket, és el is jött az idő, amikor már érezni kezdte, nem halad tovább.
Az egyik veremből a másikba ugráló, folyamatosan veszélyes élete közben kezdtek elmosódni a napok és a hetek, amiket arra áldozott, hogy túléljen és erősödjön, azonban annak, amit egyedül tudott tenni már határa volt elég ereje még nem volt, hogy zanpaktou-ja felvegye vele a kapcsolatot, tudása pedig semennyi arról, hogy mit kellene tennie, hogy ez változzon. Nemrégiben még kedves volt számára ez a tájék, ami kellemes, hűsítő levegőjével, a kövek, sziklák és hegyek hidegségével, valamint szürkés megjelenésével, egy ideig maga volt a megtestesült nyugalom. Ám ez az érzet, lassan de biztos elhalványult, mostanra már csak egy fagyos, rosszindulatú és bosszantó érzelemvilágot vetítettek, legalábbis számára.
Úgy gondolta, hogy a zanpaktouja sosem fog felbukkanni. Hiába a tömérdek edzés, a harc, meg minden, mintha tényleg nem fejlődne. Talán ha egy jóval erősebbel küzd meg…
Az a jól kigondolt terve, miszerint a lehető leggyorsabban elhúzza a csíkot úgy, hogy még véletlenül se kelljen senkivel sem leállnia beszélgetni, meghiúsult. Valaki követte. És nemsokára ki is derült, hogy ki az.

- Fuchida! A füleden ülsz? Már egy fél órája kiabálok utánad! - hallatszott egy dühös hangnem, melyben felismerte társát.
- Bocs. - vetette hátra a válla fölött, és meg kellett, hogy álljon, hogy a srác beérhesse. Mellé ért, és megrázta a fejét.
- Mi bajod van? Egész nap kerültél!
- Nem kerültelek, csak ideges voltam az egész újra beosztás miatt. - most rajta volt a fejrázás sora.
- És emiatt bujkáltál egész nap? Hihetetlen vagy. - nézett a szemébe sértetten Yora. Ő az a tiszt, akivel állandóan sülve- főve együtt edzettek, hamarosan feljebb kerül.
- Tudom, de felejtsük el a témát. Nem akarok arra gondolni sem, hogy mi vár rám majd ott.
- De miért?
- Még mindig nem esett le? Tudod mit, gondolkodj rajta még egy kicsit! Sőt, ne is fáradj tornáztatni az agyadat, úgysem fogsz rájönni! Azért nem jó, mert így nem láthatlak majd!
A legény keserűen felnevetett.
- Nem tudom jó döntés-e az, hogy csatlakozzak oda.
- Mostanában folyamatosan csak arra gondolsz, hogyan bújhatnál el mindenki elől! Én megértem, hogy gondjaid vannak, de talán szólhatnál nekem is, mert aggódok miattad! Azt hittem, hogy egy szaros ceremónia nem fogja megbolygatni a barátságunkat ennyire és nem lesz gond belőle, ha mindketten másik osztaghoz kerülünk, de úgy látom, tévedtem! Már régen nem érdekel téged az, hogy mi van velem, és én mit érzek, a lényeg, hogy te egyedül maradhass a bajaiddal és a kicsinyes félelmeiddel! - Yorának igaza volt, de az ifjú Fuchida ezt még sem vallhatta be. De Yora fejmosása hidegzuhanyként érte. Még sohasem veszekedtek így, ha gondjaik voltak, megbeszélték. Pár percig csak bámult a srácra, egy hang sem jött ki a torkán, de végül megerőltette magát.
- De... Yora... Én...
- Ha azt akarod mondani, hogy sajnálod, ne fáradj a magyarázkodással, nem érdekel! Jó elmélkedést a gondjaidon, de immár nélkülem! - kiabálta felé az utolsó mondatot, majd elrohant. Kyousuke továbbra is úgy állt, mint aki földbegyökerezett.
- A francba! - sziszegte.
- Miért pont mindig engem talál meg a szerencse?!
Tehetetlennek és magányosnak érezte magát, az egész izgulás, az újabb beosztás sikeresen kihozta belőle ezt az érzelmi káoszt.
Összeszedte magát, majd elindult. Azonban nem jutott messzire, mert egy kiáltást sodort felé a szél.
A hang felé indult sietve, Yora letért az idevezető útról, s egy lidércbe botlott. A lidérc olyan 2,5 méter magasságot súrolta.
Az évek és a rutin olvasható le róluk, hiszen Yorával már végig harcoltak egy vizsgát aztán egy osztagba kerültek. Ismerik már egymás mozgását és eltelhet akárhány hónap, év, ezt a tudást már nem vehetik el tőlük.
Abban a pillanatban a lidérc egy pengeéles hullámot indított útnak, amely földet és sziklát átvágva közeledett Yora felé, hogy még esélye se legyen ismét védekezni a támadása ellen. Hiszen kétszer vágott már rajta, megelégelte. Yorát eltalálta mindez, nekicsapódott egy távolabbi sziklának. Eszméletét vesztette… körülötte a szikla behorpadt. A lidérc egy újabb csapást kezdett el Yorára mérni, ezúttal egy sokkal hatalmasabb csapást akart útnak indítani. Kyousuke a kardjának markolatát szorongatta, remegett az érzéstől, hogy senki sincs mellette, hogy egyedül van és Yorának kellene segítenie.
Kyousuke számára azonban hirtelen mindez egy másodlagos valósággá vált, ahogy egy szívdobbanásszerű hang magának követelte figyelme minden szeletét. A fejében pulzáló duruzsolás szinte elviselhetetlenné vált egy pillanatra... Aztán megfagyott az idő. A színek kikoptak a világból, elhalványodott az erdő, s még az előtte álló személyek képe is, hogy tudattalanjának parttalan sötétjének adta át a helyét.
- MEDDIG HAGYOD HOGY JÁTSZANAK VELED?
A belső világát hirtelen homok vette körül, s ő megdöbbenten nézett az előtte elterülő épületre. Azon állt Ő. Az oszlopok között ott van egyetlen valódi társa. Az igéző, aranyló tekintetben felemás érzések egész homoktengere öltött testet, s ahogy a sakál hangja betöltötte a teret, egyszerre érezte úgy, hogy a vádló szavak egyszerre szólnak belülről és kívülről egyaránt.
Izmai megfeszültek és ugrásra készen hajlította be a lábait. Talpa alatt égni kezdett a föld, ahogy a benne mindezidáig elnyomásra került dühét fokozatosan szabadjára engedte. Épp itt volt az ideje, hogy a felszínre engedhesse dühét.
- SZÓLÍTS!!! - hallotta a fejében az üvöltést, majd kardjával csapott egyet.
- Sakebi Jakkaru! - ahogy ezt kimondta, a fegyvere másik formát öltött. A lidérc az ellenfele ellen engedte az újabb pengevihar támadását, míg Kyousuke egy tűztornádót indított. A két támadás összeütközve robbanásszerűen kioltotta egymást…
A robbanás elsodorta az ifjú shinigamit, a keletkező füsttől pedig semmit sem látott. A földbe csapódástól pedig eszméletét vesztette.
Napok teltek el az eset óta, s ő erről beszélni sem akart senkinek. Megmentették az életét, de Yora meghalt. A lidérc maradványait nem találták meg, talán meglépett, talán elporladt… sok a talán és rengeteg a kérdés.
~Nagyobb akarok lenni, jobb akarok lenni... Nem akadhatok el az úton, mely tovább vezet...tovább!

~ Kinézet

Szemszín: Világoskék
Hajszín: Hófehér
Magasság: 180 cm
Magas megjelenéséhez karcsúbb, nyújtottabb testalkata is hozzájárul, ahogy egyenes tartása is.
Súly: 70 kg (vasággyal)
Különös ismertetőjel: Hegek az arcán és a testének különböző pontjain. Jellegzetes viseltes öltözködés.


~ Jellem

Felelősségteljes, megbízható, végtelenül szavatartó ember. Tartja a hátát azokért, akikbe bizalmat fektet és akikkel törődik. Bánatukra nehezen levakarható és - csapható, olyan mint a folyton visszatérő kóbor kutya. Türelmes, hűséges, nagy adag tűrőképességgel megáldva és mindig keresi a társaságot, kifejezetten nem szereti - rosszul viseli - az egyedüllétet.
Kár tagadni, igenis vannak hibái. Szereti érezni, hogy erős. A családban nagyra tartott becsületes értékrendet veszi irányadásul. Holott ő a fekete bárány.
Nem a legsértődékenyebb fajta ugyan, de ha megsértik, kifejezetten haragtartó, és nem felejt, amíg kiadósan vissza nem fizeti a sérelmet. A piszkálódást csak barátok között tartja elfogadhatónak.

~ Zanpakuto/képesség

Azt hinné az ember, hogy csak egy vad fenevad, akinek hatalmas agyarai, és karmai vannak. Oh, nem. Ő ennél sokkal hatalmasabb és összetettebb. Más, mint ahogy elsőre tűnik, de ez a sajátossága.
Bármilyen formát is öltsön, ő nem marad más, mint Jakkaru a sakál- vagy kutyafejű ember. Természeténél fogva vad, forrófejű és könnyen indulatba jön. Nem éppen kedves, de sosem akart az lenni, és nem érdekli mások mit mondanak róla. Könnyű megsérteni és nehéz kiengesztelni, de nem lehetetlen. Az ifjú Fuchida Kyousuke egyszer látta őt, mikor hatalmas pofája szinte szeretetteljes mosolyra görbült, és nem csöpögött nyál a pofájából, csak kilógatta vörös nyelvét. Kevés dologhoz ragaszkodik, de ahhoz tényleges foggal körömmel, ami esetében még találó is.

~ Zanpakuto

Neve: Jakkaru (sakál)
https://i.pinimg.com/564x/6c/57/3e/6c573e91a87f2a79dc64a715b7cf4151.jpg
https://i.pinimg.com/564x/15/fc/0f/15fc0f3504cc933b42de5954b364b059.jpg
Fajtája: Tűz
- Zanpakuto elzárt alakban: https://encrypted-tbn3.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSUUeYfhf5-JA6AtayskQzEPQd4S_YPM1R-ENMpzimfvZgkpeIl

Shikai parancsa: Sakebi Jakkaru! (Üvölts Sakál!)
Shikai kinézete: https://i.pinimg.com/564x/c2/d8/26/c2d826f88d72b8f92cfa02a1a7ce6374.jpg  (180 cm hosszú Jogar)
Belső világ: Templom: http://www.balkaninfo.hu/wp-content/uploads/2018/11/Nik%C3%A9-templom-Ath%C3%A9n.jpg
Körülötte homok, meddig a szem ellát. Ha Kyousuke zavart és sérült, akkor hatalmas homokvihar és földrengés ébredezik erre. Ha minden oké, akkor csak napsütés és pokoli melegség van, béke.

Támadások:
- 華麗な暖炉 - Kareina danro - Ragyogó Tűzorkán
A támadással egy forgó tűztömeget hoz létre, amely a tűz forgásával nagy mennyiségű levegőt is felkavar és így meg is mozgatja azt, ezzel pedig egy nagy erejű, forgó, támadó tűz támadást hoz létre. A támadás akár több tíz méterre is magával ragadhatja az áldozatot.


~ Szeret-nem szeret

Nem szeret:
- Gyáva, becstelen, hazug, aljas, csaló, kegyetlen, szadista, törtető, talpnyaló személyeket.
- Szaké, szabadnapokon iszogatni
- Rendetlenség
Szeret:
- Kártyajátékok
- Shogi
- Család
- Nana
- Papírmunka


~ Felszerelés(ek)

Az egyenruha belső zsebében Nanáról készült fénykép. Pénz. Egy darab shogi bábú.


~Próbajáték

Leginkább kezdő szerepjátékosoknak ajánlott lehetőség, melynek alkalmával egy tapasztaltabb tag vagy staff segítségével betekintést nyerhetsz a játékba. Nem kötelező jellegű, ha igényt tartasz rá, itt jelezheted!
9
6. osztag / Re:Edzőterem
« Utolsó üzenet: írta Kuroyuki Jin Dátum 2019. Júl. 06, 22:37:14 »
Megint Ayanéről álmodtam. Arról hogy milyen lenne ha ő is itt lenne, ha együtt védhetnénk a lelkeket, erősödhetnénk meg. Ám ez már csak álom volt csupán. Nekem pedig minden álom végén szembesülnöm kellett a rideg valósággal.
-Jó reggelt! -köszöntött lélekölőm. Szállásom ablakán beszűrődő fény eltüntette az álmot a szememből
-Jó reggelt! -viszonoztam kissé mogorván miközben felvettem egyenruhám.
-Csak nem megint edzeni indulsz? -kérdezte.
-Mintha nem tudnád.
-Jó dolog ha sokat edzel, de nem árt ha néha pihensz is. Menj inkább szórakozni. -tanácsolta, ám inkább figyelmen kívül hagytam és már indultam is az edzőterem felé.
Mikor megérkeztem senki sem volt ott, aminek külön örültem. Jobban szerettem egyedül edzeni. Fegyveremet shikai formába alakítottam és elkezdtem püfölni az egyik gyakorlóbábut. Mivel még sosem harcoltam bottal, így időbe telt hogy úgy tudjam forgatni mint a kardot, ám a sok edzésnek hála egyre jobban harcolok bottal is. Ugyanakkor a kezdeti sikereknek vége ugyanis megakadt a fejlődésem fegyverforgatás terén. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt miért. Ha tudtam volna akkor megpróbálhattam volna kiküszöbölni a hibát, de így esélyem sem volt. Így történt ezúttal is. Hiába próbálkoztam nem javult sem a mozgásom, sem pedig a pontosságom. Másfél óra elteltével úgy döntöttem befejezem a gyakorlást, amikor a szemem sarkából észrevettem hogy valaki figyel. Az edzőterem bejáratánál megláttam egy igencsak magas shinigamit, a karján a 11. osztag hadnagyi karszalagjával.
-Egyáltalán nem zavart. Épp végeztem. -válaszoltam kicsit zavartan. Mégis mit kereshet itt egy másik osztag hadnagya.
-Az én nevem Kuroyuki Jin. -viszonoztam a gesztust, miközben visszaváltoztattam a fegyveremet, majd eltettem.
10
Nemesi és családi birtokok / Re:Mizushima birtok
« Utolsó üzenet: írta Uzumi Kaori Dátum 2019. Júl. 06, 01:01:07 »
Sóhajtva vettem tudomásul Shuuichi „visszavágását”, már ha lehetett egyáltalán így nevezni. Valahol mélyen kissé gyerekesnek éreztem, főleg a korához és a pozíciójához képest, de nem említettem meg. Feleslegesnek tűnt. Mit is mondhattam volna? Ne hívjon így? Végül is volt a szavaiban igazság, az apja felesége voltam egykor. Ezzel együtt járt az is, hogy a mostohaanyja vagyok, bármennyire is nem szeretek így gondolni magamra.
- Igen - bólintottam. - Akkor is minden ugyanilyen kísértetiesen csendes és sötét volt - adtam magyarázatot arra, hogy pontosan miért is gondolom azt, amit mondtam. No meg, Shuuichi akkor nem volt itt, nem tudhatja, hogy mit éltünk át akkor. Éltünk? A jelenlegi helyzetben - mikor én voltam itt az egyetlen, aki életben volt azokból az időkből - egészen nevetségesen hangzott ez a szó. Szinte érzem, ahogy gúnyosan nevetnek rajtam a betűk. De mégis miért? Miért nekem sikerült mindent átvészelnem? Nem volt logikus, hogy így alakuljanak a dolgok. Nem voltam sem erős, sem pedig fontos személy. A magam módján egészen jelentéktelen voltam. Nekem kellett volna meghalnom, nekik pedig élni.
Nem válaszoltam neki egyből, inkább ismételten felpillantottam az arcára, vagyis inkább a szemére. Fekete karikák, fáradt tekintet, de legalább már kötések nem voltak rajta. Ez is olyasmi volt, aminek örülni kellett.
- Egyszer vége lesz az álmoknak. Azonban, nem megoldás, hogy nem alszik. Saját magát teszi tönkre. Ami pedig engem illett, szerintem téved - feleltem egyszerűen, miközben visszafordítottam a tekintetem az égboltra, majd az üres házra. - Talán az én szégyenem, talán csak a sok megpróbáltatás tette, de nem álmodom. Évtizedek óta nem álmodom. Számomra az alvás csak valami… valami, ami azért kell, hogy ne legyek fáradt és rendesen tudjak funkcionálni - osztottam meg vele magamról ezt az apróságot. Nem volt különösebben személyes információ, mégis valami olyasmi, amit eddig nem csináltunk. Mármint mi ketten, Shuuichi meg én. Talán pont ezért kicsit furcsának is találtam a szituációt, de nem kellemetlennek. Legalábbis nem annyira, amennyire elsőre véltem azt.
- Shu… - akartam valamit mondani, ám bennem akadt a szó, amint felé pillantottam. A keze kettőnk között volt, az arcommal egy vonalban, nem sokkal távolabb tőle. Vajon mit szeretett volna és… miért? Ez a kérdés lebegett kettőnk között, én mégse tudtam feltenni, azt hiszem nem akartam tudni a választ és… ahogy elnéztem Shuuichit talán ő maga sem tudott volna válaszolni.
Amit mondott akaratlanul is, de megmosolyogtatott, azonban nem vidám mosoly volt ez, még véletlenül sem, inkább szomorú. Bár nem is tudom, hogy mire számítottam. Arra, hogy azt mondja nincs rendben? Nem, azt hiszem nem. Talán már csak a rangja miatt is, de egészen biztosan úgy gondolta, hogy nem mutathat gyengeséget, erősnek kell mutatnia magát.
- Hanabi jól lesz - hajtottam picit oldalra a fejem, miközben szorosabbra húztam magamon a felsőm. - Most nincs jól, de lassan és biztosan jól lesz - ismételtem meg magam. - Azt hiszem, hogy jelen pillanatban Ő az egyetlen ebből a családból, aki megéli a gyászát - tettem még hozzá, mint egy magyarázatképpen, mert így volt. Mindenki dolgozott vagy fogadta el a magasabbnál, magasabb kinevezéseket, mintha ezek segítettek volna feldolgozni a történteket, mintha ezek pótolhattak volna bármit, vagy bárkit is. Ám valójában csak elvonták a lélek figyelmet az igazi problémáról, a nemrég történtekről. Persze, ki voltam én, hogy pálcát törjek valakinek a feje felett?
- De nem ezt kérdeztem, nem Hanabi volt a téma, ne terelj, kérlek. - mondtam csendesen. - Shuuichi, még te sem hiszed el, amit mondasz. Mind a ketten tudjuk, hogy nem a felületi sérülésekre gondoltam. Én is nagyon jól látom, hogy már nem viselsz kötéseket - sóhajtottam és elképzelésem sem volt, mikor tértem át a tegezésre a hivatalos formulát elhagyva. Szükségtelennek éreztem, hogy felesleges köröket fussunk, szerintem mind a ketten éltünk már meg annyit, hogy erre ne legyen szükség. - De nem muszáj róla beszélned, ha nem szeretnél csak ne akarj félrevezetni. Szerintem ennél mi jobban tiszteljük egymást - kértem, mert úgy hittem ennyit megtehetünk. El tudtam viselni, ha valamit nem kívánt megosztani velem, az azonban nem tetszik, mikor megpróbálnak átverni, még akkor is, ha azt hiszik, hogy az én érdekemet szolgálja.
Oldalak: [1] 2 3 ... 10